Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál 2022

Gólya, bácsi, gólya (Storkman)

Fontos hír, ha megérkezik az év első gólyája, hiszen ők a tavasz hírnökei, és biztosan mindenki tudna mondani legalább egy olyan gólyát, ami igazi helyi hírességnek számít, aminek visszatérést sokan izgatottan várják. Két horvátországi gólya, Malena és Klepatan több volt mint helyi híresség, hosszú éveken át tartó szerelmükről a világsajtó is beszámolt, sőt, színdarab is készült róluk, illetve 2020-ban mutattak be egy dokumentumfilmet Tomislav Jelinčić rendezésében. Utóbbi azonban nem annyira a gólyapárról szól, hanem arról, milyen különleges kapcsolat alakult ki köztük és a Brodski Varošban élő idős úr, Stjepan Vokic között. Nem mindennapi történetük 1993-ban kezdődött, amikor Stjepan Vokic magához vette a sérült szárnyú Malenát, és ugyan kellett idő, hogy elnyerje a bizalmát, de megtört a jég, a filmben látjuk, ahogyan a gólya az anyósülésen utazik vagy ahogyan a tavasz közeledtével együtt rendezgetik a fészket várva arra, hogy Klepatan visszatérjen Afrikából, ahogyan azt minden évben teszi a kétezres évek elejétől, amikor egymásra találtak Vokic úr védencével.

Az érzelmi hullámvasút egy hihetetlenül elcsépelt fordulat, mégis muszáj használunk a Gólya, bácsi, gólya esetében, ez ugyanis nem egy kedves, cuki természetfilm, hanem annál több. Persze az élet természetes körforgása itt is fontos szerepet kap, de azt egy nagyon különleges szemszögből mutatja be, és érdekes mit mond el rólunk, emberségességünkről, emberségünkről az, amikor nem az emberekhez, hanem az állatokhoz való viszonyunkon keresztül vizsgáljuk ezt a kérdést, hogy a feltétel nélküli szeretetnek, kötődésnek mennyi dimenziója van, hogy – csúnyán fogalmazva –, ki és mibe tudjuk becsatornázni, mennyi tárgya lehet. És hogy igen, a dokumentumfilm azt is bemutatja, hogy néha Istennek képzeljük magunkat, de ez nem feltétlenül tudatosul azonnal bennünk, és nem is feltétlenül a rossz szándék vezérel minket ilyenkor, hanem pont ellenkezőleg. „Lehet, hogy hibáztam, amikor hazahoztam. Vétkes vagyok, hogy bezárom ide. Úgy érzem néha, mintha neheztelne rám, hogy inkább elpusztulna, mint hogy kalitkában éljen. Miért hoztam haza? Jobb lett volna hagynom elpusztulni? Túlságosan kötődöm hozzá. Ameddig mozogni és menni tudok, megmutatom neki, hogy nem minden ember rossz” – elmélkedik a film vége felé Stjepan Vokic Malenáról. (Krisztina)

Mádám Anny (Anny)

Anny a negyvenes éveiben járt, amikor házassága véget ért. A kilencvenes években járunk ekkor, évekkel a rendszerváltás után, és mintha semmi nem változott volna, állapítja meg a dokumentumfilm főszereplője. És nem, nem Magyarországról, hanem Csehországról van szó. „Nem értek egyet ezzel a rezsimmel. Kidolgozzuk a belünket is, azok meg, akik a kommunizmus alatt loptak, továbbra is lopnak, és élik a világukat. Mi, a munkásosztály nem tudunk ezen változtatni, mert akik magas beosztásban vannak, azt csinálnak, amit akarnak” – jegyzi meg keserűen az egyébként életvidám Anny, akit ugyan még az előző rendszerben bezártak munkakerülés miatt, amikor 20 évesen elszökött otthonról, de akinek nem alantas semmilyen munka, látjuk vonatokat, nyilvános mellékhelyiségeket takarítani, vécés néniként pénzt szedni. Ezek nem éppen jól fizető munkák, és hogy legyen egy kis mellékes, Anny szexmunkásnak áll, így próbál elég pénzt keresni ahhoz, hogy támogatni tudja családját, például szeretett kis unokáját, aki legnagyobb szívfájdalmára cukorbeteg. Annyt ritkán látni sírni, de amikor róla beszél, bizony megjelennek a könnyek. 

