Az Egyesült Államok egyik legismertebb, legnagyobb becsben tartott transzvesztita előadóművésze, a nagydarab, mindig harsány és polgárpukkasztó Divine (született: Harris Glenn Milstead) elsősorban azzal írta be magát a szórakoztatóipar történetébe, hogy rendszeresen feltűnt a jó ízlés és az emberi tűrőképesség határait feszegető kultfilmeket készítő rendező, Jon Waters aktuális agymenéseiben: például ő volt az a szereplő, aki kutyaszart fogyasztott a Rózsaszín flamingók című trash-klasszikusban. A nyolcvanas években pedig afféle Hi-NRG diszkókirálynőként tündökölt, és jellegzetes, reszelős hangján több világslágert is elénekelt. Az ún. Disney-reneszánszt beindító, 1989-ben megjelent Kis hableány csápos főgonoszát, a zabolázatlanul ágaskodó, fehér sörényt és elrajzolt szemöldököt viselő, testes Ursulát az alkotók bevallottan az ő alakjáról mintázták; szóval nem véletlenül sikerült ilyen emlékezetesre a figura. Sajnos Divine 1988-ban elhunyt szívrohamban, így rajzfilmes alteregójának sikerét már nem érhette meg.
Ursula és Divine (fotó: Youtube/ Leee Black Childers/Redferns)
Bár a neve ma már talán keveseknek ismerős, Ed Wynn sokáig igen közkedvelt és foglalkoztatott komikusnak számított a tengerentúlon. Hosszú karrierje a századfordulótól egészen a hatvanas évekig tartott, játszott kabarékban és a Broadwayen, volt saját rádió- és tévéműsora, megbízható epizodistaként pedig számos filmben kapott szerepet: leghíresebb alakítása valószínűleg a Mary Poppins plafonon lebegő, saját viccein jókorákat nevető Albert bácsija volt. Valamint ő szinkronizálta az 1951-es Alice Csodaországban Bolond Kalaposát is, aki – Albert bácsihoz hasonlóan – meglehetősen szokatlan teapartit tart a filmben. A Walt Disneyvel jó barátságot ápoló színész nem csak a hangját kölcsönözte a figurának: az arcvonásait és jellegzetes gesztusait is lekoppintották a rajzolók.
A Bolond Kalapos és Ed Wynn (fotó: Wikipedia)
A tavaly, 101 éves korában elhunyt Marge Championt már fiatalon is igen tehetséges táncosnőnek tartották. Mindössze 14 éves volt, amikor a ’30-es évek közepén leszerződtette a Disney, hogy két éven keresztül, havonta néhány nap erejéig álljon (illetve mozogjon) modellt az animátoroknak, akik éppen a filmtörténet első egész estét rajzfilmjének főhősnőjét, Hófehérkét próbálták minél kecsesebbre, bájosabbra és élethűbbre csiszolni. Az eredmény jól ismert: az 1937-es Hófehérke és a hét törpe tagadhatatlan történelmi érdemein túl is egy nagyszerű alkotás, amelyet sokan máig a legjobb Disney-filmnek tartanak, ebben pedig komoly szerepe volt a Marge Championnak is (noha a stáblistán nem tüntették fel a névét, és munkájáért is mindössze 10 dollárt kapott alkalmanként – mondjuk a későbbiekben is gyakran dolgozott együtt a Disneyvel, úgyhogy nyilván akkor már jobban megfizették).
Hófehérke és Marge Champion az ötvenes években (fotó: Keystone/Hulton Archive/Getty Images-disney.fandom.com)
A többek közt Alfred Hitchcok 1944-es Mentőcsónak című filmjéből ismert, mély hangú, rendhagyó szépségű színésznő, Tallulah Bankhead volt Hollywood aranykorának első számú botrányhősnője: ivott, drogozott, napi 120 szál cigarettát füstölt el, imádta a baseballt, nyíltan vállalta biszexualitását, valamint liberális politikai nézeteit, amelyek miatt gyakran került nyílt összetűzésbe még a saját – alabamai lévén elég konzervatív – családjával, a dúsgazdag és befolyásos Brockman-Bankhead famíliával (a színésznő egyébként amellett, hogy támogatta a polgárjogi mozgalmakat, elkötelezett antikommunista is volt, szóval tényleg igazi kívülállónak számított). Bár Bankhead soha nem lett valódi filmsztár (ahhoz ugyanis nem volt elég simulékony és irányítható), alakja a Százegy kiskutyának köszönhetően mégis fennmaradt: az animátor Marc Davis nem is nagyon titkolta, hogy minden idők egyik legikonikusabb Disney-főgonoszát, Szörnyella de Frászt alapvetően a lehetetlenül vékony, nagyszájú, állandóan dohányzó, extravagáns ruhákat hordó, átható tekintetű színésznő ihlette.
