A Konyhafőnök kritika: ez egy akciófilm, amit minden este ad a tévé

Viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy műsor ilyen hosszú ideje tudja dominálni a tévés piacot. Az X-Faktor és A mi kis falunk mellett az RTL Klub másik mindent verő nagyágyúja lett A Konyhafőnök is, ami celebekkel teli VIP verzióban és hétköznapi emberekből álló sima változatban is ugyanúgy szállítja az emberes nézettséget a csatornának. A műsor felépítésében és a zsűritagokban (később csapatkapitányokban) is történtek az évek során változások, és úgy fest, mostanra már sikerült elérni oda, hogy minden összeért, és egy hosszú távon működőképes trió viszi a hátán a show-t. A készítők érezték, hogy Fördős Zének már kevés a műsorvezetői szerep, így Rácz Jenő és Sárközi Ákos mellett idén ő is saját csapatot kapott, ráadásul az említett két séfben a csatorna két olyan figurát talált, akik a vitathatatlan szakmai tudásuk mellett a magánéletükből is örömmel adnak a közönségnek. A párkapcsolatuk ugyan A Konyhafőnökben nem jelenik meg, a csatorna más műsoraiban és a bulvárlapokban már annál inkább, ami egy kereskedelmi televízió esetében igencsak fontos tényező. A Konyhafőnök pedig az apró változásoknak köszönhetően eléri, hogy a nézők továbbra is örömmel nézzék és beszéljenek róla, az pedig különösen nagy szó, hogy nem kellenek feltétlenül ismert emberek a konyhapultba ahhoz, hogy a show népszerű maradjon. Pedig A Konyhafőnöknek is bőven akadnak hibái, de úgy fest, ezeket a nézők gond nélkül megbocsátják neki.

Akciófilmes dramaturgia faltól falig

A Konyhafőnök előtt a főzős műsorok a magyar tévéképernyőkön többnyire úgy néztek ki, hogy az ismert szakács egy szép stúdiókonyhában egyedül vagy épp alkalmi főzőpartnereivel készítette el az ételeket, laza tempóban és stílusban, közben könnyedén csevegve, a végén pedig leírták nekünk a receptet, hogy ha olyan kedvünk van, mi is utánuk csinálhassuk. Azzal, hogy itt egy versenybe fordították át az ételek készítését, A Konyhafőnök sokkal inkább a sportműsorok dramaturgiájára hajaz, mint a korábbi főzős műsorokéra. Versenyszituáció van, időre kell csinálni az ételt, hatékonynak kell lenni, nincs idő a jópofizásra, pörögni kell satöbbi. Ennek ellenére azért a főzés messze nem kínál a legtöbb élsporthoz hasonló izgalmakat. Bár van abban valami szép és érdekes, ha egy olyan embert nézünk a konyhában ügyködni, akinek van érzéke és tudása a főzéshez, azért valljuk be, nem feltétlenül az izgalom szó jut róla elsőre eszünkbe.

És itt jön be a vérprofi tévés stáb, akik a vágással és a csendesen a háttérben meghúzódó, mégis jól hallható, hollywoodi akciófilmekre emlékeztető, feszült háttérzenével elérik, hogy ne azt érezzük, mintha a konyhában túlsütött bélszínnel bajlódó emberkéket néznénk, hanem inkább olyanokat, akik épp azon dolgoznak, hogy megállítsák a terroristák atombombájának becsapódását New York közepébe. Igazából ezt szolgálja a visszaszámláló és a szigorú időkeret is: az akciózene és a visszafelé pörgő óra együttes erejét senkinek sem szabad lebecsülni. Nem véletlen az sem, hogy egyszerre ilyen sok embert láthatunk főzni: a vágóknak így rengeteg alapanyag áll a rendelkezésére ahhoz, hogy mindig láthassanak a nézők valami izgalmasat, legyen az egy odaégetett szósz vagy egy konfliktus két versenyző között. Talán elsőre nem feltűnő, de A Konyhafőnök vágása sokszor emlékeztet a dinamikus akciófilmekére, és ilyen szempontból sokkal közelebb áll a Bad Boyshoz vagy A sziklához, mint Laci bácsi konyhájához.

Hipsztertalálkozó

A műsor sokszor a castingjával is erősen filmszerűnek tűnik: mintha a szereplőválogatók számára a konyhában való jártasság mellett legalább annyira fontos szempont lett volna a trendi kinézet, vagy ha olykor a kinézet nem is annyira trendi, legalább a szórakoztató személyiség alapelvárás. Feltűnően sok a hipszterfazonú srác, és a lányok jó része is első ránézésére olyan, mintha egy modellkatalógusból válogattak volna. Most vagy az van, hogy az attraktív emberek a főzésben is jobbak, vagy az, hogy a válogatásnál igenis fontos szerepe van annak, hogy mutatós és szórakoztató emberek kerüljenek a kamerák elé. Mindennek tetejébe a szereplők még úgy is néznek ki, mint akiken épp az adás felvétele előtt ment át egy stylist és egy sminkes: valahol egy kicsit vicces, hogy például a lányok némelyike full sminkben és magassarkúban rohangál a főzőpult és a hűtő között. Persze nincs abban semmi szokatlan, hogy egy kereskedelmi tévé legnézettebb műsorsávjában kiválogatják, kiket engednek a kamerák elé, sőt dicséretes, hogy kifejezetten sok itt élő külföldit, vagy épp már Magyarországon született, nem fehér rasszhoz tartozó versenyzőt válogatnak be, hiszen hadd lássák a nézők, hogy ők is itt élnek köztünk és jó arcok.