Ugyan családja elől igyekezett elhallgatni, honnan van a pénz, Anny alapvetően nem szégyenlős, nem akarja mindenki előtt titkolni, hogy néha kiáll az utcára kuncsaftokat fogni, tagja is lesz egy prostituáltaknak szervezett színjátszó csoportnak, aktívan részt vesz a közösségi életben, romló egészségi állapota ellenére még egy tüntetésre is kimegy, amit meggyilkolt, megtámadott szexmunkások miatt szerveztek, és a helyszínen egy tévés stábnak arról nyilatkozik, hogy igen, ő is dolgozott az utcán, és két áldozatot is ismert. Helena Třeštíková filmje, a Mádám Anny persze nemcsak azt mutatja meg, hogyan alakult a szexmunkások helyzete az elmúlt három évtizedben, hogy mit jelentett, amikor megjelentek a bolgár lányok vagy a stricik, hogy miért nem jó, ha olyan helyen várakoznak, ahol nem lehet lakásra menni, hanem csak kocsiban tudnak foglalkozni a kuncsaftokkal vagy hogy mi az, amit a középkorú nők tud nyújtani a fiatalabb szexmunkásokkal szemben. Persze nem feltétlenül ezen van a hangsúly, ez is része Anny történetének, aminek még más számos rétege van, ott van Anny, az édesanya, a nagymama, a nő, aki újra társra talál, hogy reményei egy tartós kapcsolatról újra szertefoszoljanak, és akinek partnere nélkül kell megbirkóznia egy óriási akadállyal, amit az élet gördít eléje, és amit végül sajnos nem sikerül leküzdenie. (Krisztina)

Femokrácia (Femocracy)

Mielőtt visszavonult volna, Angela Merkel egy interjúban arról beszélt, hogy a nőknek jobban részt kellene venni a politikában, hogy legyen nagyobb önbizalmuk. Egy évvel ezen nyilatkozata előtt mutatták be Torsten Körner Femokrácia című dokumentumfilmjét, amiben ugyan az egykori kancellár nem szerepel, de helyette számos más politikus mesél arról, Németországban hogyan alakult azoknak a nőknek a helyzete, akik úgy döntöttek, politikai pályát választanak, hogy ők is részt kívánnak venni az ország sorsának alakításában.

– fogalmazott a film egyik megszólalója.

Németországban 1918-ban kaptak szavazati jogot a nők, és egy évvel később a választásokon 300 nő indult jelöltként, és 37 női képviselő jutott be a parlamentbe. Később a nemzetszocialisták ellenezték, hogy a nők politikai tisztséget tölthessenek be, erre csak 1949-ben lett újból lehetőségük. Ebben az időszakban mindössze 6,8 százalék volt az aránya a nőknek a parlamentben, ami mostanra 34,8 százalékra nőtt. De tényleg még van hova fejlődni, igaz, talán ma már nem fordulna elő olyan helyzet, mint amilyet a filmben is említenek, hogy egy férfi politikus végighúzza a kezét egy másik párt női képviselőjének hátán azért, hogy megállapítsa, visel-e melltartót vagy hogy felmerüljön, talán nem kellett volna nyilvánosságra hozni azt, hogy egy képviselő három kolléganője mellét is megfogdosta.

Persze a szexizmus nemcsak így nyilvánult meg, előfordult az is, hogyha egy nő szólalt fel, és esetleg kényesebb témákat feszegetett, akkor a képviselők egy csapatnyi kamaszt megszégyenítő módon viháncoltak, hogy a Bundestag olykor a férfi öltözők hangulatát tükrözte. És nemcsak parlament falain belül kellett szembesülniük a női képviselőknek azzal, hogy nem veszik őket komolyan, hogy előítéletesen gondolkoznak arról, hogy mit jelent nőnek lenni, valószínűleg egyetlen kollégájuknak sem szegezték neki  például azt  a kérdést, hogy mégis hogyan egyeztetik össze a karrierjüket a családdal. És ugyan a megszólalók olykor humorral vagy egy kis kritikai éllel, de mégis higgadtan emlékeznek vissza a múltra, a régi felvételeken néha átsütnek az indulatok, és felmerül egy nagyon érdekes kérdés, szabad-e a harc szót használni akkor, amikor az a cél, hogy a nemek között egyfajta konszenzus alakuljon ki, hogy a hatalommegosztással küzdjünk a jobb, szebb jövőért. (Krisztina)

