Táncosnőként ismerünk, most mégis rengeteg a filmes munkád. Szerepeltél az Így vagy tökéletesben, benne vagy az Eltörölni Frankotban és a Post Mortemben, most pedig épp egy új filmet forgatsz Bunker címmel.
Részben a Covidnak köszönhető, hogy ennyire összetorlódtak a munkáim, például a Post Mortemet eredetileg már jóval korábban bemutatták volna. A Bunkeren pedig már négy éve dolgozom Kristóf Gyuri rendezővel, mivel valamilyen szinten már az előkészületekben is részt vettem. A filmesek mindig megtalálnak egy-egy munkával, aminek én nagyon örülök, mert a film számomra óriási szerelem. A legtöbb filmes munkám általában pár napos, de a Bunker esetében nem ez a helyzet, mivel itt mindennap mindenki forgat a táncos csapatból, vagyis itt az elejétől a végéig dolgozom a forgatáson. Ez nagyon sok munkát jelent, ugyanis egy húsznapos próbafolyamat után indult el egy huszonhárom napos forgatás.
A Bunker című film forgatásán (Fotó: KMH Film/Aradi Nóra)
Annak idején elég nagy hírverés volt a Táncalak című filmed körül. Szerinted annak a filmnek köszönhető, hogy máig ennyi filmes keres téged?
Hát, én magamat sajnos nem tudom megtalálni. (nevet) A táncos karrierem mindig kapcsolatban volt a színpadi jelenlétemmel és a színészi képességemmel, és talán ez ragadhatta meg egy-két filmes fantáziáját. Szerencsére úgy fest, a fejem, az arcom, a kifejezőkészségem jelent számukra valamit.
A filmek iránti rajongásod honnan ered?
A Columbus utcában nőttem fel, ami nagyon közel van a Róna utcához. Már tizenhárom évesen mindennap elsétáltam a Filmgyár előtt nagyon szépen felöltözve, hátha valaki kinéz onnan és felfedez. (nevet) Ez végül nem, pontosabban csak később történt meg, amikor már táncoltam, és Jancsó Miki bácsi meglátott a színpadon és elhívott a filmjébe.
Ha ekkora volt a film iránti szerelmed, sosem gondolkodtál azon, hogy a táncos karrier helyett inkább a színészetet válaszd?
Ez abszolút benne volt a pakliban, mert az akkori Balettintézetből – ami most már Táncművészeti Főiskola – minden évben ki akartak engem rúgni vagy el akartak onnan tanácsolni. Emiatt jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, de a felvételin sajnos csak két verset tudtam. Mondták, hogy az nem elég, úgyhogy maradtam a táncnál. (nevet)
Ladányi Andrea (Fotó: magánarchívum)
Miért akart kirúgni a Balettintézet, ha ennyire nyilvánvaló a tehetséged?
Azért, mert már a kezdetekkor látszott, hogy az érdeklődésem jóval túlmutat a klasszikus baletten. Nehezen tolerálták, hogy én nem feltétlenül a balettet imádom.
Nehezen voltál keretek közé szorítható?
Igen.
Ez az egész életedre igaz?
Annyiban igen, hogy nagyon sok projektemet magam találom ki. Persze egy film vagy egy munka kedvéért nagyon alázatos partner tudok lenni, de buzog bennem egy megállíthatatlan vágy, hogyha épp Los Angelesben élek, és nincs pénzem tréninget venni, akkor kitalálok egy street art dokumentumfilmet, és majd lesz belőle valami. De ugyanúgy a karantén alatt is feltaláltam magam, és kitaláltam egy olyan projektet, ami otthonról megvalósítható volt. Borzalmasan imádom az újat, a mást meg a társművészeteket. Ami művészet, az engem érdekel, és érdekelnek az emberek is.
Ennyi év tapasztalatával és a te ismertségeddel is előfordulhat veled, hogy nincs pénzed Los Angelesben tréningre?
Az embernek vannak döntései, és ezeknek a döntéseknek ára van. A férjemmel, Borlai Gergővel tizenkét évvel ezelőtt Barcelonába költöztünk, de a Covid előtti négy és fél – öt évben már Los Angelesben éltünk, és az egy teljesen más lépték. Hiába van az embernek tartaléka, ott mások az árak, más feltételeknek kell megfelelni minden pillanatban. Egy ilyen helyzetben az ember rangsorol, és arra fordítja a pénzt, amire feltétlenül szüksége van.
