Nemrég tartották meg az Uránia Nemzeti Filmszínházban a Szinkronünnep és Díjátadó Gálát, ahol te kaptad meg az egyik életműdíjat. Milyen érzés, hogy ilyen elismerésben részesültél?
Általában az életműdíjat a pályája lezárásaként kapja az ember, így egy kicsit meglepődtem, de itt nyilván nem erről van szó, ez a díj az eddigiek elismerése, és nem azt jelenti, hogy valami a végéhez ért volna. Természetesen nagyon örülök annak, hogy gondoltak rám.
Gyakran hivatkoznak rád úgy, mint a legtöbbet foglalkoztatott magyar szinkronhang. Számontartod, hogy az évek során hány szinkronszereped volt?
Én nem, de a férjem korábban összeszámolta, és már akkor is ezer felett járt ezeknek a száma. A pályám elején olyan bizalmat kaptam a Pannónia Filmstúdióban, illetve a Magyar Televízióban, hogy minden héten új szerep várt, ráadásul nem is akármilyen szerepek. Nagyon jó visszajelzés volt, hogy egymást követték a különböző szinkronmunkák. Ez azóta is töretlen, és csodálatos, hogy van egy ilyen folytonosság a karrieremben.
Végigpörgetve a listákat, amelyek a szinkronszerepeidet sorolják fel, valóban egy hihetetlen gazdag pálya tárul elénk, de most tekerjük vissza egy kicsit az idő kerekét, hogyan jött az életedbe a szinkronizálás?
Tizenhat éves voltam, amikor egyik barátnőmmel bementünk a Pannónia Filmstúdióba, hogy szinkronizálni szeretnék. Ekkor a portás megkérdezte, hogy kinek vagyok a gyereke, és amikor kiderült, hogy magamtól érkeztem, felszóltak, hogy itt van egy kislány, aki szinkronizálni szeretne, mi legyen. Végül felküldött az egyik műterembe Várkonyi Gyula szinkronrendezőhöz, aki felvett velem egy hangpróbát. Miután végeztünk, mondták, hogy majd értesítenek. Egy hét múlva hívtak is, hogy megkaptam egy jugoszláv háborús gyerekfilmnek a főszerepét. Amikor felvettek a színművészeti főiskolára, akkor sajnos nem volt alkalmam szinkronizálni, csak harmadik évtől, de onnantól nem volt megállás.
Kovács Nóra (Fotó: Bielik István)
Mi az, ami megfogott a szinkronizálásban?
Nem igazán tudnám megmondani. Ez egy nagy, soha el nem múló szerelem, és a szerelem olyan, amit nehéz megmagyarázni. Ezt még soha nem fogalmaztam meg így, de nekem a szinkronizálás olyan, mint a levegővétel, olyan természetességgel jön.
A szinkron iránti érdeklődés hozta magával azt is, hogy a színművészetet válaszd pályául vagy fordítva történt?
Harmadikos gimnazista voltam, amikor eljöttek az iskolába szereplőket keresni a Petőfi ’73 című filmhez, és én lettem Szendrey Júlia. A nyári forgatást követően pedig Kovács Misivel, aki Petőfit alakította, beválogattak minket A magyar ugaron című film szereplői közé, és azt hiszem, akkor dőlt el, hogy én színész leszek.
A magyar ugaron férfi főszerepet maga Latinovits Zoltán játszotta, de más nagy nevek is szerepelnek a stáblistán, mint például Páger Antal vagy Mensáros László. Milyen volt velük együtt forgatni?
Nagyon nagy élmény volt, hihetetlen volt testközelből megfigyelni, hogyan dolgoznak. És nagyon szépen bántak velünk, egy másodpercig sem éreztették egyikünkkel sem, hogy gimnazisták vagyunk.
Több helyen kiemelted már, hogy szerinted nincs olyan, hogy szinkronszínész, csak színész van, és több kollégád, például Bogdányi Titanilla, Aprics László és Elek Ferenc nyilatkozott hasonlóan.
Manapság már mindenki szinkronizálni akar vagy szeretne. Én mindig el szoktam mondani, hogy van szinkronszínész is, aki ezt valahol megtanulta, egy iskolában vagy akár csak „besétált” az utcáról. A színművészet egy másik világ, és én nem is szeretem, ha a színművészeket szinkronszínészként aposztrofálják.
Mit tudnál tanácsolni azoknak, akik szeretnék magukat kipróbálni szinkronhangként?
Nem tudok konkrét tanáccsal szolgálni. Ha meghallgatom a végeredményt, akkor tudom eldönteni, hogy valami tetszik vagy nem tetszik. Mindazonáltal azt gondolom, hogy aki mögött van valamilyen szakmai tapasztalat, annak könnyebb a szinkronizálás.
Hogyan vélekedik a színészszakma a szinkronizálásról?