Jacinta, a szeretet-függő (Jacinta)

Elképesztő, hogy az ember mindenre képes azért, akit szeret, vagy akitől szeretetet vár, és mindeközben mennyit képes ártani annak, akit elvileg szintén szeret, és aki az ő szeretetére vágyik mindennél jobban. Tökéletesen mutatja be ezt Jessica Earnshaw 2020-as filmje. A történet főszereplője a húszas éveiben járó Jacinta, aki ugyanabban a börtönben tölti büntetését, mint édesanyja, Rosemary, és akivel szemmel láthatóan nagyon kötődnek egymáshoz. Ugyan az, hogy börtönben vannak, mutatja, hogy a múltjukban sok sötét folt van, a csontvázak igazán azután kezdenek el kidőlni a szekrényből, hogy Jacinta kiszabadul, és egyre inkább úgy tűnik, hogy a traumák, amik generációról generációra adódtak át, megugorhatatlan akadályt jelentenek számára, és van, amit továbbörökít majd lányára, Caylynnre is.

Hiszen a kiskamasz ugyanúgy rajong érte, mint ahogyan ő rajongott édesanyjáért, aki fiútestvérével együtt bevezette őt a drogok világába, és aki utcára küldte, hogy legyen pénzük kábítószerre. „Minden rezdülésére figyeltem. Az összes hibáját imádtam. Olyan akartam lenni, mint ő…Persze nem akartam átvenni a rossz dolgokat tőle, de úgy voltam vele, hogyha erre van szükség, hogy akkor megteszem” – vallott Jacinta arról, miért lépett arra az útra mint édesanyja és bátyja. Persze a történelem nem teljesen ismétli önmagát, Caylynn biztonságos környezetben nevelkedik apja szüleinél, de az, hogy anyja szinte alig tölt időt a börtönön kívül, és úgy tűnik, a drogok és aktuális barátja fontosabb neki, mint ő, akit állítólag tiszta szívből imád, komoly sebeket ejt, és eljön az idő, amikor mindketten megállapítják, talán a lánynak jobb az édesanyja nélkül. De vissza lehet-e innen térni, fel lehet építeni egy olyan kapcsolatot, amit nem befolyásol semmilyen függőség legyen szó akár a drogokról, akár érzelmekről? Erre csak az idő adhat választ, és Jacintának, akinek a film készítése közben újra börtönbe kellett mennie, időből jutott elég.  (Krisztina)

Az élet mértékegysége (Intensive Life Unit)

A koronavírus-járvány óriási terhet rótt az egészségügyre és azoknak, akik benne dolgoznak, Magyarországon is ezrek szorultak kórházi kezelésre, rengetegen kerültek intenzív osztályra, és közülük sokaknak nem sikerült megmenteni az életét, csak itthon eddig több mint 40 ezer halálos áldozatot követelt a járvány. A pandémia alatt mutatták be Adéla Komrzý filmjét, aminek főszereplője a prágai egyetem kórházának két, palliatív ellátással foglalkozó orvosa. Pácienseik súlyos állapotú, végstádiumban lévő betegek, akiknek a szakemberekkel és családtagjaikkal együtt tényleg élet-halál kérdésekben kell dönteniük. Ugyan társadalmunkban a halál még mindig tabunak számít, Adéla Komrzý a film legelején egyértelművé teszi, hogy ő nem így kívánja kezelni ezt a témát, az első filmkockán azt látjuk, hogyan veszítenek el egy beteget, hogyan közlik a hozzátartozókkal azt, hogy szerettük nincs többé. Erős kezdés, mondhatnánk, de ennél sokkal szívszorítóbb és elgondolkodtatóbb jelenetek is lesznek a későbbiekben.