Jól sejtem, hogy nem a pénz a döntő tényező számodra, amikor elvállalsz egy munkát?
Egyáltalán nem. Soha nem dolgoztam olyannal, akivel nem szerettem volna és soha nem csináltam olyan produkciót, amit nem szerettem. Persze egy idő után az embernek lesz egy ára, és ha éppen egy koreográfiát készítek, már nem annyit kérek érte, mint egy kezdő.
A Bunker című filmbe hogyan kerültél?
A Facebookon láttam egy casting felhívást, amin egy világhírű koreográfus neve szerepelt, engem pedig vonzott, hogy vele dolgozhassak, így jelentkeztem. A casting végén barátilag kezdtünk el beszélgetni Kristóf Gyurival a filmről és a terveiről, és annyira jól összebarátkoztunk, hogy én maradtam azután is, hogy ez a világhírű koreográfus végül egyeztetési probléma miatt kiszállt a projektből. Besegítettem Gyurinak és Muhai Zsófi casting direktornak a szereplőválogatásba, megkértek, hogy szakmai szemmel nézzem át a beérkezett videókat. Azt hiszem, hogy akire igent mondtam, arra Gyuri 99 százalékban azt mondta, hogy nem (nevet), de ez egyáltalán nem befolyásolta a barátságunkat. Engem sosem az érdekel, hogy hogyan valósítsam meg önmagam, hanem az, hogy a másik hogyan akar felhasználni, mit akar velem kezdeni. A forgatókönyv alakulását is közelről követhettem végig, ugyanis Gyuri mindig átküldte nekem az éppen aktuális változatot.
A Bunker című film forgatásán (Fotó: KMH Film/Aradi Nóra)
Ez egy főszerep?
Nem tudom még. (nevet) A szereplő tizenhat táncos fele külföldi, a másik fele magyar. Köztük én vagyok az egyetlen, aki idősebb. Táncos minőségben vagyok jelen, és nagy a kontraszt, hogy a tízen- és huszonéves táncosok között van egy idősebb figura is.
A Bunkerről
A Bunker című filmet október elejétől forgatják Kristóf György rendezésében és a Pusztai Ferenc vezette KMH gyártásában. A történet szerint mélyen a földfelszín alatt egy börtön foglyaként éli mindennapjait rabok egy maroknyi csoportja. Ismétlődő mozdulatsor végrehajtásával ők állítják elő az energiát, ami biztosítja a börtön fenntartását és az egymásra megszólalásig hasonlító őrökét. Egy nap azonban az egyik őr ismeretlen hibajelenséget mutat. A rendszerhiba lassan mindenhova begyűrűzik: eltűnnek az őrök, a börtönrácsok, a foglyok pedig egy újonnan nyílt bejáróra bukkannak, amely az ismeretlenbe hívja őket.
Jól tudom, hogy a filmben nincsenek beszélő szerepek?
Ez egy nonverbális film, de nem feltétlenül táncfilm. Gyuri nagyon nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy izgalmas, kifejező arcú táncosokat válasszon, ugyanis itt az arc legalább annyira fontos, mint a mozgás. A kisugárzásuk lényegesen fontosabb volt neki, mint a tánctudásuk, ami persze nem jelenti azt, hogy ne tudnának jól táncolni.
Teljesen laikus vagyok a táncművészet területén, de ez az a műfaj, amiről azt szoktam hallani, hogy a legtöbb táncos azért negyven körül leáll. Mennyire gyakori ebben a műfajban, hogy valaki a te korodban még aktív táncos?
Valóban nem túl sokan táncolnak már ebben a korban, de én ezt annak tudom be, hogy valószínűleg nem túl izgalmas az életük. Az én életem hihetetlenül izgalmas, rengeteget teszek azért, hogy ilyen legyen. Mindenféle szituációkba belerakom magam, eszembe nem jutna, hogy abbahagyjam. Még nyolcvanévesen is táncolni fogok. Odafigyelek arra, hogy a kapacitásaimat is figyelembe véve végezzem a munkám, és eszem ágában sincs abbahagyni.
Krámer György és Ladányi Andrea a Pannon Várszínház Veszprémi Táncműhelyének Porcelán című előadásában, 2014-ben ( Fotó:MTI/Balázs Attila)
Mivel kevés a hozzád hasonló korú táncos, gondolom, több munkalehetőséget kapsz.
