Egy biztonsági kamera felvételét látjuk egy oslói galéria raktárából, ahol szemmel láthatóan két férfi épp két keretéből kiszedett, összetekert festménnyel a hóna alatt lép meg, jókora kárt okozva ezzel. Az eset nagy port kavart annak idején a norvég sajtóban, és profi műkincstolvajok tettének vélték. A valóság ezzel szemben az, hogy két drogfüggő követte el a betörést a hátsó ajtón át, akik ad hoc módon választották ki az eltulajdonított festményeket, és ha annyira profik lettek volna, nem készültek volna róluk olyan biztonsági kamerás felvételek, melyek alapján egyértelműen beazonosíthatók voltak. A rendőrség pillanatok alatt kézre kerítette és bíróság elé állította őket, és a bírósági tárgyalóterem volt az a hely, ahol a festményeitől megfosztott festő, Barbora, és a belassult, a tettére alig emlékező Karl-Bertil között elkezdődött egy megható barátság története.
Barbora és Karl-Bertil (Fotó: Profimedia)
A nőt ugyan valóban megrázta, hogy pont a legértékesebb műveit tulajdonították el, a megrázkódtatást mégis legyőzte benne a kíváncsiság, amikor a bírósági tárgyalás szünetében egyszer csak odament a vádlottak padján ülő Karl-Bertilhez. Finoman megkérdezte tőle, válthatnak-e néhány szót, és miután a férfi igent mondott, Barbora rákérdezett, hogy miért éppen ezt a két festményt lopták el.
Mert gyönyörűek voltak
– válaszolta Karl-Bertil, és már itt létrejött a kölcsönös szimpátia a két ember között. Ezután Barbora úgy döntött, ráveszi a férfit, hogy megfesse a portréját. Elismerem, mindez valóban úgy hangzik, mintha egy hollywoodi forgatókönyvíró fejéből pattant volna ki, csakhogy ezt a történetet az élet írta, és A festő és a tolvaj című norvég dokumentumfilm meséli el pompásan és meghatóan.
Megérezte, hogy figyelnek rá
A történetről a sajtóból értesült Benjamin Ree dokumentumfilmes rendező is – a bírósági beszélgetés hanganyagát a hatóságoktól kapta meg, és így került a filmbe –, és mivel éppen a norvégiai műkincsrablásokról készült egy rövid dokumentumfilmet forgatni, felkereste Barborát és Karl-Bertilt, hogy mit szólnának ahhoz, ha filmre vinné a történetüket. Eleinte maga sem gondolta, hogy több lenne a témában egy 10-15 perces, televízióban is leadható filmecskénél, de amikor a kamerájával rögzítette a pillanatot, amiben Karl-Bertil először pillantja meg Barbora róla készült portréját, a momentum őszinte érzelmi ereje őt is magával ragadta. Ott volt egy férfi, aki évek óta a társadalom kitaszítottjaként (ez azért nagyon mást jelent Norvégiában, mint Magyarországon) élt, csak nyűg volt az emberek szemében, és úgy érezte, nincs tétje az életének, mert úgysem figyel rá senki. Ült szemben a róla készült festménnyel, és végre úgy érezte, hogy valaki igazán látja őt, és valóban odafigyel rá. Valaki számára fontos volt annyira, hogy ezt a minden részletre kiterjedő figyelmet megkapja tőle. Ez a pillanat A festő és a tolvaj legmeghatóbb jelenete, és ez az a néhány másodperc, ahol a rendezővel együtt mi is a szívünkbe zárjuk a szereplőket, és megérezzük a köztük lévő mély kapcsolatot. Benjamin Ree emiatt döntött úgy, hogy nem kisfilmet, hanem egész estés dokumentumfilmet forgat róluk, mi pedig nézőként itt vonódunk be igazán a történetükbe, és kezdjük érezni azt, hogy e két ember barátságának sztorijára megéri rászánnunk az időt.
Művész és múzsája
Művész és múzsája jellegű történetből rengeteget láthattunk már, és ezek nagy részét összeköti, hogy általában a művész szemszögéből ismerhetjük meg a szereplőket, és láthatunk rá az életükre, ami kissé egyoldalúvá teszi őket. A festő és a tolvaj azonban nem véletlenül kapta ezt a címet: bár ez a film is hasonlóan indít, és először Barbora szemével láthatjuk Karl-Bertilt és ismerhetjük meg őt, egyszer csak jön egy éles váltás, és már nem Barbora, hanem a férfi hangját halljuk, aki rögtön mond valami nagyon érdekeset:
Barbora nagyon jól lát engem, de közben megfeledkezik arról, hogy én is jól látom őt.
Fotó: Profimedia
Ezután Karl-Bertil mesél nekünk a csehországi festőnőről, aki a norvég férje miatt költözött Norvégiába. Hallhatunk arról, hogy mióta gyerekként látott egy halálesetet, lenyűgözi a halál közelsége, ahogy azt is megtudhatjuk, hogy Csehországban hosszú éveken át egy bántalmazó párkapcsolatban élt, ami teljesen leépítette az önbizalmát, és leginkább a norvég férjének, valamint a festészetnek köszönheti azt, hogy él: napjai nagy részét a műtermében tölti, mert csak ott érzi igazán elemében magát. Norvégiában az élet drága, és mivel ő még nem befutott művész, így gyakran vannak megélhetési gondjai, mégis inkább az új heroinfüggő barátjának vesz egy kávét és egy reggelit, minthogy ő maga reggelizzen meg. Hajlamosak vagyunk a művészeket a társadalom felsőbb lépcsőfokain álló, magasabb rendű emberekként kezelni, míg a rablókat és a bűnözőket lenézni, és ösztönösen egy alsóbb polcra tenni őket, de ez a film megmutatja, hogy nem feltétlenül állnak olyan távol egymástól, mint ahogy gondoljuk, és sokkal több lehet a közös bennük, mint képzelnénk. Amikor Barbora először látogatja meg Karl-Bertilt az otthonában, látjuk a rácsodálkozását, hogy a férfi falai teli vannak bekeretezett képekkel és rajzokkal, melyek ráadásul igen kifinomult ízlésről tesznek tanúbizonyságot.
