Az ördögűző 1973-ban jelent meg, és máig a világ legijesztőbb filmje.
A fenti tévhit évtizedek óta makacsul tartja magát, félig nyilván azért, mert a film úgy beágyazódott a kollektív tudatunkba, hogy még az is fel tud idézni 5 legendás jelenetet, és legalább nagyjából el tudja mesélni a történetét, aki sosem látta. Félig meg azért, mert rendkívül szimpatikus gondolat, hogy manapság, amikor minden ugyanolyan, minden egy kaptafára készül, nincs érték, nincs megújulás, minden a pénzről szól, ésatöbbi, akad egy Érinthetetlen Remekmű, Tökéletes Műalkotás, Amelyen Nem Fog Az Idő. Annyira szimpatikus, hogy nagyvonalúan el is tekintünk attól, hogy Az ördögűzőn nem csak hogy fogott az idő, de bizonyos szempontból egyenesen rosszul öregedett. Aki veszi a fáradtságot és vállalja a kockázatot, hogy esetleg kiderül: a film nem is üt akkorát, mint ahogy a nosztalgia által megszépített emlékeink alapján reméltük, és újranézi, annak ez legkésőbb akkor nyilvánvaló lesz, amikor szegény kis Regan feje 180 fokos fordulatot vesz. Az ugyanis, lássuk be, rettenetesen bénán néz ki mai szemmel.
Arról azonban szó sincs, hogy le akarnám szólni a filmet, sőt; csak annyit állítok, hogy Az ördögűző messze nem a világ legijesztőbb filmje, és az elmúlt 30 évben biztosan nem is volt az. Cserébe gyorsan azt is állítom, hogy
Az ördögűző a világ egyik legmegrázóbb filmje.
Megrázóbb, mint a legtöbb realisztikusnak szánt, tragédiában végződő, direkt a könnycsatornáinkra hangolt filmdráma. A jó horrort ugyanis nem az ijesztgetések teszik időtállóvá, vagy a trükkök, vagy a szörnyeteg maga, hanem az, ahogy a szereplők viselkednek: ahogy szét- és elesnek, elveszítik minden reményüket, aztán összeszedik magukat a padlóról és szembenéznek a félelmeikkel, ha túlélik, ha nem. Ezért nagyszerű, a mai napig hatásos film az Ártatlanok, az Alien, a Kampókéz, vagy – az újabbak közül – az Örökség.
William Peter Blatty és az Ördögűző első kiadása (Fotó: Evening Standard/Hulton Archive/Getty Images)
Ez persze könyvajánló, szóval elvileg William Peter Blatty 1971-es, eredeti regényéről lenne szó, de mivel annyira erős a film popkulturális hatása, képtelenség megúszni, hogy össze ne hasonlítsuk a kettőt. Ez már csak azért is ér, mert ő maga írta a forgatókönyvet saját viszonylag rövid, két délután alatt elolvasható (és önmagát el is olvastató) prózájából.
Essünk is túl az emberiséggel egyidős, ősi kérdésen:
A könyv a jobb, vagy a film?
A válasz, mint tudjuk, az esetek 95 százalékában az, hogy természetesen a könyv. A fordítottja nagyon ritka, az pedig még ritkább, hogy pont ugyanolyan jó legyen a kettő – csak nyilván másképp. Az Ördögűzővel ez a helyzet.
Ha megszólítanánk valakit az utcán, és megkérdeznénk, miről szól a film, valószínűleg azt mondaná, hogy egy kislányról, akit megszállt egy démon, esetleg a papról (melyikről is? mert kettő van!), aki megpróbálja kiűzni, mármint a démont a kislányból. Egyik sem igaz azonban, vagyis nem ilyen egyszerű: a film – és nagyrészt a könyv – ugyanis az anyáról szól, vagyis az ő küzdelméről és a teljes összeomlásról, amit átél, miközben hónapok alatt, apránként elveszíti a lányát. Pont úgy, mintha egy rosszindulatú betegség támadta volna meg – ebből a szempontból szinte mellékes, hogy egy Pazuzu nevű démon ejtette túszul a testét és az elméjét, és nem mondjuk agydaganat, leukémia vagy limfóma. Ez az igazi horror az Ördögűzőben: a gyerek elvesztése, nem a zöld trutyit hányó, káromkodó, feszülettel maszturbáló démon. Ezért kezdtük azzal, hogy minden idők egyik legmegrázóbb filmje. És a könyv bizony még a filmnél is keményebb.
