„Egy háziállattal egy családtagot fogadunk örökbe”

„Az alapítványnál mindannyian valamelyik nagy állatvédő szervezetnél önkénteskedtünk, amikor pedig vidékre látogattunk, azzal szembesültünk, hogy Budapest határain túl mennyire magukra vannak hagyva az állatmenhelyek. Elkezdtünk hát hangyák módjára gyűjtögetni: plédeket, tápot, kutyaházakat – mikor mire volt szükség” – emlékszik vissza Kriszta, aki 2010-ben alapító tagja volt a Hangya Közösségnek, ami ma ernyőszervezetként, kétszázötven állatvédő szervezet adományelosztójaként működik. A Budapest-központú alapítvány vezetőségében hárman vannak, a szervezet hetven-nyolcvan önkéntessel dolgozik, akik bár különféle területről érkeznek, a közös nevező megvan: az állatok szeretete.

Wieden Kriszta, a Hangya Közösség elnöke és két, örökbefogadásra váró nevelt kutyája, Ánya és Panni (Fotó: Czvitkovits Judit)

– Mindannyian azok a kisgyerekek voltunk, akik haza hordták a talált, sérült állatokat. Ezt felnőttként sem tudtuk kinőni, csak ma koncentráltan igyekszünk segíteni. Bár mi nem egy hagyományos állatvédő szervezet vagyunk, akik mentik, rehabilitálják, örökbe adják és utánkövetik az állatokat, de azért itthon is mindig telt ház van: nálunk olyan örökbefogadásra váró állatok laknak, amelyeket egyik menhely sem tudja befogadni” – magyarázza Kriszta, és nem mellesleg elmeséli, hogy a pandémia idején rengeteg cég és magánszemély állt melléjük, száz tonna élelmiszert tudtak kiosztani a bajba jutott állatotthonok számára a lezárások idején.

„Mivel három gyermekem van, cicát nem tudunk vállalni, a macska ugyanis területen kívülre nem való – márpedig nálunk folyamatosan tárva-nyitva az ajtó” – mondja az állatvédő szakember, és hozzáteszi, ma már egészen más veszélyek fenyegetik a cicákat, mint régen. – Mivel rengeteg az autó, óvodába menet naponta húzom le az úttestről az elgázolt cicák tetemeit; de nagyon elterjedt a FIV és a FeLV, a két leggyakoribb fertőzéssel terjedő betegség is, ami szomorú halálra ítéli a kijárós cicákat. Legtöbbször utcai verekedések során fertőzik meg egymást. Ezért is fontos, ha valaki macskát fogad örökbe, és felelős gazdája szeretne lenni, azt saját területén belül tartsa” – magyarázza Kriszta, és hozzáteszi, a lakásban tartott cicák átlagosan tizenöt évig élnek, míg a kinti cicák mindössze négy-öt évig. Jelenleg hárommillió macska és háromszáz-ezer kutya él az utcákon, ebből húszezer van menhelyen – hétezer férőhelyre bezsúfolva. A helyzet súlyos.

A lőtt sebbel műtött Ánya lábát először amputálni akarták, de a gondos ápolásnak köszönhetően a kutya lábait megmentették (Fotó: Czvitkovits Judit)

Az állatvédő szervezetek csak a nagyvállalatok és a lakosság támogatására számíthatnak, és a támogatásnak csak kis része az 1%. – Nagyon kevés fizetett alkalmazottal dolgoznak a menhelyek, legtöbben önkéntesek, és a nyolc órás munka után, éjszakánként, hétvégente jutnak el a menhelyre, hogy gondozzák, befogadják, örökbe adják az állatokat, hogy megválaszolják a maileket, hogy adminisztráljanak vagy mentéseket vezényeljenek le. Az önkéntesek zöme tizenöt-húsz éve nem volt szabadságon, sokan a kiégés szélén állnak. Elkeserítő munka ez, nagyon nehéz kigazdálkodni a gondozó bérét, az élelmet, az orvosi költségeket, a menhely rezsijét és a szükséges kellékeket, a kenneleket, a matracokat, a kutyaházakat, a pórázokat, a nyakörveket, a tálakat. A legtöbb menhelyen például lyukasak a talicskák, elhasználódtak a lapátok” – festi le helyzetet Kriszta, de optimistán hozzáteszi, bár az állatvédő szervezetek eddig nagyon magukra voltak hagyva, de nemrég állatvédelmi miniszterbiztost kapott a terület, létrejött az Állatvédelmi Központ, ami a NÉBIH együttműködésével nagy figyelmet fordít a felelős állattartással kapcsolatos szemléletformálásra.

