Van a bulinegyed Budapest szívében – ezt sokan tudják –, van abban egy kocsma, a Kisüzem, ezt is sokan tudják, a legtöbben a hangulatára és a viszki- és rumválasztékára emlékeznek (már ha emlékeznek valamire), de nem ezért különleges hely. A Dob és a Kis Diófa sarkán található hely első ránézésre tipikus romkocsma, tisztességes italokkal, barátságos, de nem erőltetetten jópofizós csaposokkal, életmentő kajákkal és kissé kiszámíthatatlan, de szimpatikus zenékkel.
Fotó: Horváth Győző
Ha az ember legalább háromszor járt ott, feltűnik neki, hogy ennél azért többről van szó: a Kisüzem egyrészt a harmincpluszos művészek és egyéb kreatív és menő arcok találkozóhelye, törzsvendég itt a harcedzett hetilapszerző és a nyolcvanas évek underground frontembere is, másrészt biztonságos menedék mindenkinek, aki bármilyen kisebbség tagja, vagy bármiért kilóg a fősodorból a melegektől a bevándorlókig.
Fotó: Horváth Győző
Van a Kisüzemnek egy csaposa – ezt viszont kevesen tudják –, aki, amikor éppen nem kiszolgálja, akkor fotózza a vendégeit. Horváth Győző megjárta a Sirály nevű, szép emlékű színházkocsmát, végignézte a bulinegyed felrobbanását, és közben több ezer fotót készített a vendégekről. A Kisüzemben már több ezer képet készített, ezeket We Can’t Go Out néven gyűjti blogján – a nevet mindjárt megmagyarázzuk. Most pedig már nem is csapol, csak fotósként jár vissza és dokumentálja az estéket.
Fotó: Horváth Győző
Győző képei nem egyszerű portrék, inkább valahol a művészeti projekt, a spontán életképek és a hosszú távú dokumentarista sorozat háromszögének közepéről valók: esetlegesek, sokszor össze-vissza komponáltak, életlenek, de ennek ellenére (néha pedig éppen ezért) működnek: őszinték, tele vannak élettel, és érződik rajtuk, hogy az alkotó nem csak a fotózást és a saját művészetét, de az alanyait is szereti.
Képein egy kicsit olyan mindenki, mintha egy újhullámos francia film kockáit néznénk a hatvanas évekből.
Fotó: Horváth Győző
Egy ilyen projekt persze számtalan buktatót és dilemmát is rejt. Mit szólnak ehhez a vendégek? Etikus-e a részegség különböző fázisaiban nevető, ugráló, síró, vagy éppen alvó embereket fotózni, hát még publikálni? Adódnak-e necces helyzetek, és ha igen, hogy kezeli őket? Szerencsére nem csak megengedte, hogy közöljünk egy válogatást a képeiből, hanem válaszolt is mindenre, így át is adjuk neki a szót.
Fotó: Horváth Győző
Régebb óta fotózom, korábban dolgoztam a sajtóban is kicsit, foglalkoztam rendezvényekkel, fesztiválokkal, esküvőkkel, szóval nem a Kisüzemben kezdődött ez. Persze mellette dolgoztam pultosként is. A Kisüzem nyitása előtt ugyanezzel a csapattal csináltuk a Sirály nevű kultikussá vált helyet, ott kezdődött el az a koncepció, hogy fotósorozat legyen, ne csak úgy dokumentáljam az estéket. Ott volt egy kanapé, ami előtte a Nagyszerű Wilhelm Droste Eckermann Kávéházában, még korábban a Dürer Kávéházában szolgált, és kanapé projekt néven a rajta ülőket, és a jeleneteket próbáltam elkapni. Akkor még másoktól is kértem képanyagot, szóval az egy gyűjtés is volt. A kanapéval együtt átkerültünk az akkor nyitó Kisüzembe, és ott már a dokumentáció mellett a művészeti koncepció is fontossá vált.
Fotó: Horváth Győző
A We Can’t Go Out név egyébként onnan jött, hogy a hely megbízta Orosz Richárd képzőművészt, hogy fessen táblát, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy a poharak nem mehetnek ki, és ez a szöveg szerepel angolul és magyarul a bejárat mellett, én meg frappánsnak találtam, és megkértem Ricsit, ha nincs kifogása, hadd használjam a szlogent.
Fotó: Horváth Győző
Az elején könnyű dolgom volt, mivel szinte mindenki ismert, senkit nem zavart, hogy egy géppel járok körbe, vagy előveszem sörcsapolás közben; ma már kicsit nehezebb, én sem dolgozom ott már néhány éve, és a vendégkör is folyamatosan cserélődik.
Fotó: Horváth Győző
Az a tapasztalatom, hogy a külföldi vendégek ritkán kifogásolják, a helyiek talán jobban furcsállják, ha kattintok. Az esetek 99 százalékában persze nem probléma, de olyan előfordul, hogy nem értik, miért fotózom le őket, akkor el szoktam mondani, hogy van ez a tízéves projekt, itt és itt látható, és akkor azért oldódni szokott mindenki.