Ugyan amikor orvostanhallgatókkal beszélnek, úgy tűnik, hogy Ondrej és Katarina nagyon is pragmatikus, olykor talán rideg, amikor a betegeikkel beszélnek, megmutatják más oldalukat, egyenes, de meghitt és bensőséges beszélgetéseket folytatnak segítve a pácienseket abban, hogy ellátásukkal kapcsolatban valóban minden számukra fontos információval rendelkezzenek, és olyan döntéseket tudjanak hozni életük végéhez közeledve, amit a sajátjuknak, amit a magukénak éreznek, és ami a hozzátartozók számára, akik nem szeretnék elveszíteni őket, akik nem biztos, hogy teljes mértékben bele tudják képzelni magukat az ő helyzetükbe, elképzelhetetlennek tűnnek. Mert miközben az orvostudomány persze ma már csodákra képes, különböző kezelésekkel, eszközökkel, gépekkel az emberi élet meghosszabbítható, a mennyiség helyett van, amikor a minőség fontosabb, és ez film segíthet abban, hogy átértékeljük az élethez és az elmúláshoz való viszonyunkat. (Krisztina)

A köd gyermekei (Diem Ha Le)

Egy lassú folyású, de nagyon szépen felépített vietnámi produkció, amely a modern élet, valamint a régi – sok esetben emberi jogokat sértő – tradíciók találkozásáról szól. És még jóval többről, ugyanis Diem Ha Le dokumentumfilmje ennél jóval szélesebb spektrumon mozog: az első filmes rendező nemcsak a gyermekházasság problémakörét dolgozza fel, hanem szépen kibontja egy etnikum vidéki mindennapjait, és az ott élő főszereplők személyes drámáit. A film egyszerre működik karaktertanulmányként és szélesebb körű etnográfiai portréként, észrevétlen építkezése pedig átélhetővé teszi az események eszkalálódását.

Fotó: BIDF2022

Diem könnyed hangulattal indít, az első negyed órában vicces, szókimondó tizenéveseket ismerünk meg, akik egy erősen hagyományőrző közösség tagjai. Az apró faluba azért a modern élet is beszivárog, a tinik zsebében ott lapul az okostelefon, amely ablakot jelent egy olyan világra, amely sokkal nagyobb és modernebb, mint az észak-vietnami hegyekben fekvő távoli falu – ahol a Dihez hasonló korú lányok házassága régóta bevett helyi szokás. A modern élet a hagyományokkal összetűzésbe kerül, komoly személyes és közösségi konfliktusokat generál, amikor a főszereplő 12 éves Di, maga is egy ilyen korai esküvő küszöbére sodródik. A kialakult, feszültségtől terhes helyzetbe a helyi pedagógusok is beavatkoznak, akiknek egyébként is fontos célja az, hogy a fiatal lányokat az oktatási rendszerben tartsák és megakadályozzák, hogy a hagyományok szerint, túl fiatalon (18 év alatt) házasodjanak. 

A vidám hangulatú film percek alatt egy feszültségektől terhes alkotásba fordul át, nézőként pedig szembesülünk azzal – az európai mérce szerint – megdöbbentő ténnyel, hogy a serdülők ismerkedése milyen hatalmas, sorsfordító következményekkel járhat rájuk nézve. A kérdés az, hogy Di édesanyja hagyja-e, hogy a hagyományoknak megfelelően elvigyék a lányát, vagy engedi, hogy Di élje tovább a gyerekkorát, és ne járjon úgy, mint La, aki szintén serdülőkorban ment férjhez, és 17 évesen a második gyermekével terhes. (Lina)

Magányos halál (Kodokushi)

Kodokushi. Így hívják Japánban azt a fajta halált, amely olyasvalakit ér, aki kivételesen elszigetelt életet élt; és az elmúlásáról csak akkor szereznek tudomást mások, rendszerint a szomszédok, amikor az oszló holtteste bűzleni kezd. Japánban ez a jelenség igen gyakori, de Ensar Altay, a film rendezője számára idegen, hiszen a férfi a Fülöp-szigetekről származik, ahol nagyon ritka, hogy valaki ennyire elszigetelten éljen.

 – írta a Torino FilmLab oldalán, hozzátéve, hogy a filmjével arra kereste a választ, mit jelent ez a teljes magányban élt élet.