Ugyanakkor tagadhatatlanul ad némi művi ízt az egésznek, hogy a művi stúdiókonyhában ennyire kikerázott, válogatott emberkék ügyeskednek, de ez a műsor sosem a természetességről szólt. Ha arról szólna, akkor spagetti carbonarát meg paprikás krumplit főznének, nem pedig olyan ételkölteményeket, melyek nagy részével a legtöbb néző soha az életében nem fog találkozni a tévéképernyőn kívül. Szintén a castingnak köszönhető, hogy a műsorban szerephez jut egy kis flörtölés is. Nem túl direkten, de ha mondjuk egy csinos, női versenyző mond valami félreérthetőt (például amikor a múlt héten Wendy spanyolul mondta a nedvesítés szót, Rácz Jenő séf nem hagyhatta kommentár nélkül), arra jó eséllyel lecsap valaki a három férfi csapatkapitány közül egy pikánsnak szánt riposzt erejéig. Hogy ez a vonal valóban szerephez jut a műsorban, a múlt héten például akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az egyik versenyező azért féltette a saját helyét, mert attól tartott, hogy a versenyzőtársát úgyis biztosan bent tartják majd a nagy mellei. Végül nem lett igaza. Az pedig továbbra is ízlés dolga, hogy ez a minimálflört a három csapatkapitány részéről mennyire kell egy ilyen műsorba. Szerintem jobb lenne nélküle. 

A tévéműsorok Burger Kingje

A Konyhafőnök formátum egyik nagy hátránya, hogy bár egy főzőshow-ról van szó, nem a főzés és a receptek – utóbbiakra a műsorból nem is derül fény – jelentik a lényeget, hanem a szereplők közti kapcsolatok/konfliktusok és az időre dolgozás izgalma. Lehet, hogy a körmünket lerágva nézzük végig, ahogy valamelyik szereplő mondjuk macaront készít, de az biztos, hogy a műsor végére érve mi magunk még elméletben sem fogjuk tudni, hogyan készítsünk macaront. A legtöbb, amit A Konyhafőnöktől várhatunk, hogy esetleg meghozza a kedvünk bizonyos ételek elkészítéséhez, valamint ha odafigyelünk, néhány kevésbé ismert konyhai technológiát is elsajátíthatunk, ami később jól jöhet akkor, amikor majd a vasárnapi ebédet készítjük a családnak. De mire jó egy főzős műsor, amiből nem tanulhatunk új recepteket? Elmondom. Ugyanarra, mint a konkurens csatorna Exatlonja: háttértévézéshez.

Egyetlen műsor reklámok nélkül nagyjából száz perc hosszú, reklámokkal együtt nagyjából két és félórás, és maguk az alkotók is biztosan tudják, hogy alig van olyan néző, aki tényleg az összes hétköznap estéjét képes beáldozni arra, hogy ügyes vagy kevésbé ügyes amatőrök fine dining ételekkel próbálkoznak. Emiatt az egyes epizódok önállóan is érthetők és élvezhetők, a szabályrendszer meg elég egyszerű ahhoz, hogy bárki rögtön képbe kerülhessen. Még csak arra sem kell figyelnünk, hogy a napi műsor elején csatlakozzunk be: igazából soha nem maradunk le semmiről, bármikor kapcsolunk oda, valakik biztosan épp kapkodva főznek majd, ami a gyors vágással és a lüktető zenével együtt rögtön ad egy kis adrenalint ahhoz, hogy ne érezzük unalmasnak, ugyanakkor annyira azért nem is izgalmas, hogy ne tudnánk közben a telefonunkon Facebookozni vagy épp a gyerekkel legózni.

A Konyhafőnök maga a tökéletes háttértévézés: izgalmas annyira, hogy elkapja a figyelmünket, viszont nem igényli a teljes odafigyelést részünkről. Amíg tart, valamennyire szórakoztat, ám utána úgy száll el a memóriánkból, mint egy újabb hír arról, hogy Mészáros Lőrinc valamelyik cége megint milliárdokat nyert. Van abban valami paradoxon, hogy egy fine dininggal foglalkozó műsor valójában olyan a tévéműsorok között, mint a Burger King az éttermek között. Mindenhol ott van, nem túl fantáziadús, de stabilan hozza mindig ugyanazt a nem túl magas, de azért teljesen elfogadható minőséget, és ugyan jóllakunk vele, de másnap már egész biztosan semmire sem fogunk emlékezni abból, hogy mit ettünk. Mivel azonban nem volt rossz az élmény, ha legközelebb is elsétálunk egy Burger King mellett, talán megint beugrunk majd, hogy gyorsan magunkba tömjünk egy menüt.

További híreink A Konyhafőnök világából:

• Legyél te is Konyhafőnök: így készítheted el otthon a farkashalat
• Az agyi trombózison átesett Norbi újra megsérült
• Rácz Jenő: “Az esküvőm jutott eszembe erről a tányérról”