Ha szóba kerül az űrkutatás, sokaknak először a holdra szállás és az ahhoz köthető képek ugranak be, ám legalább ennyire jellegzetes látvány a NASA fekete-fehér űrsiklója, pláne, ha az óriási narancssárga héliumtartályhoz erősítve várja éppen a kilövést. Bár tíz éve már nem repülnek ezek a csodás szerkezetek, az űrkutatás történetének egyik legsikeresebb járműve négy évtizede emelkedett először a levegőbe, ezért érdemes visszatekinteni, hogy mivel járultak hozzá ezek a járművek az emberiség fejlődéséhez. Kezdjük az elején!
Űrteherautónak tervezték, sokkal több lett
Az első „emberes” űrrepülések a XX. század hatvanas éveiben kezdődtek: Jurij Gagarin 1961. április 12-én lépett ki a világűrbe, őt mindössze három hét lemaradással, május 5-én követte az amerikai Alan Shepard is. Ekkor még, mai szemmel nézve nagyon kezdetleges űrjárműveket használtak, így nem meglepő, hogy már ebben az évtizedben elkezdtek gondolkodni egy, az űrsiklóhoz hasonló jármű koncepcióján.
Az űrsikló-program hivatalosan végül csak 1972-ben indultott, 1975 után pedig a NASA figyelmének központjába került a Skylab űrállomás üzembe helyezését, az Apollo-programot, illetve a világszerte nagy érdeklődéssel figyelt Apollo-Szojuz összekapcsolódást követően. Az űrsikló terveit viszont már ezelőtt bemutatták, a leendő járművet akkor űrjáró teherautóhoz hasonlítottak. Az akkori tervek szerint az űrsiklókat a nyolcvanas évek során egy második amerikai űrállomás építéséhez használták volna, majd a kilencvenes évek elején egy modernebb járműre cserélték volna le. Ehhez képest nagyon máshogy alakult a sorsuk.
Donald K. Slayton (j.) és Alekszej Leonov (b.) az Apollo-Szojuz összekapcsolódását követően (Fotó: NASA)
Az első „fecske” a – feltehetően a Star Trek sci-fi sorozat nyomán – az Enterprise nevet viselő gép volt, ez azonban soha nem járt a világűrben, mivel úgynevezett atmoszferikus, azaz a Föld légkörében végzett tesztekhez tervezték, így például hőpajzsot sem kapott, amely kibírná a bolygóra való visszatérés során keletkező forróságot. Az eredeti tervek szerint az űrsiklók indulását követően az Enterprise-t is átalakították volna, hogy kiléphessen a világűrbe, azonban a Columbia építése során olyan változtatásokat kellett eszközölni, amelyek miatt olcsóbb volt a nulláról nekiállni a Challenger építésének, mint átalakítani az Enterpirse-t. Az OV-101 hívójelű gépet 2003-ban felújították és a Smithsonian Intézet virginiai Steven F. Udvar-Hazy Center nevű űrmúzeumában áll, amelyet a budapesti születésű amerikai milliárdosról, Udvarházy István Ferencről neveztek el.
Mivel az Enterprise űrsikló nem juthatott ki az űrbe, a NASA egyik repülőgépének tetejéről indították a tesztek során (Fotó: NASA)
Mivel alapvetően teherszállító járműnek tervezték, az űrsiklónál fontos szempont volt a raktér kapacitása: közel 23 tonna befogadására volt alkalmas, ráadásul, a korábbi űrjárművekhez képest óriási előnye volt, hogy csupán a külső üzemanyagtartályt és a Föld gravitációjának leküzdését biztosító meghajtórakétákat kellett pótolni, miután az űrsikló vitorlázó repülőgép módjára visszatért a felszínre.
Kisebbfajta csodának tartották
Az első űrrepülésre 1981. április 12-én került sor, innen datálódik a négy évtized is. Az STS-1 jelzésű küldetésre a később tragikus véget érő Columbia űrsikló indult el, a floridai Kennedy Űrközpontból, a fedélzetén John Young parancsnokkal és Robert Crippen pilótával. Ez egy nagyon fontos alkalom volt az amerikai űrkutatás történetében, ugyanis 1975 – az Apollo-Szojuz küldetés – óta ez volt az első alkalom, hogy hazai földről indultak az űrbe az amerikai űrhajósok.
A Columbia űrsikló az első kilövés előtt, 1981. márciusában (Fotó: NASA)
Youngnak és Crippennek mindössze annyi volt a dolga, hogy felszálljanak az űrsiklóval, bő két napig körözzenek a bolygó körül, közben mindenféle méréseket végezve, majd biztonságosan landoljanak. Ezalatt egyébként átlagosan 28 000 kilométert tettek meg óránként és 45 percenként láttak egy napfelkeltét vagy naplementét.
