A már jó ideje teljesen süket, ám továbbra is irigylésre méltón termékeny Beethoven 1824-ben, a bécsi Ungargasse 5. szám alatti lakásán fejezte be legismertebb művét, a 9. szimfóniát, ami annyira ikonikus darab, hogy az igazi nagymenők egyszerűen csak kilencedikként szoktak emlegetni, így jelezvén a bécsi klasszikához és az egyetemes európai kultúrához fűződő belsőséges viszonyukat: minek hozzátenni a szerző nevét, vagy azt, hogy szimfónia, amikor úgyis mindenki tudja, hogy miről van szó. Beethoven aztán pár évvel később elkezdett dolgozni a 10. szimfóniáján is, ám annak már nem jutott a végére, ugyanis 1827-ben súlyos májbetegségben elhunyt.
Ebben még nincs is semmi különös, hisz az emberek – még a nagy művészek is! – előbb-utóbb azért meg szoktak halni. Az viszont már annál hátborzongatóbb, hogy Beethoven után a nagy romantikus (vagy későromantikus) zeneszerzőkre mintha valamiféle átok szállt volna, és sorban beadták a kulcsot a 9. szimfóniájuk megkomponálása után: így járt Schubert, Bruckner, Dvořák és Mahler is – utóbbi egyébként épp a 10. szimfóniáján ügyködött, akárcsak Beethoven, mikor 1911-ben pneumococcusfertőzést kapott, és két hét agónia után kiszenvedett. Pedig Mahler – aki, hasonlóan Brucknerhez, szinte babonásan rettegett a 9. szimfónia átkától – megpróbálta kijátszani a halált: sorrendben a 9. szimfóniáját, a többek által is az egyik legjobb munkájának tartott Dal a Földrőlt például nem volt hajlandó szimfóniának nevezni, noha máskülönben mindenben megfelelt a műfaji követelményeknek.
Aztán mégis komponált egy hagyományos 9. szimfóniát, abban a hitben, hogy korábban már sikerült elhárítania a beethoveni átkot, ám a trükk, mint tudjuk, sajnos nem jött be. Ennek a bizonyos 9. halálszimfóniának a végén morajlik hangtalanul az a nagy, legendás csend, amit egy korábbi cikkünkben úgy jellemeztünk, hogy fenséges, tragikus és a kérlelhetetlen elmúlást idézi fel a hallgatóban, vagy valami ilyesmi. Leonard Bernstein pedig egyenesen a szerző saját, elkerülhetetlen halálát, a tonalitás végét, illetve a spengleri értelemben vett fausti kultúra hanyatlását látta (hallotta) bele a műbe. Szóval ez egy szép búcsú volt, na.
Arról, hogy a 9. szimfóniáknak ilyen rossz híre lett, elsősorban nem is Mahler, hanem az ő egyik pártfogoltja, a dodekafónia atyja, a huszadik századi kortárs zene egyik legfontosabb alakja, Arnold Schönberg tehet. Aki egyik esszéjében így írt a 9. szimfónia átkáról: „A kilenc a határ: aki túllép rajta, annak távoznia kell. Úgy tűnik, hogy a tízedik valami olyasmit tartalmaz, amiről nem szerezhetünk tudomást, és amire még nem vagyunk felkészülve. Azok, akik megírták a kilencediket, túlságosan közel kerültek a túlvilághoz.” A szintén elég babonás Schönberg amúgy elsősorban nem is a szimfóniák sorszámozásától rettegett, hanem a 13-as számtól; és mit ad isten, tényleg egy péntek 13-i napon halt meg, 76 éves korában.
A teljes képhez azért még hozzátartozik, hogy maga Mahler csak Beethovenről és Brucknerről tudhatta biztosan, hogy a 9. szimfóniájuk megírása után hunytak el: ugyanis az ő idejében Schubert kilencedikjét (az ún. nagy szimfóniát) még csak a hetedikként tartották számon, Dvořák kilencedikjét (a híres Új Világ szimfóniát) pedig az ötödikként. Ráadásul számos zeneszerzőről tudunk, aki bőven túlteljesítette a 9 szimfóniát: Mozart 41-et komponált, Haydn körülbelül 104-et, Sosztakovics 15-öt, Heitor Villa-Lobos pedig 12-őt.
