Moncsicsiktől a sztriptízbárig

A Moncsicsit állítólag – bár erről mozgóképes bizonyítékot sajnos nem találtunk – valamikor 1981-ben mutatta be a Magyar Televízió pucér nőkkel teletömött szatirikus műsora, az Árkus József vezette Parabola, a játék hazai népszerűsége pedig ezt követően valósággal szárnyalni kezdett. A csúcson úgy ’82-83 tájékán lehetett, ekkoriban még a Lego sem tudott versenyre kelni a direkt szupercukira dizájnolt szőrmókokkal: a kilencéves Ulmann Mónika Moncsicsi-dalt énekelt, az országban Moncsicsi-őrsök alakultak, az Élet és Tudomány komoly cikkben foglalkozott a Moncsicsi-jelenséggel és még egy pitiáner alvilági figura – Lugosi „Moncsicsi” József – is ezt a nem túlságosan fenyegető hangzású becenevet viselte (bűntársai: Bizsu, Kopasz és Bütyök).

Az Ország-Világ korabeli cikke szerint az eredetileg Japánból származó majmocskákat egy multimilliomos francia moncsicsimágnás, bizonyos Bemard Meffray honosította meg Európában, így valószínűleg a Magyar Népköztársaságban is, ahol elég borsos áron – kb. 40 és 200 forint közötti összegért – lehetett hozzájutni a változatos méretekben és minőségben gyártott, űrhajósnak, kalóznak, indiánnak és egyebeknek öltöztetett darabokhoz; ezeknek a nagy része persze nem a japán moncsicsi-őshazából, netán Franciaországból érkezett, hanem vagy hongkongi hamisítvány volt, vagy a magyar szocialista játékipar remeke. Ettől függetlenül az a maszek gyártó, trafikos vagy kereskedő, aki időben kapcsolt, nagyot szakíthatott a heveny moncsicsilázon.

Ilyen élelmes vállalkozó volt például a budapesti Pásztor Bertalan, vagyis a Moncsicsis Berci, aki az elsők között – vagy egyenesen elsőként – ugrott fel itthon a moncsicsivonatra, majd miután degeszre kereste magát a távol-keleti kismajmokon, húzott egy merészet, és a nyolcvanas évek közepén-végén, a Wesselényi utca 58-as szám alatt létrehozta Magyarország első európai értelemben vett sztriptízklubját, a Rózsaszín Cicákat. Amit hivatalosan egyébként Pink Pussycatsnak hívtak, eredetileg pedig Rózsaszín Cicik lett volna, ám ez utóbbit az illetékesek valamiért nem engedélyezték. Még szerencse, hogy a bejárat fölé felszerelt, hatalmas női melleket formázó rózsaszín díszítőelemek bőven ellensúlyozták a kompromisszumos névválasztásból fakadó esetleges hátrányokat. Ahogy ezen a fantasztikus fotón is jól látható :

Pásztor Bertalan a Rózsaszín Cicák előtt, 1990 körül (Fotó: FORTEPAN/Urbán Tamás)

A teljes képhez hozzátartozik, hogy Moncsicsis Berci nem volt teljesen új szereplő az éjszakai életben. Az ötvenes években a Pallas szállóban pincérkedett, majd ’56 után egyenesen Ausztráliába távozott, ahol szintén a vendéglátásban helyezkedett el, és éttermekben, bárokban dolgozott. 1961-ben aztán hazatért, és ott folytatta, ahol abbahagyta: megjárta a Moszkva éttermet, a Kis Royalt, a Corvint és a többit – a hetvenes évek elején már húsz-huszonötezer forintot keresett havonta, azaz nagyjából egy Trabant árát. Ám a nyughatatlan Pásztor új kihívásokra vágyott, és hamarosan már a divatszakmában próbált szerencsét: egy barátja segítségével megtanulta a gépkötés alapjait, gépeket vásárolt és nekilátott pulóvereket gyártani. Ezeket az éveket – saját bevallása szerint – a különböző fonalak, új minták és színek bűvöletében töltötte: új modelleket alkottam, az lett a divat, amit én akartam. Még a leghíresebb kereskedők is a kis körúti üzletemben vásároltak, s nemcsak erkölcsi, de komoly anyagi tőkét is sikerült összeszednem. A csúcsra kerültem.

Majd a hetvenes évek végére természetesen ezt is elunta, és belevágott a moncsicsibizniszbe. A játékot állítólag a vak véletlen sodorta az útjába:

„Kórházba került egy ismerősöm. Egy kedves barátommal mentünk látogatóba, s ajándékba egy nálunk még ismeretlen Moncsicsit vittünk a beteg kislánynak. Átadtuk az állatkát, a kislány meg boldogan ölelgette a szőrgombócot, mindenkinek megmutatta a kórteremben, ahol még a súlyos betegek is önfeledten játszottak a Moncsicsivel. No, nekem sem kellett több. Azonnal hazavittem, ízekre szedtem a játékmajmot. Hat hónapig keményen dolgoztam, több százezer forintot fektettem a vállalkozásba, de végül elkészült az első magyar Moncsicsi. Egy ideig úgy tűnt, a kutyát sem érdekli az egész, aztán mégis robbant a bomba. A Moncsicsinek országos híre kerekedett, slágert írtak róla, lehülyéztek, mert ilyen keveset gyártottam belőle, leírhatatlan volt a siker” – legalábbis így mesélte 1990-ben a Heti Budapest nevű lapnak.

