Kicsit igazságtalan a világ. Ha A világ legrosszabb emberét nem a norvégok, hanem az amerikaiak vagy az angolok csinálják meg, ez lenne az év egyik nagy filmszenzációja. Így viszont megmarad majd egy maroknyi ember egyik kedvenc, szívet melengető, akárhányszor újranézhető favoritjának, amit majd baráti összejöveteleken fognak ajánlani másoknak, és egy-két év leforgása alatt talán kultstátuszba emelkedhet. Hány olyan film van, ami akár csak egyetlen zseniális jelenetet képes adni a nézőjének? Nagyon kevés. És hány olyan van, amiben már két zseniális jelenet is látható? Még kevesebb. Írd és mondd: A világ legrosszabb embere minimum három, de inkább négy zseniális filmjelenetet is bemutat, amitől hevesebben ver a szíved és elcsodálkozol azon, hogyan lehet ennyi kreativitást és frissességet vinni egy olyan elfáradt zsánerbe, ami pont nem a kreativitásáról és a frissességéről ismert. A skandinávokról szokás azt gondolni, hogy kissé rideg, távolságtartó népség, ehhez képest most megcsinálták az év legmelegszívűbb, legemberibb filmjét, és Renate Reinsve (akit Cannesban a legjobb színésznő díjjal jutalmaztak) személyében felfedeztek egy olyan színésznőt, aki egy igazságos világban pár éven belül egyike lenne a legnagyobb filmsztároknak. Hogy ezt egy skandináv államból sem lehetetlen elérni, azt Alicia Vikander példája ékesen bizonyítja.
A lány, aki keresi önmagát
A világ legrosszabb embere egy prológusból, tizenkét fejezetből és egy epilógusból álló film, és fejezeteket mutat be egy, a sztori elején még huszonkilenc, a film végére pedig a harmincas évei elején járó lány, Julie életéből. Ha valaki most arra gondol, hogy miért lenne egy huszonkilenc éves lány a világ legrosszabb embere, annak elmondom, hogy igaza van, Julie nagyon messze van attól, hogy ennyire rossz legyen, viszont vannak pillanatok az életében, amikor annak érzi magát. De vonatkozhat a cím Julie valamelyik filmbéli pasijára is, hiszen egyikük szándékosan provokatív képregényekkel folyton megbotránkoztatja az ilyesmire érzékeny embereket, míg egy másik a film egy pontján ki is mondja, hogy talán ő a világ legrosszabb embere.
Bár fontos szerep jut a pasiknak is, ez elsősorban mégis Julie filmje. Egy családi jelenet során a falra kitett fotókból megismerhetjük a lány családfájának női ágát, egy narrátor pedig elmondja nekünk, hogy mire Julie felmenői harmincévesek lettek, mi mindenen mentek keresztül az életük során. Addigra már mind házasok voltak, szakajtónyi gyereket szültek vagy/és volt mögöttük néhány évnyi sikeres karrier, sőt az ük-ük-ük anyja harmincéves korára már nem is élt, mert az ő korában a nők átlagéletkora még csak harmincöt év volt. Nem csoda, hogy Julie ráfordulva a harmincra azt érzi, hogy hozzájuk képest még sehol sem tart az életében, pedig ez nem az ő hibája, pusztán csak egy másik kor szülötte, ahol sokkal több lehetőség áll az emberek előtt, viszont nem könnyű a rengeteg lehetőség között rátalálni arra, amit valóban szeretnénk, és Julie esetében ez igaz mind a munkára, mind a szerelemre. Először elkezd járni az orvosira, majd meggondolva magát átiratkozik pszichológia szakra, hogy végül fotósnak álljon, majd újságírói/írói ambíciói lesznek, miközben pénzt valójában könyvesbolti eladóként keres. A nagy váltásait egy szenzációs montázsban láthatjuk még a film elején, és szinte minden új korszakához új pasi dukál.
Ennyit a klasszikus romkom felállásról
Julie hiába boldog az élete bizonyos állomásainál, az agyában valahol hátul mindig ott motoszkál a gondolat, hogy mi van, ha mégsem ez volt a jó választás, nem ez a pasi vagy nem ez a munka lesz az igazi. Ez a hátsó, rejtett gondolat aztán idővel egyre előrébb kéredzkedik, és mindig eljön a pillanat a lánynál, amikor emiatt menekülőre fogja a dolgot. Joachim Trier rendező (a zseniális Thelma alkotója) filmje már csak azért is izgalmas, mert az ilyen folyton újat, új kielégülést és új álmokat kergető karaktereket a filmekben szinte mindig férfiak szokták játszani. A klasszikus romkom felállás szerint a férfi az, aki nehezen tud elköteleződni, a nő pedig a stabil, nyugodt, megbízható pont, és üdítő látni, hogy itt egy – ráadásul férfi – filmes, aki képes szakítani ezzel a sztereotípiával, és egy ízig-vérig XXI. századi női karaktert (aki az élete első újságcikkének azt a címet adja, hogy Orális szex a #metoo korában) megalkotni egy szenzációs színésznő segítségével.
