Portré a legendás elhunyt rendezőről, William Friedkinről

Nem kell ahhoz túl sokat olvasni a hétfőn, 87 éves korában elhunyt William Friedkinről, hogy tudjuk, nem viselte jól a bullshitet. Ő maga sosem beszélt mellé, és ha ilyesmivel találkozott, rögtön elmondta, mit gondol róla. Mindig kissé nyers és egyenes volt, legalábbis a munkájában és a sajtóban mindenképp. Amikor rendezőtanonc hallgatókat oktatott egy amerikai filmes iskolában, egyáltalán nem akarta illúziókba ringatni őket:

Beszédében nem nagyzolni próbált, saját tapasztalatból beszélt. Az összes munkájának hatalmas ambíciókkal vágott neki, hogy aztán elmerüljön az iszonyatos szívásban. Amikor a mára klasszikussá érett 1977-es filmjéről, A félelem ára forgatásáról kérdezték a főszereplő Roy Scheidert, a színész csak annyit mondott, hogy

Scheider egyáltalán nem túlzott, pedig a Cápa forgatása is legendásan nehéz volt. Az akkoriban még katonai diktatúraként működő Dominikai Köztársaság dzsungeleiben forgó film során a fél stáb kórházban kötött ki a lehetetlen körülmények és az őserdőben összeszedett betegségek miatt. Maga a rendező 24 kilót fogyott a forgatáson, és mint utólag kiderült, a munkálatok közben elkapta a maláriát, de ez sem állította meg. Ő még ahhoz a rendezőgenerációhoz tartozott, akik mindent feltettek egy lapra, amikor filmeztek.

Mindent egy lapra

„Arról volt szó, hogy szétrúgod a seggét, nem kinyalod” – a filmek mocskos szájú kölykei

A mindent egy lapra hozzáállás már az első nagy sikerfilmjénél, az Oscar-díjas A francia kapcsolatnál meglátszott. A filmtervvel a rendező sokáig házalt, és a sok visszautasítás után a 20th Century Foxnál kizárólag azért bólintottak rá a kockázatos projektre, mert a cég akkori vezetője már tudta, hogy pár hónapon belül úgyis leváltják, így nincs veszítenivalója. Amikor behívta magához Friedkint, hogy beszélgessenek, elmondta a rendezőnek, hogy van másfél millió dollárja, ha ennyiből ki tudja hozni a filmet, akkor zöld utat ad neki. A rendező habozás nélkül rávágta, hogy menni fog, tudván, hogy esélytelen lesz. Végül a forgatáson több százezer dollárral (a végső számla valahol 1,8 millió és 2 millió között volt) lépte túl a költségvetést, de közben tudta, hogy akkor már úgysem hátrál ki mögüle a stúdió, és engedik majd, hogy befejezze a filmjét, amit sokszor szinte gerilla módra forgatott a hetvenes évek New Yorkjának utcáin.

Gene Hackman és William Friedkin a Francia kapcsolat forgatásán, New Yorkban (Fotó: Stanley Bielecki Movie Collection/Getty Images)

Mivel nem volt pénze díszletekre, kizárólag valódi helyszíneken forgatott. Részben ennek és persze egy tudatos rendezői döntésnek is volt köszönhető, hogy a rendőrthrillert nézve úgy érezzük magunkat, mintha egy dokumentumfilmet látnánk. Az álmai gyakran nagyobbak voltak a lehetőségeinél, de ez nem érdekelte. Amikor kiderült, hogy nem kaphat forgatási engedélyt a veszélyes autós üldözés forgatására a városban, megkent egy helyi közlekedési vállalatnak dolgozó tisztségviselőt az engedélyekért.

Aztán kiderült, hogy kevés lesz az engedélyezett szakasz, így szabadnapos zsaruk segítségével kiterjesztették azt, de ott már nem működött a teljes lezárás. Amikor a filmben azt látod, hogy Gene Hackman veszélyesen közel hajt a többi kocsihoz, az tényleg élesben történt. Friedkin sok évvel később azt mondta, hogy utólag ezt már nem így csinálná, túl sokat kockáztatott. Például a saját életét. Mivel az operatőr és a kameramanok mind családos emberek voltak, inkább ő maga ült be a kaszkadőr mögé egy kamerával, hogy a hátsó ülésről rögzítse az észveszejtő felvételeket.