Egyáltalán nem. A tánc műfajának egyfajta íratlan esztétikája a szépséges test. A szépséges test pedig elsősorban a fiatal test, aki iszonyatosan technikás, rugalmas, gyönyörű a bőre satöbbi. A műfajhoz hozzátartozik a fiatalság, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének kivételek e szabály alól. Időnként megtalálnak lehetőségek, de nem halmoznak el munkákkal.
Sosem gondolkodtál azon, hogy abbahagyd?
Egy másodpercig sem. Soha. Ha fáradt vagyok, az egy boldogsággal teli fáradtság, ami azzal jár, hogy beájulok, és mondjuk alszom tizenhét órát.
A forgatás miatt most Magyarországon vagy, de utána mész vissza Barcelonába? Az most a te otthonod?
Az állandó európai lakhelyem Barcelona, de miután a karrieremet itt építettem fel, ezért Magyarország mindig kiemelten fontos lesz számomra. Egy két óra tizenöt perces repülőútról beszélünk, néha gyorsabban kint vagyok, mintha Nyíregyházára mennék. A munkáim többsége Magyarországhoz köt, mert ebben a korban ezt a karriert már nem lehet máshol felépíteni. Los Angelest egyelőre jegeljük, mert várjuk, hogy mi lesz a sorsa ott a színtérnek, ha véget ér a pandémia. A férjem, Gergő elsősorban jazz klubokban szokott játszani, melyek mind magántulajdonban vannak és nem tudni, melyik éli túl ezt az időszakot, lesznek-e helyek, ahol felléphet. Ki akarjuk várni, merrefelé tendál majd Amerikában a művészeti élet.
Spanyolországban sosem próbáltál karriert építeni?
Abszolút próbáltam. Az első három-négy hónapom azzal telt, hogy az összes színháznak és az összes táncegyüttesnek írtam egy e-mailt. Ez összesen negyvenhét e-mail volt, amit negyvenhét különböző társulatnak küldtem el, és ebből negyvenhét nem válaszolt. Később kiderült számomra, hogy valószínűleg azért, mert az életrajzom annyira hihetetlennek tűnik, hogy senki nem hiszi el. (nevet) Azóta már rengeteg dolgot kihúztam belőle, most már öt mondat az egész. (nevet) Annyit írok, hogy vagyok, és ennyi. Nagy nehezen azért összejött egy tanítói munka egy barcelonai táncstúdióban, viszont pont jött a Post Mortem, és ezért egy hónap után abbahagytam. Ha rendszeresen tanítasz valahol, nem csinálhatod meg, hogy egy hónapra kiesel, úgyhogy a tanítás ugrott. Amúgy sem jellemző rám, hogy az életem hosszú időn át egyetlen projektből álljon: a rekordom a Győri Balett, ahová hat és fél éven át tartoztam. Azóta szabadúszó vagyok, és egyik projektből a másikba vándorolok.
Ladányi Andrea balettművész, koreográfus a Kossuth-díjjal, amit 2020 augusztusában vehetett át (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
Sosem akartad az életedet a tanításnak szentelni? Zavar a röghöz kötöttség gondolata?
Nem zavar, csak ez nem az én életformám. Nagyon tisztelem azokat, akik tanítanak, pláne azokat, akik jól tanítanak. Workshopokat tartani magam is szeretek, mert azokról tudom, hogy innentől idáig tartanak, de a mindennapos tanítás már nem az én világom, és a mostani életformám mellett nem is férne bele.
Van még bármi, amit nem próbáltál ki a szakmában, de szerettél volna?
Számomra minden új munka kihívás. A legutolsó estem múlt pénteken volt. Meghívtam hat férfi táncost hetvenkét évestől a huszonöt évesig. Öt generáció állt a színpadon, és ez egy teljesen új helyzet volt, egy újfajta megközelítése a munkának és a színpadi létezésnek. Én mindenben képes vagyok megtalálni az újat.
További izgalmas interjúkat olvashatsz az nlc-n:
Megszólalt magánéletéről a Házasság első látásra Petije: „Harciaskodik, de szerintem ez a belső szorongásából fakad”
8 kertben nevelhető növény, ami a vázában is jól mutat
Tilos vasárnap füvet nyírni ezeken a településeken
Csillagjegyek, akik nem nagyon szeretnek dolgozni
Csillagjegyek, akik oda szúrnak, ahol a legjobban fáj
Ki nem állhatják a poloskák ezt az illóolajat
Csak most derült ki: Gesztesi Károly és utolsó párja, Mattesz Csilla külföldön akartak új életet kezdeni