Julie életébe akkor lépünk be, amikor a bevezető karrierugrabugrák és pasicserék után megállapodni látszik a képregényíró, a nála bő tíz évvel idősebb Aksel oldalán, aki elsősorban azzal fogja meg, hogy néhány randi után ki akarja tenni a lány szűrét. Vicces jelenetben láthatjuk, ahogy Julie pont emiatt lesz szerelmes Akselbe, majd végigmegyünk vele az úton, amin ismét ott áll előtte a hosszú távú elköteleződés esélye, ő pedig megint megijed attól, hogy miről maradhat le, ha Aksel mellett marad, akiben valahol mégis a lelki társát látja.
Ennyi zsenialitás már túlzás egy filmben
Joachim Trier és írótársa, Eskil Vogt csodálatos abban, hogy megtalálja azokat a pontokat, amikor egy-egy jelenetben a lehető legtöbbet tud elmondani egy karakterről apró mozzanatok vagy kicsúszó félmondatok segítségével. A látogatás Julie apjánál már a lánynak adott apai ajándékkal megmutatja, mennyire működés- és kommunikációképtelen ez a viszony, de az is csodálatos, amikor Aksel és Julie a férfi idősebb, már gyerekes ismerőseivel töltik az időt, és Julie elkezdi azt érezni, hogy a szerelme csak azért kezdi el nyomasztani őt a gyerektémával, mert a korabeli barátainak már van gyereke.
De ezek csak a jó jelenetek, viszont ahogy fent említettem, a film számos zseniális jelenettel is szolgál. Amikor Julie hívatlanul belóg egy esküvőre, és ott flörtölni kezd egy pasival, miközben azt a szabályt állítják fel egymás előtt, hogy nincs megcsalás, mert mindkettejüknek van valakije, a levegő majd felforr a két karakter közti szenvedélytől és játékosságtól. De még ennél is jobb, amikor Julie szakítani akar Aksellel, erre megáll az idő a lány körül, és egész Oszló mozdulatlanná dermed, mielőtt a lány ki merné mondani, hogy „el akarlak hagyni”. A drogos trip pedig simán lehetne elcsépelt vicceskedés is, de egyrészt a rajzfilmbetétjeivel és merész képzettársításaival már vizuálisan is szenzációs élmény, másrészt egészen pompás, hogy Julie az apjával való feszült kapcsolatát pont egy ilyen begombázás közben dolgozza fel. És akkor még nem is meséltem arról a végtelenül szomorú monológról, amit egy olyan férfi szájából hallhatunk, aki az internet előtti korban vált felnőtté, és a múltjába menekül azért, mert már nem látja a jövőjét. Ezekre a jelenetekre nemhogy napok vagy hetek, de még évek múlva is emlékezni fogunk, mert ez a film nélkülöz mindenfajta mesterkéltséget, és annyi életbölcsesség szorult bele, mint a legjobb, az életünket megváltoztató regényekbe.
Friss vér a romkomban
Jó látni, hogy bár A világ legrosszabb embere egy műfajilag könnyen besorolható film (részben romkom, részben felnövéstörténet), Joachim Triernek esze ágában sincs követni a műfaji szabályokat és beidegződéseket, és amikor már azt hinnéd, hogy tudod, mi következik, mindig húz valami váratlant, ami mégis következik valahogy Julie karakteréből és a korábbi történésekből. A film vége, az utolsó néhány fejezet különösen bátor, mert olyan irányba megy, amire a korábbi könnyedség alapján nem számítottunk volna: elgondolkodik életről és halálról, valamint arról, milyen megbánni a korábbi döntéseinket. Az addig mosolygós film hirtelen elkomorul, de még ez is pompásan áll neki, és a legvégére mégis ad annyi napfényt, hogy boldog mosollyal az arcunkon sétáljunk ki a moziteremből, miközben mellőzi az ósdi, jól bevált happy end sémát. A világ legrosszabb emberét nézve az volt az első gondolatom, hogy végre itt van valaki, aki új életet képes lehelni egy elhasználtnak, múltban élőnek gondolt zsánerbe, ami az utóbbi években szinte (tisztelet az egy-két kivételnek) csak tévésorozatok formájában mutatott életjeleket. Nagyon remélem, hogy minél többen nézik majd meg moziban, mert ezért a fajta filmélményért érdemes közösségbe járni.
A világ legrosszabb embere című filmet az 55. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál programjában láttam. A hazai mozik várhatóan az év vége felé tűzik majd műsorra.
