A komplex függvénytan, a számelmélet és a geometria terén elért eredményeinek köszönhetően a francia André Bloch-t már életében a legjelentősebb matematikusok között tartották számon. A férfi emellett kiterjedt levelezéseket folytatott az ország matematikus-elitjével, egyebek mellett Georges Valironnal, Émile Picard-ral, Paul Montellel, valamint a magyar – de 1913 óta külföldön élő – George Pólyával, vagyis Pólya Györggyel; utóbbival 1931-ben még egy közös cikket is jegyzett, amely a véletlenszerű polinomok gyökeinek eloszlásával foglalkozott, de talán mindenki jobban jár, ha ebbe most nem megyünk bele mélyebben.
A matematikusokról általában azt szokás gondolni – némileg talán joggal –, hogy különc, elvarázsolt figurák, akiket sokkal jobban izgatnak az absztrakt, elméleti problémák, illetve a matematika tiszta, önmagáért való szépsége, semmint az, hogy mondjuk felfedezéseik hogyan is ültethetőek át a gyakorlatba. Gondoljunk csak a szórakozott matematikaprofesszorok archetípusára, Erdős Pálra, aki néhány váltás fehérneművel, öt doboz amfetamintablettával, egy jegyzetfüzettel és körülbelül ötven dollárral a bőröndjében járta megállás nélkül a világot egészen 83 éves korában bekövetkezett haláláig, hogy komplex matematikai problémákat vessen fel és oldjon meg, ugyanakkor egy pirítós megvajazása már komoly kihívások elé állította. Vagy az indiai Srínivásza Rámánudzsanirra, aki általában nem is fáradt azzal, hogy tételeit bizonyítsa, hanem csak leírta őket, mert így esztétikusabbnak találta. Esetleg a 2012-ben Abel-díjjal (a matematika Nobel-díjával) kitüntetett Szemerédi Endrére, a Rutgers egyetem számítógép-tudományi tanszékének világhírű professzorára, aki saját bevallása szerint nem csak a számítógépet, illetve az internetet nem tudja használni, de még egy a DVD-lejátszó bekapcsolásával sem boldogul (bár lehet, hogy azóta megtanulta).
André Bloch viszont még a különcök között is igazi különcnek számított:
ugyanis ő szinte az egész felnőtt életét egy elmegyógyintézet falai között töltötte, ahova egyébként azért került, mert lemészárolta a fél a családját.
André Bloch (Fotó: observatoiredeparis.psl.eu)
Itt, a tébolydában vált belőle nemzetközileg jegyzett matematikus, és természetesen a kollégáival való levelezéseit is innen bonyolította. Amiről persze a többi matematikus is tudott – vagy ha mégsem, hát előbb-utóbb tudomást szereztek róla –, azonban a leveleikben ezt a témát diszkréten soha nem említették. Az anekdota szerint Jacques Hadamard, korának egyik vezető matematikusa is kapott tőle egyszer egy levelet, amelyben Bloch olyan könnyed, lefegyverző eleganciával vezetett le egy geometria problémákkal kapcsolatos bizonyítást, hogy Hadamard teljesen elérzékenyült, és vacsorára invitálta az általa eddig ismeretlen zsenit (tudniillik a matematikusok, egészen egyedülálló módon, általában nem irigyek egymás sikereire, hanem azt teszi őket boldoggá, ha bárki előrelendíti a matematika Szent Ügyét). Bloch vissza is írt, hogy örömmel menne, de sajnos bizonyos körülmények ezt nem teszik lehetővé, ellenben nagyon szívesen vendégül látja a professzort szerény hajlékában. Hadamard ekkor döbbent rá, hogy egész eddig a párizsi Charenton elmegyógyintézettel levelezett.
Az egykori tébolyda – ma már kórház (Fotó: Wikipedia)
André Bloch 1893-ben született a kelet-franciaországi Besançonban, egy zsidó órakészítő fiaként, és két bátyjával együtt már igen fiatalon árvaságra jutott. Az amúgy kifejezetten rossz tanulónak számító fiatalember éppen az Ecole Politechnikum elsőéves diákja volt, amikor kitört az első világháború, és Georges nevű bátyjával együtt besorozták: André alhadnagy lett a tüzéreknél. A háborúban mindketten súlyos sérüléseket szereztek, Georges még az egyik szemét is elveszítette; őt végül le is szerelték, és visszatérhetett az iskolába. A többször is orvosi ellátásra szoruló Andrét csak 1917-ben engedték haza, határozatlan idejű eltávozásra. 1917. november 7-én egy családi vacsorán vett részt Párizsban, ahol máig nem tisztázott okokból váratlanul ámokfutásba kezdett, és egy késsel halálra szurkálta Georges-ot, valamint a nagynénjét és a nagybátyját, majd összefüggéstelenül üvöltözve kirohant az utcára, és minden ellenállás nélkül megadta magát a hamarosan kiérkező rendőröknek. Mivel katonatisztekről volt szó, az ügyet nem verték nagydobra: az akkor 24 éves Andrét inkább csendben elsüllyesztették az akár legendásnak is nevezhető Charenton elmegyógyintézetben, amit soha többé nem hagyhatott el.
André meglehetősen hajmeresztő magyarázatot adott a tettére: azt állította, hogy eugenikus kötelességből cselekedett, végső soron a közjó érdekében, tekintettel a családjában előforduló súlyos mentális betegségekre. Megbánást pedig egyáltalán nem tanúsított. Máskülönben viszont igazi mintaápolt volt: a többi bentlakóval nemigen érintkezett, napjai csendes, megnyugtató egyhangúságban teltek, gyakorlatilag megállás nélkül különféle matematikai problémákon dolgozott, noha – az ismert okok miatt – még a középfokú tanulmányait sem végezhette el. Ha meg éppen nem bizonyításokat írt, akkor a legfrissebb matematikai folyóiratokat, illetve szakkönyveket tanulmányozta, vagy kikapcsolódásképpen játszott néhány sakkpartit. A német megszállás alatt elővigyázatosságból álnéven publikált, hisz a nácik, mint tudjuk, éppoly lelkes hívei voltak az eugenikának, mint ő maga. 1948-ban, nem sokkal a halála előtt tudta meg, hogy a francia tudományos akadémia felterjesztette a rangos Becquerel-díjra, amit viszont már csak posztumusz kaphatott meg. Bár alakja az évtizedek alatt kissé homályba veszett, neve a Bloch-tétel, a Bloch-állandó és a Bloch-tér formájában a mai napig fennmaradt a matematika világában.
