A világirodalom legismertebb és legtöbbet idézett szakítási jelenetében, vagyis a Hamlet harmadik felvonásának első jelenetében a dán királyfi rövid időn belül négyszer is (!) felszólítja szerencsétlen Oféliát – aki kábé az egyetlen rokonszenves szereplő ebben az álskandináv pszichohorrorban –, hogy vonuljon kolostorba: mint ismeretes, a lány végül nem vonul sehova, hanem egy felvonással később megbolondul, és vízbe öli magát. Bár Hamlet máskülönben meglehetősen ridegen beszél Oféliával, maga a zárdás beszólás nem tűnik különösebben sértőnek vagy nem helyénvalónak. Elvégre hova máshova is menekülhetne egy ilyen tiszta és ártatlan fiatal nő a sötét és nyomasztó titkokkal terhelt helsingőri udvarból, hacsak nem a jámbor nővérek közé?
Csakhogy a Shakespeare eredeti szövegében szereplő nunnery kifejezés az Erzsébet-kori angolban – vagy még pontosabban: angol szlengben – nem csupán apácazárdát jelentett, hanem bordélyházat is, szóval érthető, hogy Hamlet miért ismételte el többször, már-már szájbarágósan, hogy véleménye szerint Oféliának hova is kellene vonulnia: egyszerűen azért, mert az akkori, nem feltétlenül a legkifinomultabb műértőkből összeverődött közönség valószínűleg őrületesen viccesnek találta, ha nyílt színen négy alkalommal is lekurváznak egy nőt.
Hamlet és Ofélia Agnes Pringle festményén (Forrás: artuk.org)
Shakespeare idején, a 16. század végén Anglia zöme már protestáns volt, a katolikusok gyalázása pedig igen elterjedt népszokásnak számított.
A kontinentális Európába – főként Franciaországba – menekült apácákat rendszerint züllött, erkölcstelen és képmutató alakokként ábrázolta az akkori anglikán propaganda, illetve az olyan népszerű színpadi szerzők, mint például Thomas Nashe vagy Christopher Marlowe, úgyhogy nem nehéz kitalálni, hogyan is lett az apácazárdából bordélyház.
Magyar fordításban ez a kettősség persze nem jön át: Arany János vagy nem ismerte eléggé behatóan a menő Erzsébet-kori dumákat, vagy pedig nem akart ilyen illetlenséget leírni. De az is elképzelhető, hogy egyszerűen csak nem talált megfelelő magyar kifejezést (ami azt illeti, nekünk sem jut ilyen eszünkbe). De nehogy azt higgyük, hogy egy mai angol anyanyelvű olvasónak (vagyis inkább nézőnek) leesik ez a kétértelmű utalás. Habár Shakespeare meglepően könnyen érthető szerző így bő négyszáz év elteltével is, a Partridge-féle szótár szerint a nunnery mint bordély 1780 óta elavult szlengnek számít, és kábé a huszadik század eleje óta nem is mondja így senki.
Ugyanakkor (mert mindig van egy ugyanakkor) korántsem biztos, hogy Shakespeare ebben az értelemben akarta használni a nunnery szót. Egyrészt azért, mert az ő műveire nem kifejezetten jellemzőek az antikatolikus felhangok, sőt, bizonyos vélemények szerint titokban maga is katolikus volt, vagy legalábbis afféle katolikus-szimpatizáns, csak hát ezt érthető módon nemigen reklámozta. Másrészt meg igazából Hamlet mondanivalójába se nagyon passzol a bordélyházazás. Az élete nyomasztó terhét méltósággal cipelő, mizantróp dán királyfi szerint tudniillik már így is túl sok bűnös él a földön, és felesleges még többet gyártani (Eredj kolostorba; minek szaporítanál bűnösöket!), szóval igen különös ötlet volna szegény Oféliát pont egy bordélyba zavarnia, ahol többnyire olyan tevékenységet folytatnak, ami könnyen teherbe eséshez is vezethet.
John Everett Millais Oféliája (Forrás: Wikipedia)
Viszont az is tény, hogy Shakespeare darabjai bővelkednek a kétértelmű szóviccekben és egyéb sikamlós utalásokban, amiket mi most meg sem kísérlünk lefordítani; a lényeg körülbelül az, hogy a Shakespeare-hősök akkor is a szexről beszélnek, és olcsó altesti poénokat sütögetnek, amikor látszólag nem is azt csinálják (ha valakit érdekel, itt található ezekből egy hosszabb gyűjtés).
Illetve a Sok hűhó semmiért (Much Ado About Nothing) címénél talán mégis érdemes egy kicsit hosszabban elidőzni. Ebben a népszerű komédiában ugyebár messinai hölgyek és urak keverednek (vagyis keverik egymást) kínos, mulatságos és csaknem tragikus félreértésekbe, hogy aztán a végén elnyerjék a szerelmet, vagy éppen a méltó büntetést – szóval tényleg nagy hűhót csapnak mindenféle kitalált hülyeségek körül ahelyett, hogy felnőtt emberek módjára megbeszélnék a dolgokat. A címben viszont állítólag van egy kis csavar (sőt nem is egy, hanem mindjárt kettő:
- egy szójáték, ami a nothing (semmi), illetve a noting (kb: kihallgat, megfigyel, kémkedik valaki után stb.) alaki, hangzásbeli hasonlóságára épül
- valamint egy alig leplezett szexuális utalás, merthogy a nothing a 16. századi Angliában a női nemi szervet is jelentette. Ahogy Jerzy Limon, a határtalan bölcsességet sugárzó ősz frizurát viselő lengyel Shakespeare-ológus professzor magyarázza a kifejezés etimológiáját: a férfiak lába között ott volt a thing, a nők lába között meg nem volt semmi: vagyis no thing.
Hát, ezt vagy elhisszük, vagy nem. Mindenesetre az biztos, hogy mondjuk Túl nagy felhajtás a muffért valamivel viccesebb cím lett volna, mint az Arany László-féle verzió. Még akkor is, ha van olyan, aki szerint a nothing valójában soha nem jelentette azt, hogy vagina, hanem ez csak egy Stephen Booth nevű amerikai irodalomtörténész és fekete öves Shakespeare-szakértő agyszüleménye volt valamikor a huszadik század közepén, és mint afféle irodalmi urban legend, azóta is fel-felbukkan időnként.