Traumák szorításában
Karl-Bertil sem volt mindig bűnöző, de a sorozatos traumák rossz útra vitték. Gyerekkorában az anyja szó nélkül összepakolta az ikertestvéreit, és magával vitte őket, őt pedig ott hagyta az apjával, és soha többé nem láthatta sem az édesanyját, sem a testvéreit. Ez már önmagában is mély traumát hagyott benne, amihez még hozzájött, hogy gyerekkorában az apja egyfolytában dolgozott, ők ketten alig látták egymást, így Karl-Bertil gyakorlatilag egymagában nőtt fel, hiányzott a szeretet az életéből. Néhány felvételen látjuk együtt az édesapjával, és bár nincsenek rosszban, érezhető, hogy ez nem egy szoros, szeretetteli viszony. Hiába volt az iskolában jó tanuló, hiába indult jól az élete, a szeretethiány és a rossz társaság egy idő után elvitte a drogok irányába.
A festő és a tolvaj (2020)
Amikor Barbora megismeri őt, Karl-Bertil párkapcsolatban él, de a kedvese már nem tolerálja tovább, hogy a férfi nem hajlandó leszokni a heroinról, és nem tesz erőfeszítéseket a tiszta életért, amivel idővel eléri, hogy szerelem és nagy érzelmek ide vagy oda, a barátnője mégis kiadja az útját, és kidobja őt a közös otthonukból. A film egyik megható pillanatában a szétesett életű, kétségbeesett Karl-Bertil felkeresi Barborát, és a maga módján megpróbál segítséget kérni, csakhogy olyan állapotban van, hogy senki sem tudna rajta segíteni. Felzaklatott állapotban hagyja ott Barborát azzal, hogy elmegy motorozni, és ezután napokra eltűnik. A festőnő csak azután hall róla ismét, hogy megtudja: csúnya autóbalesetet okozott, a háta három helyen eltört, és kis híja volt csupán, hogy ne bénuljon le teljesen: gyakorlatilag így is újra meg kellett tanulnia járni, és ebben a festőnő és a férje végig a segítségére volt.
Irány Hollywood!
Szép, hogy Barbora ilyen önzetlenül segíti a heroinfüggő Karl-Bertil felépülését és útját, de ahogy mi nézők, úgy a nő férje is érzi, hogy azért valahol nincs teljesen rendben, hogy valaki egy ilyen terhet meggondolatlanul csak úgy a nyakába vegyen, még annak ellenére sem, hogy közte és Karl-Bertil között nyilvánvalóan van egy erős lelki kapocs. Emiatt Barbora párterápiára megy, és fájdalmas számára megtudnia, hogy részben előző, bántalmazó kapcsolata öröksége az, hogy szereti magát érzelmileg sebezhető helyzeteknek kitenni, melyekben ő maga is könnyedén megsérülhet. Talán kicsit jól is jön, amikor a kórházból a balesete után felépült Karl-Bertil nem tér vissza az életébe, mert le kell töltenie az egyéves börtönbüntetését, és ez idő alatt csak minimálisan tartják egymással a kapcsolatot. A kamera a börtönbe is elkíséri a férfit, és ha érintőlegesen is, de bemutatja, hogy sok országgal ellentétben Norvégiában a börtön nem a büntetés (a szobák nem cellákra, inkább egy háromcsillagos hotel szobáira emlékeztetnek), hanem a társadalomba való visszaintegrálás helye: a férfi odabent ápolói vizsgát tesz, és letöltve a büntetését, a szabadulása után kórházi ápolóként helyezkedik el, és rövid időn belül szerelmet is talál magának.
Barbora Kysilkova és a rendező Benjamin Ree (Fotó: Profimedia)
Eközben pedig a párterápiákkal és a régi traumáival küzdő Barbora nyomozásba kezd, aminek köszönhetően megtalálja az egyik festményt, amit annak idején még Karl-Bertil és a társa lopott el tőle a galériából. A film csúcspontja aztán az, amikor hosszú idő után ők ketten újra találkoznak, és látszik, hogy a lehetőségekhez képest mindkettejük élete rendbe jött, és ekkor már régi barátokként köszöntik egymást, akik egy nagy esemény – Barbora kiállításának megnyitója – apropóján idézik fel együtt a barátságuk legfőbb eseményeit, miközben szem nem marad szárazon. A festő és a tolvaj gyönyörű történet arról, hogy mekkora erőt adhat a legkilátástalanabb ember számára is egy kis törődés, és bár egy Norvégiában megtörtént sztori tárul fel a szemünk előtt, a történet szinte kiált a hollywoodi megfilmesítésért. A Lionsgate és a Neon már le is csapott a jogokra, kíváncsian várom, mely sztárok bújhatnak Barbora és Karl-Bertil bőrébe.
A festő és a tolvaj című filmet a 7. Budapest International Documentary Festival programjában nézheted majd meg március elseje és hetedike között.