Vannak, akik elutasítják, vannak, akik egy alacsonyabb polcra teszik. Előfordult már, hogy valaki úgy döntött, hogy ő ezt nem szeretné csinálni, majd később kopogtatott, hogy szeretne visszatérni, de erre nagyon ritkán van lehetőség, mert a szinkronszakma nagy része igenis komolyan veszi ezt a munkát. Én is szeretném, ha a megfelelő helyen kezelnék, mert egy nagyon is értékes munka. Én magam törekszem arra, hogy csak minőségi munkát adjak ki a kezemből.
A magyar szinkron nagyon hosszú múltra tekint vissza, és sokan mondják azt, hogy sajnos már túl van az aranykorán. Neked erről mi a véleményed?
Ez nézőpont kérdése. Rengeteg a film, amiknek a szövegét nagyon gyorsan kell lefordítani, ami azzal jár, hogy nagyon sokat kell javítunk, így sok idő megy el azzal, hogy a rendezővel megpróbáljuk elfogadhatóvá tenni a szöveget. De ez nem a mi dolgunk. Régen csodálatos dramaturgok voltak, akik nem fordítóként funkcionáltak.
Hogyan és miben változott még a szinkronmunka az elmúlt években?
Régen például volt színészvetítés, vagyis akik főszerepet játszottak, megnézhették előre a filmet, a dramaturg pedig felolvasta a magyar szöveget ezzel párhuzamosan. Most miután nagyon kevés az idő, a munka felgyorsult. Egy jó szinkronnal csodákat lehet elérni, tehát ha csináljuk – márpedig ez a cél, hogy jól csináljuk, akkor emelni a színvonalát egy rosszabb filmnek is. Úgy látom, az emberek érdeklődnek a szinkron iránt. Nagyon keményen kritizálják, sommás véleményt mondanak egy-egy szinkronról, olvastam már egészen elborzasztó kritikát is, és ezeket muszáj meghallgatni, elolvasni, de persze nem biztos, hogy mindegyiket követni kell. Én azt gondolom, hogy mennünk kell a saját utunkon. Természetesen szeretem, hogyha minél több embernek tetszik, amit csinálok, és hála istennek, úgy érzem, hogy szeretettel gondolnak rám.
A szinkron sokak számára egy nagyon érdekes és titokzatos világ, melyek azok a kérdések, amelyeket a legtöbbször fel szoktak neked tenni a műhelytitkokról?
Hogyan csinálom? Ez az a kérdés, amit gyakran feltesznek. Nem könnyű megfogalmazni, mindenekelőtt beleérző-képesség kell hozzá. A színházzal ellentétben itt nincs idő dolgozni a szerepen, nem próbálunk hetekig, azonnal át kell lényegülni.
Ez a beleérző-képesség veled van a hétköznapokon is?
Igen, alapvetően empatikus ember vagyok. Annak idején a jogi pályával is kacérkodtam, és ott jó hasznát tudtam volna venni ennek, de aztán felvettek a színművészeti főiskolára. De érdekel a pszichológia is. Akkoriban későbbiekben felmerült, hogy esetleg jelentkezek a bölcsészkarra, de sajnos idő hiányában erre nem volt lehetőség.
Nekem a szinkronizálás olyan, mint a levegővétel (Fotó: Bielik István)
Volt példa arra, hogy nem sikerült kapcsolódni egy karakterhez?
Alapvetően nincs olyan, hogy valakihez könnyebben vagy nehezebben tudok kapcsolódni, de természetesen elfordult már, hogy egy munkára azt mondtam, ez nem sikerült úgy, ahogyan szerettem volna. Nem sokszor volt ilyen, szerencsére. Soha nem gondoltam volna például, hogy a Több mint testőr című filmben Whitney Houston szerepe az enyém lesz. De Dezsőffy Rajz Kati, a szinkronrendező pontosan tudta, hogy jól választott.
Soha nem volt furcsa visszahallgatni magad? Nekünk, akik nem a hangunkkal dolgozunk, nagyon zavaró tud lenni visszahallani a saját hangunkat.
Ilyenkor sosem a saját hangomat figyelem, hanem a karakterét, hogy az enyém mennyire van összhangban az övével.
Előfordult, hogy magadat kellett utószinkronizálni?
Igen, volt már rá példa. Mikor az ember saját magát nézi vissza, jól működik a kontroll. Lehet finomítani, korrigálni, mert minden lehet még egy jobb. Szinte azonnal tudom, hogy mi az, amit még hozzátehetek.
Nem tudom, illik-e ilyet kérdezni, de van-e kedvenc színésznőd azok közül, akiknek a pályája során kölcsönözted a hangod?
