1955. december elsején tartóztatták le Rosa Parksot, akinek semmi más bűne nem volt, csak az, hogy a fehérek helyére ült a buszon, és nem volt hajlandó felállni. Illetve dehogy nem volt „más bűne”: fiatal korától kezdve az elnyomás és a rendszerszintű rasszizmus ellen küzdött, ez pedig egészen konkrétan bűnnek számított ott és akkor, hiszen törvényileg írták elő, mit szabad és (főleg) mit nem szabad a feketéknek. A polgárjogi mozgalmat berobbantó botrány évfordulója kapcsán álljon itt pár tény, amit kevesen tudnak az esetről, amelyről azóta is ezernyi féligazságot és hazugságot terjesztenek.
A jogszabály, amely megszabta, hova ülhetnek a feketék, 1900-ban született Montgomeryben – ebben az alabamai, azaz mélyen konzervatív, republikánus városban indult el a tiltakozáshullám –, ám az, ahogy azt alkalmazták, nem hogy enyhült az eredeti döntés óta, hanem még durvább lett. Az eredeti szabály szerint a fehéreké az első négy sor, a feketék a hátsó ülésekre ülhetnek, hogy pontosan hova, azt a kalauz (később a buszsofőr) tiszte volt eldönteni. Ennek értelmében a feketék hátulról kezdték „megtölteni” a buszt, a fehérek elölről – feketéket nem is engedtek felszállni az első ajtón –, a busz közepén vegyülhettek a bőrszínek, de csak ha megteltek az ülések. A törvény szerint aki leült, az maradhatott is, ám a buszsofőrök egy ponton elkezdték felállítani a feketéket, hogy több hely legyen a fehéreknek, ha pedig tömve volt a busz, egyszerűen leszállították őket, a felszálló fehérek javára. El lehet képzelni, milyen megalázó volt ez nap mint nap abban a városban, amelyben a lakosság háromnegyede fekete volt.
Rosa Parks 19 évesen ment hozzá polgárjogi aktivista férjéhez, aki az Országos Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért (NAACP) tagja volt, ettől kezdve a lány is aktivista lett. (Sokat nem kellett győzködni.) Főnöke és pártfogója Edgar Nixon volt (a későbbi elnökhöz persze semmi köze); érdekesség, hogy Nixon végtelenül szexista volt, meggyőződése volt, hogy a nőnek a konyhában a helye, és ennek minden lehetséges alkalommal hangot is adott. Amikor Parks, akinek akkor már fontos szerepe volt a szervezetben, rákérdezett, hogy „és én?”, Nixon elintézte annyival, hogy „egy jó titkárnő nekem is kell, és te az vagy”. A lány innentől szabad kezet kapott.
Forrás: Wikipedia
A buszos tiltakozás személyes ügy volt, nem „csak” polgárjogi megmozdulás – még azon túl is, hogy természetesen minden rasszizmus elleni tiltakozás személyes ügy, főleg, ha az érintettek tiltakoznak. Parks ’43-ban, a szakadó esőben szállt fel egy buszra, kifizette a jegyet, majd a sofőr, James F. Blake közölte vele, hogy szálljon szépen le és újra fel a hátsó ajtón, ahogy az szabályos. Parks le is szállt, Blake pedig azonnal elhajtott, magára hagyva az esőben. Akkor elhatározta, hogy inkább várakozik, mint hogy még egyszer ezzel a sofőrrel utazzon.
1955-ben este hat körül szállt fel ugyanarra a buszra, és leült a feketék számára fenntartott egyik elülső helyre – tehát nem a fehérek helyére és a fehérek közé, ahogy azt sokan tudni vélik. Eredetileg ugyanis csak haza szeretett volna érni, eszébe sem jutott tiltakozni. A harmadik megállónál, a forgalmas Empire Theaternél sok fehér szállt fel, megteltek a számukra fenntartott ülések, a sofőr pedig, ahogy ilyenkor szokás, egyszerűen hátrébb tolta a „feketék számára” táblát, Parks és három másik sorstársa így találta magát szabálytalan helyen. A nő ekkor jött rá, hogy ki a sofőr, azonnal felismerte 12 év után is. A három „érintett” felállt, neki azonban ekkor, egy pillanat alatt lett elege egyszer és mindenkorra. „Úgy borított el hirtelen az eltökéltség, mint egy takaró” – mesélte később. Fáradt sem volt, és – bár annak tűnt – öreg sem, nem ezért maradt ülve – mondta
Erőszak egyébként (ekkor még) nem volt, még csak botrány sem. Amikor a sofőr látta, hogy nem mozdul – illetve még beljebb ült, az ablak mellé, hogy jobban védeni tudja magát – megkérte, hogy „ne nehezítse meg a helyzetet”, menjen szépen hátra, amikor ez sem hatott, közölte, hogy rendőrt is hívhat. „Bizony, hívhat”, mondta Rosa. A kiérkező rendőr elrángatta a nőt, aki, amikor megkérdezte, miért szükséges mindez, őszinteségi rohamában azt felelte,
nem tudom, de a szabály az szabály.
Forrás: Wikipedia
Ennyi történt 1955. december elsején, se több, se kevesebb. Rosa Parksot még aznap kihozták óvadékkal, a tárgyalása harminc percig tartott, mai értékén 150 dollárnyi bírsággal és perköltséggel megúszta. „Mellesleg” óriási tiltakozáshullám indult, a városban feketék tízezrei bojkottálták a buszokon a rasszista szabályokat. Így indult Amerikában a polgárjogi mozgalom, amelynek élére egy bizonyos Martin Luther King állt, de már egy másik cikk témája. Ez itt csak emlékeztetőül íródott, hogy a világ egyik legfontosabb mozgalmát egy akkor 42 éves, törékeny nő kezdte, akinek egyébként a konyhában lett volna a helye.