Szörnyella de Frász és Tallulah Bankhead (fotó: General Photographic Agency/Getty Images-disney.fandom.com)
J. M. Barrie halhatatlan mesehőse, a Sohaországban élő Elveszett Fiúkat vezető Pán Péter örökké gyerek maradt. A negyvenes-ötvenes évek népszerű amerikai gyerekszínésze, a számos Disney-moziban szereplő Bobby Driscoll, akire ma már leginkább azért szokás emlékezni, mert ő volt a modellje és a szikronhangja az 1953-as Pán Péter című rajzfilm címszereplőjének, viszont gyorsan felnőtt: miután az ötvenes évek közepétől rohamos sebességgel hanyatlani kezdett a karrierje, rászokott a drogokra, ami miatt több rendőrségi ügye is volt, egy ízben pedig a chinói California Institution for Men börtön rehabilitációs intézetét is megjárta. Szabadulása után New Yorkba ment, ahol Andy Warhol köréhez csapódott, és bekapcsolódott a legendás Factory stúdió életébe: főként avantgárd kollázsművek készítésével, valamint mértéktelen ivással és kábítószerezéssel múlatta az időt, 1965-ben pedig Warhol egyik experimentális rövidfilmjében, a Dirtben is szerepet kapott. Ez volt az utolsó színészi munkája: három évvel később, 31 éves korában a szíve végleg felmondta a szolgálatot. Élete akár valamiféle fordított (vagy kifordított) Pán Péter-történetként is értelmezhető: gyerekként a felnőttek világában kellett helyt állnia, és csak nagykorúként nyerte vissza a szabadságát és az ártatlanságát. Igaz, ennek súlyos ára volt.
Pán Péter és Bobby Driscoll (fotó: disney.fandom.com-Wikipedia)
Aladdin az eredeti tervek szerint Michael J. Foxra emlékeztetett volna, azonban az alkotók úgy döntöttek, hogy egy kicsit érettebb, vagányabb megjelenésű, magabiztosabb fellépésű színész alapján mintázzák meg: így esett a választás Tom Cruise-ra, egészen pontosan a Top Gun főszerepét játszó Tom Cruise-ra. Szóval, ha látunk némi hasonlóságot az MC Hammer-nadrágos agrabah-i utcagyerek és Pete“Maverick” Mitchell között, az nem a véletlen műve.
Aladdin és Tom Cruise (fotó: CBS via Getty Images-disney.fandom.com)
1967-ben épp csúcsra pörgött a Beatles-őrület (mondjuk jó kérdés, hogy mikor nem pörgött éppen a csúcsra), így nem meglepő, hogy a zenekar a Disney aktuális sikerfilmjébe, a Dzsungel könyvébe is bekerült: John, Paul, George is Ringo pudingfrizurás keselyűkként jelentek meg, és még egy fülbemászó, habár nem túl bítliszes betétdalt is elénekeltek. Érdekesség, hogy a Disney-Beatles crossover ötlete eredetileg a zenekar menedzserének, Brian Epsteinnek a fejéből pattant ki, és a tervek szerint a zenészek szinkronizálták volna a madarakat (maga a betétdal is a Beatlest idézte volna, ha ez megvalósul), csakhogy Lennon ellenállása miatt a terv kútba esett: ő egyébként állítólag Elvis Presleyt javasolta magukat helyett. Azért a rend kedvéért a keselyűk végül liverpooli akcentussal szólaltak meg.
A keselyűk és a Beatles (fotó: BIPs/Getty Images-disney.fandom.com)
Bár a javarészt kiskorúakból álló nézőközönségnek ez aligha esette le akkoriban, a Roger nyúl a pácban alapvetően egy film noir-paródiának készült, ennélfogva a kötelező kiégett, puhakalapos nyomozó figurája mellé még kellett egy buja és titokzatos végzetasszonya is: hát, ez lett Jessica Rabbit, a razfilmtörténet talán legkarakteresebb szex-szimbóluma. A Disney célja az volt, hogy megalkossa a „tökéletes férfifantáziát”, ami maximálisan sikerült is, hisz a lángvörös hajú, feltűnően nagy keblekkel és végeláthatatlanul hosszú lábakkal ellátott karakter akár már korhatárosnak is tekinthető. Jessica Rabbit figurájához a fő inspirációt a negyvenes évek legnagyobb hollywoodi filmcsillaga, a korabeli sajtóban csak szerelemistennőnek becézett Rita Hayworth jelentette, aki, mit ad isten, szintén egy klasszikus film noir – az 1946-os Gilda – femme fatale-jaként futott be.
Jessica Rabbit és Rita Hayworth a Gildában (fotó: George Rinhart/Corbis via Getty Images-disney.fandom.com)