Kitűnő hangulat a Rózsaszín Cicákban (Fotó: FORTEPAN/Urbán Tamás)

Az egykori pincér, divatdiktátor és moncsicsikirály természetesen a Rózsaszín Cicákat hamar sikerre vitte. Ha hihetünk a tollal.hu-n megjelent, meglehetősen bennfentesnek tűnő blogbejegyzésnek (és miért is ne hihetnénk?), ez a maga nemében egyedülálló hetedik kerületi lokál valóságos oázisnak, a hanyatló, dekadens nyugati világ egyik előőrsének  számított a késő Kádár-rendszer szürke és nyomasztó díszletei között: kimeríthetetlen alkoholkínálat, ledfények, tükörrel borított falak, süppedős fotelek, bárzongorista, fülledt félhomály és egy szál alsóneműben (vagy anélkül) vonagló bombázók várták a vendégeket, vagyis a különféle félvilági figurákat, művészeket, sportolókat, focihuligánokat és pénzes külföldieket, a rendszeres sztriptízműsorok mellett pedig még leszbi-show (!) is volt, ami már egyértelműen jelezte, hogy végre a vasfüggönyön innen is beköszöntött a civilizáció (mondjuk az valószínű, hogy igazán látványos erotikus műsorokat inkább csak a rendszerváltás után kezdtek tartani a klubban). Ahogy a Reform magazin írta 1989 tavaszán:

A bár specialitása ugyanis, hogy már délután hattól félpucér lányok adnak műsort, vagy ahogyan a tulajdonos, Pásztor Bertalan mondja: „Egy kis étvágygerjesztő italt az otthoni koszt előtt”. Kevésbé költői megfogalmazásban, előrecsempészik azt a hangulatot, amit csak az éjszaka adhat. Kiváltképp az az éjszaka, amelyben a fehér zongoránál – rózsaszín plüsscicával – Koródi Iván ül.  A galérián – szemben a zongorával – festmény függ, mi más lehetne a címe, mint: Pink Dreamland, azaz Rózsaszín Álomország. Hála a kéttenyérnyi felső szintre vezető lépcső melletti tükörfalnak, különös álomvilágban, de legalábbis az egykori elvarázsolt kastélyban érezhetjük magunkat. A lányok pedig, nem annyira az erotika, mint inkább a helyszűke miatt, szó szerint testközelben lejtik magukat. Akiket az effajta gömbölyded formák talán kevésbé vonzanak, azok a legalsó szinten egy rózsaszín cseppkőbarlang hangulatát idéző biliárdteremben hódolhatnak kedvenc golyóbisaiknak.

A klub reklámja egy 1987-es Interpress Magazinban

A Rózsaszín Cicák kb. 10 évig, a kilencvenes évek közepéig működött, és ezalatt számos izgalmas esemény zajlott a falai között: volt itt klipforgatás, lövöldöztek az albán maffiózók, egy társaság alaposan helybenhagyta a heil Hitlerrel köszöngető náci kidobóembert, T. Gyurit, sőt a tulajdonos – akitől, mint már láthattuk, nem voltak idegenek a váratlan húzások – még a hátrányos helyzetű gyerekek számára alapított csepeli futballkollégiuma, illetve az ezzel összefüggő XXI. Századi Foci nevű alapítványa ügyeit is a klub irodájából koordinálta (Pásztor Bertalan focifilantrópiájáról a kilencvenes évek elején elvileg még dokumentumfilm is készült Egy jótékony éjszaka címmel, de ez sajnos egyelőre nem található meg az interneten).

A moncsicsikirályt aztán – a fentebb már hivatkozott tollal.hu információi szerint – csúnyán átverte egy ravasz ügyvéd, aki egy bécsi kamu-bankfiókba hordatta ki vele zsákszámra a nehezen megkeresett vagyonát (bár hogy ez egészen pontosan mikor történt, az sajnos nem derül ki). Majd miután Pásztor rádöbbent, hogy valójában nincs egy vasa se, inkább eladta a Rózsaszín Cicákat, ami annak rendje és módja szerint csődbe is ment. Ma pedig már hiába is keresnénk a homlokzaton a hatalmas rózsaszín ciciket.

További legendás helyek a régi Budapestről:

• „Minden kupit én örököltem” – 55 éve zenél a pesti éjszakában Fűzy Gábor bárzongorista
• Helyek, amik mindig hiányozni fognak Budapestről – 1. rész
• Helyek, amik mindig hiányozni fognak Budapestről – 2. rész
• Helyek, amelyek mindig hiányozni fognak Budapestről – 3. rész