Nagyon nehéz lenne bárkit is kiemelni, és nem szívesen hagynék ki senkit sem. Hálás vagyok, hogy rajtuk keresztül sok eltérő karaktert alakíthattam. Voltak olyan szerepek is, amikre nem is gondoltam, hogy ennyire fogom szeretni. Ilyen volt például Barbra Streisand a Vejedre ütök és az Utódomra ütök filmben. Ez egy lubickolás volt, jó volt visszahallgatni, és nevetni saját magamon. Ha mégis mondani kell egy kedvenc szerepet, akkor az a Sok hűhó semmiért című film lenne. Ezt többen is etalonnak nevezték, és én is annak érzem. Nehéz munka volt, de mégis gyönyörű, és olyan kollégákkal dolgozhattam együtt, mint például Cserhalmi György és Szakácsi Sándor. Sanyi volt a legtöbbször a partnerem. Emlékszem, amikor a Tövismadarak című sorozatot szinkronizáltuk, voltak jelenetek, amikor nem nagyon mertünk egymásra nézni, hisz mindkettőnk szemében ott volt a könny.
Találkoztál valaha olyan színésznővel, akinek te vagy, illetve voltál a magyar hangja?
Nem, nem volt ilyen. De nem is biztos, hogy ez akkora baj. Nem hiszem, hogy tudnánk mélyreható beszélgetéseket folytatni.
Viszont rajongókkal biztosan gyakran összefutsz.
Néha a legszokatlanabb helyeken szólítanak meg ott, ahol nem is számítottam rá, például egy orvosi rendelőben. Ezek a visszajelzések fontosak, mindig örülök neki. Vannak, akik a hangom alapján ismernek fel, vannak, akik valamelyik filmet említik, és vannak olyanok is, akik a színházi szerepeimet idézik fel.
Az interneten böngészve hasonlóan láttam, például nagyon sokan vannak, akik imádják Leia hercegnőként.
Milyen sok ikonikus film van, amiről nem is gondoltuk volna annak idején, hogy majd azzá válnak, ilyen voltak a Csillagok háborúja, a Keresztapa vagy a Gyűrűk ura. Hihetetlen, hogy az emberek mi mindenre figyelnek, mi mindenre emlékeznek. Amikor interjút adtam a Magyar Rádió egyik műsorának, több filmből játszottak be részleteket, például az És megint dühbe jövünk című filmből. Egy pici szerep volt, én mondtam azt, hogy „Zsugabubus”. Én például nem emlékeztem rá, de a riporterek igen.
Nemcsak élő szereplős, hanem animációs filmekhez is adtad a hangod. Van különbség?
Mindig az adott filmtől függ, de alapvetően nincs különbség akár animáció, akár élőszereplős a film. A fontos az, hogy a karakter hiteles legyen.
És mennyiben más jellegű munka a narráció, hiszen nincs karakter, amibe bele lehet kapaszkodni?
Szeretek narrálni. Ez egy érdekes, de egyúttal nagyon nehéz munka. Ugyanis komoly koncentrációt igényel. Különleges képességre van szükség, át kell látni a mondatokat az elejétől a végéig. Előre kell olvasni, mert tudnod kell, hogy pontosan mi lesz a vége.
Az, hogy egyedül állsz a műteremben a mikrofon előtt, az könnyebbség vagy inkább nehézség?
Nagyon régen volt már az, hogy partnerrel dolgoztunk, a főszerepeket már jó ideje külön veszik fel. A koronavírus-járvány alatt pedig még hangsúlyosabb lett, hogy külön tudjunk dolgozni. Emlékszem még arra, amikor a Pannónia Filmstúdióban négyen-öten is álltunk a mikrofon előtt, de megszoktuk, hogy most már szólóban szinkronizálunk.
A koronavírus-járvány óriási csapást mért az előadóművészekre, köztük a színészekre is. A szinkronszakmát mennyire érintette a pandémia?
Szerencsére nekem végig volt munkán. Természetesen nekünk is alkalmazkodnunk kellett az új helyzethez, a stúdiók nagyon ügyeltek arra, hogy minimalizálják a fertőzés kockázatát, mindenhol nagyon szigorú szabályokat vezettek be.
Mesélhetsz arról, hogy most min vagy miken dolgozol, vagy ez egyelőre titok? Illetve mit gondolsz, milyen kihívásokat rejt még számodra ez a szakma?
Hála Istennek, sok munkám van, nem panaszkodom. Remélem, hogy tartogat még kihívásokat a szakma. Meglátjuk, mit hoz a jövő.
Két évvel ezelőtt a Színházi Dolgozók Szakszervezete (SzíDosz) Szinkron Alapszervezete a magyar szinkronhang állami védelmét és a szinkronizálás hivatalos szakmai elismerését kérték, egyúttal összefogásra szólították fel az ezen a területen dolgozó valamennyi alkotót a szinkroniparban kialakult jogtalan szerződéses gyakorlat ellen. Hol tart most ez az ügy?
Hogy pontosan hol tart most ez a kezdeményezés, arról nem tudok nyilatkozni, mert nem látok be a kulisszák mögé, de Rajkai Zoliék biztosan nagyon lelkiismeretesen csinálják a dolgukat. És nagyon sok a teendő, fontos lenne, hogy a színészek elismerése az anyagiakban is megnyilvánuljon. De szerencsére szól még a magyar szinkron!