„A Columbia űrsikló elképesztő jelenség, egy egészen hihetetlen gépezet – lelkendezett a Földre való visszatérés után John Young. – Kisebbfajta csoda, amikor egy ilyen szerkezettel kirepülhetünk az űrbe, majd egy kifutópályán landolhatunk vele.”
Az űrsikló vitte az űrbe az első amerikai nőt
A nyolcvanas évek elején az űrsikló-program csillaga meredeken emelkedett, egymás után szállította az érdekesebbnél érdekesebb mérföldköveket. Ilyen volt 1983-ban a Challenger első repülése, amelynek fedélzetén utazott Sally Ride, az első amerikai nő, aki az űrben járt, mellette pedig Guion Bluford, az első fekete űrhajós.
Sally Ride a Challenger fedélzetén 1983-ban (Fotó: NASA)
Egy évvel később elkészülhetett a világ egyik legmenőbb fotója, amikor a Discovery 1984-es első repülését követően Bruce McCandless végrehajtotta a történelem első olyan űrsétáját, amikor nem rögzítették kábelekkel az űrhajóhoz. Erről készült az alábbi, hátborzongatóan csodálatos kép, amely a human satellite nevet kapta. Ugyanennek a küldetésnek a során hajtotta végre saját űrsétáját Kathy Sullivan, aki ezzel az első nő lett, aki kilépett a nyílt űrbe.
Bruce McCandless a világ első, biztonsági kábelek nélküli (untethered) űrsétáján (Fotó: NASA)
1986 szomorú év volt, ekkor történt ugyanis a Challenger katasztrófája. Az űrsikló szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétáiban – ezek láthatóak a narancssárga tartály két oldalán – használt alkatrészek, az úgynevezett O-gyűrűk hibás tervezése, illetve a probléma korábbi jeleinek figyelmen kívül hagyása vezetett a végzetes robbanáshoz, amelyben életét vesztette a hétfős legénység, köztük Christa McAuliffe tanárral, aki a történelemben először tartott volna iskolai órát a világűrből.
A tragédia miatt a NASA törölte a soron következő küldetéseket, az űrsiklók így 1988-ig nem szállhattak fel. A baleset okainak feltárását és a szükséges módosítások elvégzését követően a Discovery lehetett az első űrsikló, amely visszatérhetett az aktív szolgálatba.
A következő jelentősebb mérföldkő a Hubble űrteleszkóp üzembe helyezése volt, amelyre 1990-ben került sor. Ezen a küldetésen is részt vett a már említett Kathy Sullivan, ezzel pedig üzembe állt a NASA Great Observatories műholdsorozatának első tagja, amellyel a látható, illetve az ultraibolya és infravörös fényhez közeli tartományokban is képes nagy felbontású fotókat készíteni.
A LEGO is megemlékezett a nagy eseményről
A Hubble űrtávcső beüzemelése az űrkutatás egyik legfontosabb mérföldköve volt, mivel a szerkezetnek köszönhetően korábban soha nem látott részletességű képekhez és mérési adatokhoz juthatott az emberiség. Valószínűleg ennek jelentőségét ismerték fel a LEGO tervezői, amikor az űrsikló-program 40. jubileumára tervezett, rendkívül részletes LEGO űrsiklóhoz mellékelték a Hubble méretarányos mását is. A készletből a Discovery űrsikló építhető meg, egészen pontosan az STS-31 jelű küldetésre felkészített változata, ezzel juttatták ugyanis fel a világűrbe az űrteleszkópot. Az impozáns méretű űrsikló 54 centiméter hosszú és 2354 darabból lehet megépíteni.
A LEGO űrsikló szervesen illeszkedik a dán játékgyártó sorozatába, korábban ugyanis már piacra dobták a Saturn V rakéta, az első holdra szállás során használt holdkomp, illetve az ISS Nemzetközi Űrállomás megépítését lehetővé tévő készleteiket is.
A Hubble azóta is ontja magából a látványosabbnál látványosabb képeket, azonban volt olyan időszak, amikor komoly fejfájást okozott a NASA mérnökeinek, de erre később még visszatérünk.
Előtte azonban meg kell emlékeznünk 1992-ről, amikor először emelkedett a levegőbe az Endeavour űrsikló, amely a tragikus sorsú Challengert pótolta a NASA flottájában. Ennek fedélzetén utazott Mae Jemison, az első fekete nő, aki az űrben járt. Ő egyébként később a Star Trek egyik epizódjában is feltűnt.