Wieden Kriszta és Joker (Fotó: Czvitkovits Judit)

„Bár messze vagyunk egy olyan állattartó kultúrától, mint amilyen például az osztrák, ahol állami támogatásból gyönyörű menhelyek épülnek, ahol ezek a menhelyek rendre kiürülnek, ahol külföldről, például Magyarországról, mentenek állatokat, és az önkéntesek fizetnek azért, hogy önkéntesek lehessenek, ahol nagyítóval sem találni kutyapiszkot az utcákon, ahol a gyerekek ennek a rendszernek a részei, ebben nőnek fel, ezt látják, ezt viszik tovább” – magyarázza tapasztalatait az állatvédő, aki újra csak optimistán hozzáfűzi, állami támogatással hamar fel lehetne zárkózni – a megoldást pedig nem még több menhely létrehozásában, hanem az országos ivartalanításban látja. – Az állatok leölése nem old meg semmit. Ha csak három szuka marad életben, annak biztosan lesz harminc alma. A szervezett ivartalanítással viszont meg lehet akadályozni, hogy újabb almok szülessenek, amik aztán a menhelyeken végzik. Idén pályázat formájában 43 állatvédő szervezetet támogattunk, a cél: a bekerülési szám csökkentése volt. És ezzel el is érkeztünk az örökbefogadás problematikájához.”

Krisztánál vár örökbefogadásra Sissy is (Fotó: Czvitkovits Judit)

A szakember elmagyarázza, nagy a különbség a budapesti és a vidéki állattartás között. – A fővárosban legtöbbször társnak tekintik az állatot. Nem az a fontos, hogy udvari vagy lakáskutyáról van szó, hanem az, hogy családtagként kezelik: vele tervezik a nyaralást, részt vesz a családi rendezvényeken, naponta egy-két órát szánnak rá. Vidéken még mindig inkább haszonállatként tekintenek a háziállatokra: ugasson, védje a telket, fogjon egeret. Jó hír, hogy a vidéki nagyvárosokban már javul a helyzet, elkezdődött a szemléletváltás, egyre több kutyaiskola, kutyapanzió alakul. Mivel számunkra az előbbi szemlélet a fontos, csak úgy adunk örökbe, ha tudjuk, társ lesz az állat.”

A kiselejtezett hűtőszekrényből kutyaház készül (Fotó: Czvitkovits Judit)

Hiába azonban a szigorú örökbeadási procedúra, az örökbefogadott állatok húsz-harminc százalékát visszaviszik: – Beszereztük, szerettük, de most már inkább nem kell, mert ugat, költözünk, elszökik, sorolhatnám. Volt olyan eset, amikor december 25-én vittek be egy kiskutyát az Illatos útra. A nyakán még ott volt a masni. A kisgyerek kérte, a nagyszülő megvette, a szülő nem kért belőle” – meséli Kriszta, aki nem győzi hangsúlyozni, mindig arra kérik az örökbefogadókat, hogy az állatért mindig az jelentkezzen, az vigye haza, aki az orvosi számláit fizetni fogja. – Mindig elmondjuk, egy háziállattal egy családtagot fogadunk be, egy kutyával annyi a feladat, annyi gond, mint egy gyermekkel. Tényleg csak az fogadjon örökbe, aki ezt vállalni tudja. Legalább tizenöt évről van szó, alaposan át kell gondolni, hogy mire vállalkozunk: milyen habitusú az állat, tudjuk-e formálni, alakítani, tudjuk-e az ehhez szükséges módszereket biztosítani, tudunk-e vele foglalkozni?” Az ünnepek közeledtével, amikor megugrik az örökbefogadási kedv, ezek a kérdések különösen fontosak.”

Joker egy adomány kutyaházat tesztel (Fotó: Czvitkovits Judit)

Aki bizonytalan az örökbefogadást illetően, önkéntesként kiveheti a részét a munkából és az állattartás élményéből. – Mivel az alapítványnak nincs menhelye, ideiglenes befogadókkal dolgozunk, akik vagy gazdiként jelentkeznek hozzánk, vagy próbaképp besegítenek egy-egy mentett állat rehabilitációjában. Közülük nagyon sokan ‘bebukják’: állatvédő körökben így hívjuk azokat, akik menthetetlenül beleszeretnek egy állatba. Ez történt Pihe gazdijával is, aki nemrég osztotta meg a történetét: mindig is utált korán kelni, rétegesen öltözködni, most pedig alig várja a szombat reggeleket, amit a kutyaiskolában tölt a kutyusával. Ő bebukta! – nevet Kriszta és elmondja, a pandémia idején számtalan történetet meséltek neki, ami bizonyítja, a háziállatok mennyire kiveszik részüket a mentálhigiénés egészségünk megőrzéséből, a velük való érzelmi kapcsolódás a legnehezebb időszakon is átsegít.

Kriszta, Ánya és Polka (Fotó: Czvitkovits Judit)