A legtöbben azt gondolnánk, hogy az egyedüllét főleg az időseket érinti, de valójában sokan azok közül, akik kodokushiban haltak meg, középkorúak voltak. Mindemellett az is igaz, hogy az elmúlt évtizedekben meredeken emelkedett az egyedül élő japán idősek száma, és a magányos halálesetek olyannyira gyakorivá váltak, hogy már olyan cégek is megjelentek, amelyek az elhunytak lakásának kitakarítására szakosodtak. A film főszereplője, Norihito egy egy ilyen vállalkozásnak az alkalmazottja, munkája, hogy a magányosan élő, majd elfedetten meghaló idős emberek után teszik rendbe az emlékekkel teli lakásokat. A férfi a családját évekkel ezelőtt éppen a sok munka miatt veszítette el. Az újabb és újabb halálesetek, a személyes holmikkal való érintkezés, a hozzátartozók közönye, Norihitót is arra készteti, hogy szembenézzen a saját magányosságával, és azzal, hogy a lánya már jóformán alig áll szóba vele. A film másik főszereplője az idős Muramatsu, aki szintén teljes magányban tölti napjait, de a közelgő Sakura-fesztivál megváltoztathatja a sorsát. Vajon talál-e okot a létezésre? A rendező lenyűgöző finomsággal szövi egymásba több szereplő történetét, akiknek közös kérdése az, hogy hogyan lehet elkerülni a magányos halált. (Lina)

Erőltetett menet (Ascension)

Kínában járunk. Utcai hangszórókon fizikai dolgozókat toboroznak: egyes cégek légkondicionált munkahelyekkel, vagy ülő munkával „csábítják” a munkásokat, míg más munkáltatók még azt is megszabják, hogy lehet-e az alkalmazotton tetoválás, festetheti-e a haját, ahogy azt is meghatározzák, hogy hány éves korig (39) lehet jelentkezni. A kizsigerelő emberpiac mellett a kínai álmot hirdető óriásplakátokon lelkesítő feliratok hirdetik:

Ha azonban 2,99 dollárt fizetnek óránként – ennyi a munkabér, ha valaki fizikai munkás egy gyárban –, akkor igen keményen kell dolgozni ahhoz, hogy akárcsak a komfortos mindennapokat megteremtse magának az ember…

Jessica Kingdon kínai-amerikai rendezőnő dokumentumfilmje nem másról, mint a kapitalista túlzás gyártósoráról, Kína gazdasági érrendszerére és a jóléti társadalmak őrületes pazarlására nyújt rálátást. A több mint 50 helyszínen forgatott film többé-kevésbé három részre oszlik: a gyári munkásokra, Kína növekvő középosztályára és a piszkosul gazdag elitre. A film nem használ narrációt, csak sűrű, egymásba folyó képsorokkal operál, amelyek többet mondanak minden szónál. Látunk végtelen monoton munkát végző dolgozókat, akik 12-14 órás műszakokban dolgoznak az olyan giga gyárakban, mint a Huawei, női alkalmazottakat, akik kézzel festik, sminkelik, alakítják a csúcskategóriás szexbabákat, mindenféle védőfelszerelés nélkül. De betekinthetünk egy komornyikképzés mindennapjaiba is, ahol a diákokat az etikett mellett arra is megtanítják, hogyan viseljék el, ha a munkaadójuk megalázóan bánik velük. 

„Bárhogyan is aláznak, tegyél úgy, mintha engedelmeskednél” – mondja nekik az oktató. Ennél már csak egy céges „tréning” a lehangolóbb, ami felér egy katonai kiképzéssel. A céghez jelentkezők terepszínű katonaruhában, menetelés közben például azt skandálják, hogy „Engedelmeskedjünk. Tanúsítsunk jó magatartást!”

A már kiválasztott alkalmazottak pedig szintén egy egészen bizarr közös mantrával kezdik a napot:

Szeretem a kollégáimat,

Szeretem a céget, 

És még jobban szeretem a karrieremet,

Sorsom a cégem kezében,

Dicsőségem a cégtől függ,

A cég tagja vagyok,

Szerepet töltök be a cégnél,

Felelősséggel tartozom a cég felé.

Jessica filmje nemcsak Kínáról szól, hanem ennél egy egyetemes üzenetet is közvetít a jövedelmi egyenlőtlenségekről, a túlfogyasztásról, a lájkvadászatról, és egy olyan álom kergetéséről, amely a legtöbbünk számára elérhetetlen. (Lina)