A valóság bűvöletében

Minden filmjében a realizmust hajszolta, még azokban is, melyek látszólag távol állnak ettől. Legnagyobb sikerfilmjében, Az ördögűzőben ő nem horrorfilmet látott, hanem egy szörnyű drámát arról, hogy a gonosz pont arra csap le, aki a legártatlanabb köztünk: egy kisgyerekre. Friedkin legfőbb fegyvere az volt, hogy nem tette idézőjelbe az ördögöt, nem valami okos metaforaként használta, hanem valóban magát a gonoszt akarta megmutatni. A forgatás közben mindent a valósághűségnek rendelt alá: ha kellett, hogy látszódjon a színészek lehelete, akkor szinte lefagyasztotta a szobát, ha pedig arra volt szükség, hogy igazán ráijesszen egy színészére, habozás nélkül lőtt egyet egy pisztollyal mellette, hogy megijedjen.

A színészvezetési módszerei nyilván mai szemmel már megkérdőjelezhetők, hiszen ő még annak a módszernek volt a híve, hogy tényleg mindent kisajtoljon a színészeiből. Az anyát játszó Ellen Burstyn például elmesélte, hogy a jelenetben, amikor az ördög által megszállt lánya ellöki őt, olyan erővel rántották őt gumikötéllel hátra, hogy a gerince sérült közben. Amikor évekkel később Friedkint szembesítették ezzel egy interjúban, a rendező elmondta, hogy Burstyn nyilván túloz: azt elismerte ugyan, hogy a hátrarántás biztosan fájhatott neki, de mivel az eset után nem került kórházba, és a produkció biztosítójához sem jutott el az ügy, nem szabad ezt túl komolyan venni.

Élni és meghalni Los Angelesben: Willem Dafoe, John Pankow és William Petersen, a háttérben William Friedkin rendezővel (Fotó: MGM/UA Entertainment Co./Sunset Boulevard/Corbis via Getty Images)

Amikor Friedkin az 1985-ös zsarumoziját, az Élni és meghalni Los Angelesbent forgatta, a pénzhamisítás szála annyira izgatta, hogy felbérelt a filmhez egy profi pénzhamisítót, aki a filmben ezt a folyamatot valóban úgy mutatta be, ahogy a valóságban is csinálta. A pénzhamisítót alakító Willem Dafoe erre később úgy emlékezett vissza, hogy a sivatagban forgattak, mindentől távol, és amikor a távolban meghallottak egy helikoptert, meg voltak győződve róla, hogy mindjárt megérkeznek a rendőrök és az egész stábot rács mögé dugják pénzhamisításért. Azt már csak az elévülési idő lejárta után vallotta be a direktor, hogy kíváncsi volt, mennyire lett jó a hamis pénz, ezért – több stábtaggal egyetemben – maga is elvett belőle, és fizetett vele itt-ott, például éttermekben. Sosem bukott le.

A Portyán című film forgatása New York-ban, 1979 (Fotó: Allan Tannenbaum/Getty Images)

A Portyán című „Al Pacino S/M bőrszerkós meleg szexklubokban nyomoz egy sorozatgyilkos után” filmbe pedig Friedkin elsősorban azért vágott bele, mert lehetősége nyílt New York leghírhedtebb szadomazo melegklubjában, a Mineshaftban forgatni (a film egy részét ott, egy részét pedig egy másik klubban rögzítették, amit a Mineshaft alapján rendeztek be), és a klub törzsközönsége a saját ruháikban statisztált a filmhez. A rendező a forgatáson alaposan túlfeszítette a húrokat, vagy 40 percnyi pornográf felvételt pakolva a filmbe, tudván, hogy a korhatárbizottság úgyis ki fogja vágatni azokat, de így legalább békén hagyják azokat a jeleneteket, amiket mindenképp benn akart tartani. Amikor évekkel később szembesítették azzal, hogy Al Pacino nem szeret erről a filmjéről beszélni, a maga nyers módján kifejtette, hogy jobb is így, finoman utalva arra, hogy Pacinót inkább ösztönös színésznek tartja, és nem az intellektusáért dolgozott vele.

Al Pacino a Portyán című film forgatásán (Fotó: Michael Norcia/Sygma via Getty Images)

A sikertelenség súlya

Ezek az ördögi gyerekek rossz hatással vannak a magyar népszaporulatra

Ha nehéz természetű egy rendező, de hozza a sikereket, Hollywood a végtelenségig hajlandó tolerálni a hülyeségeit, amire jó példa mondjuk James Cameron karrierje. De ha valaki úgy nehéz természetű, hogy közben a filmjei is megbuknak, a stúdiók nem tolerálják ezt neki sokáig. Friedkin A francia kapcsolat és Az ördögűző sikere után afféle hollywoodi csodagyerek volt, mindenki vele akart dolgozni, ám a dolgok az 1977-es A félelem árával félrecsúsztak nála. A karrierje talán legnagyobb csalódása volt, hogy a legjobban szeretett filmje, A félelem ára megbukott. Ebben szerepe volt annak is, hogy az első Star Warsszal egy időben mutatták be a mozik. Innen pechszériája indult, és hiába készített még olyan ambiciózus munkákat, mint a Portyán vagy az Élni és meghalni Los Angelesben, a közönség már sosem ölelte többé keblére úgy, mint a hetvenes évek elején tette. A nyolcvanas évekre az a fajta sötét, realisztikus, drámai, felnőtt szórakoztatás, amit ő képviselt, átadta a helyét az egész családok számára készült filmeknek, amiknek Spielberg volt a fő képviselője.