Fotó: Horváth Győző
Komolyabb konfliktus akkor volt, amikor két alkalommal is megjelent a sorozat a „régi” Index Nagykép rovatában, akkor többen kértek engem is, meg a szerkesztőséget is, hogy vegyünk le egy-egy képet, de ez szerintem benne van egy ilyen jellegű munkában.
Egyszer volt például egy olyan kérés, hogy egy ismertebb személy meleg párjával volt ott, látta, hogy képet készítettem, és később rám írt, hogy tervez coming outolni, de még nem tette meg, ezért jegeljem a fotót.
Fotó: Horváth Győző
Természetesen nem publikáltam. Sokkal többször volt olyan megkeresés, hogy tudnék-e adni egy-egy képet, mert az volt az első randijuk, és most lettek házasok, vagy most születik gyerekük, és életre szóló az emlék. Pont pár hete is volt egy ilyen.
Fotó: Horváth Győző
A legfontosabb koncepció, hogy bár a helyszín egy kocsma, semmiképpen nem cél bárkit előnytelenül ábrázolni, nem azért csinálom, ugyanakkor engedélyt nem szoktam kérni, mert a lényege veszne el, hogy spontán pillanatokat kapjak el.
Fotó: Horváth Győző
A képeket többféle kamerával fotózom, digitális és analóg gépekkel is, minden esetben fix 50 mm-es optikával, és soha nem szoktam megvágni. Bár a sorozat nagy része fekete fehér, a filmes gép miatt megjelentek a színes képek is, az egy új szenvedélyem, azokat a képeket általában semmilyen módon nem utómunkázom.
Fotó: Horváth Győző
A képek válogatása a legnehezebb, gyakran érzem azt, hogy önállóan nem érvényes egyik-másik, de a rajta szereplő személy, vagy más ok miatt helye van a sorozatban. Az elmúlt 10 év alatt több mint 5000 képet publikáltam, úgyhogy különböző alválogatások is születtek már, amik igazából önmagukban is érvényesek.
Van például több száz kép, amin csak csókolóznak, vagy több száz, amin csak a lábak látszanak, vagy csak háttal szerepelnek rajta. Vagy olyan válogatásom is van, ahol minden szereplő bemutat a kamerának.
Fotó: Horváth Győző
Nem fogalmazódott meg bennem az egésszel kapcsolatban semmilyen cél, mivel a sorozat karaktere idővel alakul ki. Eddig volt sok kiállítás, pár sajtómegjelenés, sokan látták a képeket, ami jó.
Fotó: Horváth Győző
A sorozat legeleje óta nagyon fontos, hogy a posztokat társítom kortárs szerzők szövegeivel. Költészetrajongó vagyok, és nagyon izgalmasnak tartom, amikor különböző művészeti területek együtt dolgoznak. izgalmas, amikor egy jelenet vagy egy hangulat, ami szerepel a képen, találkozik egy jó mondattal, legyen az versrészlet, vagy próza, vagy bármi. Kimondott cél, hogy magyar kortárs szerzőktől válogassak, szerintem a mai fiatal költő- és írógeneráció nagyon erős, elképesztően színes és színvonalas. Emiatt is követek rengeteg irodalmi portált, könyvet; jó, ha mások is látják ezeket.
Fotó: Horváth Győző
Vannak előre elmentett szövegrészletek, amikbe belefutok, kivárom, amíg lesz egy olyan kép, amihez jól illik majd, de előfordul, hogy napokig nem születik poszt, mert nem találom az odaillő mondatokat, szóval nem mindig könnyű.
Fotó: Horváth Győző
A járvány miatti bezárások elég rosszul érintettek, nem csak azért, mert leállni kényszerült a We Can’t Go Out, hanem azért is, mert sehol nem tudtam fotózni a maszkhordás miatt. Embereket, portrékat fotózok, akár streetfotót, akár mást, és akkor közel fél évre teljesen leálltam. Az nagyon lehangoló egy fotósnak, hogy nem láthatóak az arcok.
Fotó: Horváth Győző
Akkor úgy is éreztem, hogy jó, akkor ez a sorozat ennyi volt. Nehéz is volt az újranyitás, nagyon kevés vendég járt helyekre viszonylag sokáig, és egyszerűen nem volt semmi inspiráló azokban a hónapokban.
Fotó: Horváth Győző
Számomra a fotó időutazás is, nem csak fotósként, befogadóként is. A képek értéke az idővel változik, azon túl, hogy sok ismertebb személy is megjelenik (Mécs Imrén keresztül Palvin Barbaráig), és azon túl, hogy látszik rajtunk az idő múlása, sajnos sok személy van a képeken, aki már nem él. Róluk így van emlékünk, hogy köztünk voltak.
Fotó: Horváth Győző