A keresztény szentek – és most vigyázat, megrendítő erejű észrevétel következik! – jellemzően emberi lények; sok esetben ráadásul egyszerű, átlagos, hétköznapi emberek, akiket a nagy lelkierővel viselt szenvedés, a hithez való töretlen hűség, a mártírhalál vagy valamilyen csodás cselekedet emel a szentek közé.
Na, de akkor mit kezdjünk a Nyugaton és Keleten egyaránt nagy tiszteletnek örvendő vértanúval, Szent Kristóffal, az utazók védőszentjével, aki állítólag így nézett ki:
Kristóf, a kutyafejű szent (Forrás: Wikipedia)
Pontosan: mintegy bizarr kutya-ember hibrid (illetve hát bizonyos ábrázolásokon inkább egy tevére hasonlít, de ez aligha szándékos).
A kora középkori, alighanem görögből fordított hagiográfiákból megtudhatjuk, hogy Kristóf Decius római császár idején élt (201–251), és egy távoli, titokzatos országból, a kutyafejű kannibálok földjéről származott. Több mint két méter magasra nőtt, hosszú, dús hajat viselt, a szeme úgy ragyogott, akár a hajnalcsillag, a foga pedig olyan éles volt, akár a vaddisznó agyara. Robusztus termetével és rémisztő pofájával inkább emlékeztetett egy vadállatra, semmint valami jámbor szentre. Azonban Kristóf – nyilvánvaló defektje ellenére – meglehetősen normális életet: a császár udvarában szolgált katonaként vagy testőrként, és különösebben senki nem firtatta, hogy mégis miért visel a nyakán kutyafejet; hát hiába, nem véletlenül volt multikulti sikertörténet a Római Birodalom.
Az viszont már annál nagyobb problémának bizonyult, hogy Kristóf egyúttal buzgó keresztény is volt, aki akkor sem tagadta meg a hitét, amikor Decius bíróság elé állíttatta a keresztény elöljárókat, és elrendelte, hogy a birodalom valamennyi alattvalója mutasson be áldozatot a római istenszobrok előtt. Ám hiába zajlott éppen a történelem első nagy keresztényüldözése, az emberevő, kutyafejű barbárt ez nem igazán zaklatta fel: téríteni és prédikálni kezdett, szavainak hatására pedig – minő napóleoni fordulat! – még az elfogására küldött katonák is Krisztus útjára léptek.
Kristóf tehát, igen előzékenyen, önként vonult a császár börtönébe. Decius egyelőre nem kivégeztetni akarta, hanem megtörni, ezért aztán két szép rabnőt küldött a cellájába azzal a paranccsal, hogy csáberejükkel valahogy vegyék rá a római istenek imádatára. A terv természetesen totális kudarcot vallott: a forró éjszaka után a két nő keresztény hitre tért, Kristóf meg, mikor ismét a császár színe elé került, nem hajtott térdet, hanem tombolni kezdett, és összetörte a palota istenszobrait. Decius ekkor már parancsot adott a kivégzésre, csakhogy a leendő szenten nem fogott sem a tűz, sem a nyíl; így hát lefejezték.
Szent Kristóf (Forrás: canisalbus.tumblr.com)
Habár Szent Kristóf mártíromságáról több – nagyjából – hasonló történet is fennmaradt, az egyikből sem derül ki, hogy a jeles szent miért is visel kutyafejet. A legegyszerűbb, semmiféle külön magyarázatot nem igénylő magyarázat szerint Kristóf egy ún. cinocefalusz volt, azaz a kutyaemberek mitikus földjéről származott, amely az ókori görögök szerint Indiában volt, vagy a Nílustól nyugatra (sőt: az argonauták útvonalát követve akár arra a megállapításra is juthatunk, hogy a kutyafejűek a mai Magyarország déli részén éltek!), a középkori ortodox világban pedig úgy vélték – Szent Bertalan apostol nyomán –, hogy inkább valahol a Pártus Birodalomban. Szent Bertalan egyik útja során állítólag maga is megkeresztelt és kísérőjévé fogadott egy ilyen vad, sivatagi kutyaembert, Reprobust (kb: Kitaszított), aki akár a későbbi Szent Kristóf is lehetett; mindenesetre ez egy elég meggyőző eredettörténet (még azzal együtt is, hogy Bertalan apostol ugyebár Jézus tanítványa – és ennélfogva kortársa – volt –, jóval Decius uralkodása előtt, hisz ha hihetünk a legendáknak, a cinocefaluszok sokkal tovább élnek, mint az emberek).
A Krisztust hordozó Szent Kristóf (Forrás: Wikipedia)
Ugyanakkor egy másik megfejtés szerint valamiféle fordítási bakisorozat miatt lett Szent Kristófból kutya: eredetileg ugyanis kánaánita (Cananeus) származású volt, ám néhány sajnálatos szövegromlást követően ez valahogy canineusra, vagyis kutyára módosult. Akárhogy is történt, a keleti keresztények szerencsére egyáltalán nem jöttek zavarba Kristóf fantasztikus külsejétől, és körülbelül a 8. századig bevett dolognak számított őt kutyafejjel ábrázolni. Kultusza aztán nyugaton is megjelent, de ott (vagyis: itt) a kutyás verziót valamiért kevésbé preferálták. Kristófból tehát nagy erejű, szakállas óriás lett, egy Reprobus nevű magányos zsoldos, aki előbb a kánaániták királyát, majd a Sátánt szolgálta, végül pedig egy bölcs remete tanácsát követve jó útra tért, és zarándokoknak segített átkelni egy folyón; többek közt a gyermek Jézusnak:
„Egy éjjel úgy hallotta, mintha a nevén szólították volna. Egy szegényes külsejű gyermek állt kunyhója előtt, és a segítségét kérte. Kristóf szívesen teljesítette kérését, már csak azért is, mert a kicsi könnyű tehernek ígérkezett hatalmas vállai számára. Amint azonban a folyó közepe felé tartott, a teher mind nehezebb lett, mintha ólmot cipelt volna. Csaknem a víz alá merült a súlya alatt, s minden erejét össze kellett szednie, hogy átérjen a túlsó partra. Ott azután a kisfiú elmagyarázta Kristófnak a keresztség misztériumát, és azt mondta: ,,Ami a válladat nyomta, több volt, mint az egész világ. A Teremtőd volt az, akit áthoztál, én ugyanis az a Krisztus vagyok, aki a leghatalmasabb és akinek szolgálni akartál.” Így vált Reprobus Christophorussá, magyarul Krisztust hordozóvá.
Bár ezután jó ideig a vállán gyereket cipelő jóságos óriás volt a bevett Szent Kristóf-ábrázolás, valamikor a 16. század környékén keleten ismét divatba jött a kutyafejes változat (aminél mondjuk tényleg nehéz menőbb dolgot elképzelni), sőt, hogy minden igény maximálisan ki legyen elégítve, megjelent a kettő kombinációja is, azaz a Krisztust hordozó kutyaember, ami igazán pompás fejlemény; és akkor a különös sorsú szent legújabb keletű reneszánszáról még nem is beszéltünk.
A cikk megírásához felbecsülhetetlen segítséget nyújtott a Wang folyó versei blogposztja