A rendező sokáig nem találta a helyét, középszerű stúdiófilmekben próbálta keresni a hangját, és csak azután, a kétezres években talált rá ismét, hogy már nem kereste olyan vadul. A Bug és a Gyilkos Joe két színházi adaptáció volt, minimális költségvetésből, de maximális ambícióval és frissességgel – utóbbi film csirkecsontos jelenete ott van az évezred legemlékezetesebb filmes pillanatai között –, de ezek már nem a fősodorban, a stúdiórendszerben készültek, hanem azon kívül, minimális pénzből. Állítása szerint megtehette volna, hogy többet forgasson, de idős korában már csak akkor akarta magát rászánni, ha valóban lelkesedett egy ötletért.

– tette fel a jogos kérdést.

Linda Blair William Friedkin instrukcióit hallgatja az Ördögűző forgatásán, 1973-ban (Fotó: Warner Brothers/Getty Images)

Friedkin hagyatéka

William Friedkin három tökéletes (A francia kapcsolat, Az ördögűző, A félelem ára) filmet csinált és néhány nagyon jót, a hatása mégis sokkal nagyobb annál, mint amit e számok alapján sejtenénk. A francia kapcsolat nyers utcaábrázolása nélkül valószínűleg a Drót sem született volna meg, a filmben látható autós üldözés máig példátlan csoda, és akárhányszor egy filmben olyat látsz, hogy valaki a forgalommal szemben kezd hajtani az úton, jusson eszedbe, hogy ezt William Friedkin már 1985-ben megcsinálta az Élni és meghalni Los Angelesben bravúros jelenetében, amiben a színészeknek még csak játszaniuk sem kellett, hiszen az arcukra kiülő halálfélelem nagyon is valódi volt.

És akkor még nem is beszéltünk Az ördögűzőről, ami az inflációt is számolva máig a forgalmazó Warner Bros legnagyobb sikerfilmjének számít: az emberek hosszú sorokban álltak sorban az utcán mozijegyekért, hogy láthassák. A filmmel Friedkin nemcsak azt bizonyította, hogy a horrorfilm nemcsak alantas szórakozás lehet, hanem komoly művészi teljesítmény is, egyben muníciót tudott adni számos későbbi horrorfilmnek. Érdekes módon ezek közül pont a folytatásai a legérdektelenebbek, de sem a Démonok között-, sem az Insidious-franchise, sem más megszálló démonos horror nem tagadhatná le a hatását. A rendező zsenijét pedig bizonyítja, hogy ugyan rengetegen másolták, túlszárnyalni az általa bemutatott zsigeri félelmet senki nem tudta.

William Friedkin a 69. cannes-i filmfesztválon (Fotó: Clemens Bilan/Getty Images)

Friedkin nem volt tökéletes. Színészvezetési módszerei ma már megkérdőjelezhetők, férfiközpontúsága nem igazán divatos (Az ördögűző kivételével a női karaktereivel nem igazán tudott mit kezdeni), az általa ábrázolt fanatikus, mindenen átgázoló, macsó hősök ma egy letűnt kor képviselői és a párkapcsolatok ábrázolása sem volt az erős oldala, de az a fajta nyers, sötét valóságábrázolás és maximalizmus, amivel a témáihoz közelített, a filmjeit ma is izgalmassá teszi. Még a gyengébbeket is.

Ráadásul sokkal progresszívebb volt, mint azt a macsósága alapján gondolnánk. A fiúk a csapatban című 1970-es filmje az egyik első mainstream hollywoodi film volt, ami queer közegben játszódott, és ugyan a Portyánt sokan támadták azért, mert S/M bőrcuccokban ábrázolta a melegeket, hozzájárulva a negatív sztereotípiák erősödéséhez, az ettől a filmtől sem vitatható el, hogy Friedkin egy óriási hollywoodi sztárt vett rá arra, hogy bőrcuccokba öltözve játsszon el egy meleg közösségbe beépülő, a közösség tagjaival szexelő nyomozót. William Friedkinnel nemcsak egy nagy filmes, hanem egy nagy ember távozott. Viszont hagyott maga után búcsúajándékot. Utolsó nagyjátékfilmjét, a Caine Mutiny Court-Martialt pár hét múlva a Velencei Filmfesztiválon láthatja először a világ. Az volt a terve, hogy a premieren maga is ott lesz. A filmje beszél majd helyette.