Mae Jemison, az első fekete nő az űrsikló fedélzetén 1992. szeptemberében (Fotó: NASA)
Ahogy feljebb már említettük, az űrkutatási hivatal tervei szerint a tesztek során használt Enterprise-t alakították volna át, azonban kiderült, hogy az újabb fejlesztéseknek köszönhetően egyszerűbb egy új űrsiklót építeni.
A Hubble űrtávcső első fotója az Hajógerinc csillagképben található NGC 3532 nyílthalmazról. Készült 1990. május 20-án (Fotó: NASA)
Egy évvel később, 1993-ban került sor a NASA eddigi talán legambiciózusabb küldetésére. A Hubble űrteleszkópnál ugyanis több műszaki hibát is észleltek, ezeket pedig kizárólag a helyszínen lehetett orvosolni. Ez rendkívül komoly tervezést és több többórás űrsétát is igényelt, ráadásul mindezt úgy, hogy a Hubble megközelítéséhez az űrsiklónak minden korábbinál jobban el kellett távolodnia a Földtől. A javítás azonban rendkívül sikeres volt, olyannyira, hogy a Hubble most, közel harminc évvel később is vígan üzemel.
A következő évben utazott először orosz űrhajós, azaz kozmonauta az űrsikló fedélzetén, 1995-ben pedig megkapta a lehetőséget az első nő, hogy az űrsikló pilótájaként vegyen részt a küldetésen. Ő Eileen Collins volt, akit korábban a Mercury-programhoz képeztek ki űrhajósnak, 13 másik nővel együtt, akik azonban sosem járhattak végül az űrben – lásd kapcsolódó cikkünket. Collinsnak jutott a történelmi lehetőség, hogy az űrsiklóval elsőként dokkoljon az orosz Mir űrállomásra.
A következő jelentősebb mérföldkő John Glenn nevéhez fűződik, aki 1962-ben, harmadik amerikaiként már járt az űrben – ez volt az az ominózus repülés, amely során Katherine Johnson, a NASA „élő számítógépe” számolta Glenn röppályáját, az űrhajós saját kérésére. 1998-ban, 77 éves korában a Discovery űrsikló fedélzetén tért vissza a világűrbe, ezzel ő lett a legidősebb űrhajós.
A 77 éves John Glenn a Discovery fedélzetén, 1998. októberében (Fotó: NASA)
Egy évvel később, 1999-ben Eileen Collins ismét történelmet írt, ő lett ugyanis az első nő, aki űrsikló-parancsnokként vehetett részt egy küldetésen.
2003 ismét szomorú év volt a NASA történetében, ekkor következett be ugyanis a Columbia űrsikló tragédiája. Mint később kiderült, az űrsikló hasán a kilövés során megsérült a hővédő pajzs, ami miatt a visszatéréskor a rendkívül forró gázok a jármű védtelenebb rétegeibe áramlottak, az űrsikló emiatt felrobbant, a fedélzeten utazó hét űrhajós halálát okozva ezzel. Ezt követően ismét két évig álltak az űrsiklók, amíg a kivizsgálás tartott, ezt követően pedig meghonosodott az a biztonsági gyakorlat, hogy az űrállomásra érkezve az űrsikló a dokkolás előtt körbefordul, hogy a hővédő csempék állapotát kamerákkal meg tudják vizsgálni. A küldetések 2003-ban indultak újra, az első ezúttal is a Discovery volt.
2007-ben végre bekövetkezhetett, ami a Challenger-katasztrófa miatt nem sikerült: Barbara Morgan személyében ugyanis egy tanár érkezett a nemzetközi űrállomásra.
Az űrsikló-program végül 2011-ben ért véget, mivel eddigre a járművek már ténylegesen elöregedtek. George W. Bush 43. Amerikai elnök már 2004. januárjában bejelentette, hogy az űrsiklókat az ISS építését követően kivonják a forgalomból, azonban a Columbia katasztrófája miatt végül erre csak hét évvel később került sor. Az utolsó küldetésekre sorrendben a Discovery, az Endeavour és az Atlantis indulhatott, utóbbi 2011. július 21-én ért földet a floridai Kennedy Űrközpontban. Az űrsiklókat ezek után különféle múzeumokban és hasonló helyeken állították ki, az amerikai űrhajósokat pedig innentől fogva az orosz Szojuz űrhajókkal szállították, egészen tavaly május 30-ig, amikor a SpaceX Crew Dragon nevű űrhajója meg nem nyitott az űrutazás legújabb szakaszát, amelyhez már magáncégek adják a járműveket.
Utolsó útjára indul az Atlantis, 2011. július 8-án (Fotó: NASA)
Még több űr az nlc-n:
- Interaktív térképen követheted a Marsra leszállt kutatórobotot
- Szenzáció: föld alatti tórendszer van a Marson
- Mit tudnak az asztrofizikusok a divatról?