Két fő különbség van a kettő között: a tempó és a súlyos témák. A könyv, amilyen vékony, annyira komótos, főleg az első fele. Míg a filmben viszonylag gyorsan eljutunk a konkrét megszállásig, addig Blatty regényében lassan, apránként bomlik ki először az elismert színészként dolgozó, a fél világ által körülrajongott anya és az eleven, de hűséges és megértő lánya kapcsolata. Regan ráadásul apa nélkül felnövő, az anyjával és a komornyikkal egy hatalmas házban élő hatéves, szóval semmi csodálkozni való nincs azon, hogy néha furcsán viselkedik és kissé bizarr témák kezdik érdekelni, gyanakvásra főleg a padlás felől hallható állandó kaparászás adhat okot. Aztán előkerül egy Ouija-tábla, és Regan képzeletbeli barátja, Howdy kapitány.
Linda Blair és Ellen Burstyn az Ördögűző című filmben (Fotó: Photo12.com – Collection Cinema / Photo12 via AFP)
Regan aztán beteg lesz, nem eszik, nem alszik, agresszív dühkitörései lesznek, megjelenik anyja vendégei közt és a földre pisil – az pedig egészen csodálatos, ahogy Blatty finoman adagolja az olvasónak az apró jeleket, miközben az anya magától értetődően arra jut, hogy így jön ki a gyerekén a válás utáni depresszió, düh és zavarodottság. Szívszaggató végignézni (olvasni), ahogy tehetetlenül szemléli, hogy a kislány teste is megváltozik, és végül ez a racionális, ateista nő eljut addig, hogy egy paptól kér segítséget.
A filmben csak apró utalásokat kapunk, de a könyvben részletesen feltárul Damien Karras (micsoda névadás!) atya háttérsztorija, aki kénytelen volt intézetbe adni demens anyját, hogy az végül nélküle, rettenetes körülmények között haljon meg. Az anya, Chris kérése nem is jöhetne rosszabbkor: éppen komoly kétségei vannak Isten létezésével és szándékaival kapcsolatban, szóval nem éppen lelkes az ördögűzés iránt. Nem mintha rajta múlna: az ilyesmi a Vatikán engedélyén múlik, a folyamat hosszú, rigorózus és bürokratikus, és nagyon ritkán adják rá az áldásukat. Abba azért belemegy, hogy találkozzon Regannal – vagyis tudtán kívül a démonnal –, csak éppen terapeutaként, mellesleg ugyanis ez a szakmája.
Itt kezdődik a regény főleg bölcsészeknek – de nekik nagyon! – izgalmas része: a tudományos munka. Ezt érthető okokból szintén kihagyták a filmből, de Blatty szigorú, szikár, lényegre törő – igaz, kissé lassú sodrású – prózájában még ez is olvastatja magát. Karras racionális tudós, és hiába könyörög az anya, nem hajlandó elfogadni a természetfelettit, és lépten-nyomon meg is indokolja, miért. Érthető és logikus a gondolkodása, csak hát ugye a szerencsétlen olvasó ekkor már rég tudja, hogy nagy a baj, ezért már-már kínszenvedés követni a pap ellenkezését. Aki közben beleássa magát az ügybe, előkerül minden a filozófiától a teológián és persze a pszichológián át a leíró nyelvészetig, még arra is van tudományos érve, hogy miért beszél a hatéves kislány öblös férfihangon mindenféle obskúrus nyelveken.
Jelenet az 1973-as Ördögűzőből (Fotó: Archives du 7eme Art / Photo12 via AFP)
Aztán persze előkerül az ördögűzés-ügyben kissé rutinosabb és elszántabb Merrin atya, és kezdetét veszi az elhúzódó, és a két férfit a végkimerülésig megkínzó szertartás, feszülettel, sugárban hányással, kiforduló nyakkal és lebegő testtel, ahogy az a nagykönyvben meg van írva – leszámítva, hogy itt maga az Ördögűző a nagykönyv, ez alapozta meg ugyanis az összes „démon vs pap” klisét, amelyből a mai napig táplálkozik Hollywood.
Ha attól a bizonyos embertől, akit megszólítunk az utcán, megkérdeznénk, melyik a legdurvább rész a filmben, valószínűleg a maszturbálós részt mondaná, vagy azt, amikor a démon Karrasnak ecseteli, éppen hogyan gyalázza meg az anyját a pokolban. A könyvben azonban ezek messze nem olyan hátborzongatóak, mint az a jelenet, amikor Chris, az akkor már a végletekig elkínzott anya azt mondja a papnak, hogy
ez már nem az én kislányom többé.
Nem azért, mert „egy anya hogy mondhat ilyet?!”, hanem azért, mert akkor már te, az olvasó is megérted őt. Ezért a világ egyik legmegrázóbb regénye az Ördögűző. Érdemes akár hónapokat is rászánni, hogy levadásszuk egy antikváriumból.
