Az első hivatalos, dokumentált repülőcsészealj-észlelés – persze, csak ha nem számítjuk az Erich von Däniken féle paleoasztronautikai felfedezéseket, de most inkább ne számítsuk – 1947. június 24-én történt a Washington állam területén található Rainier-hegynél: egy CallAir A-2 típusú kisgépet vezető pilóta, bizonyos Kenneth Arnold lett figyelmes kilenc nagyméretű, gyorsan mozgó, korong alakú, beazonosíthatatlan repülő tárgyra kb. 2800 méteres magasságban, a különös jelenségről pedig aztán be is számolt az újságoknak. Bár ő ebben a formában nem használta a repülő csészealj kifejezést, a sajtóban mégis így gyökeresedett meg (nyilván azért, mert jól hangzik), és ezzel tulajdonképpen el is indult a mai napig tartó, sőt újabban valóságos reneszánszát élő UFO-őrület, aminek az egész világot nyomasztó hidegháborús paranoia különösen termékeny táptalajt biztosított, hisz egy azonosítatlan repülő tárgy, ugyebár, nemcsak intergalaktikus eredetű lehet, hanem mondjuk egy ellenséges földi hatalom szuperfegyvere is.
Ráadásul nemcsak az Egyesült Államokban szaporodtak meg a háború után látványosan az első és második típusú találkozások, hanem a világ többi táján is. Igaz, a szocialista blokkban – legalábbis a hivatalos kommunikáció szintjén – eleinte mintha valamivel több szkepszissel viszonyultak volna a témához; talán úgy vélték, hogy ez is csak valami dekadens nyugati hóbort, mint mondjuk a jazz vagy az eredeti tőkefelhalmozás. A korabeli magyar propagandasajtóban például rendszerint „háborús hisztériakeltésnek” titulálták az ilyesféle híreket. Szóval, ha volt is itthon UFO-észlelés (akár repülő csészealj, akár másféle), azzal egyáltalán nem foglalkoztak az újságok, a hivatalos szervek meg legfeljebb a nyilvánosság kizárásával vizsgálták.
Repülő csészealj az oregoni McMinnville-nél (Fotó: Wikipedia)
Azonban 1954. október 25-én (illetve más források szerint 15-én, de inkább az előbbi dátum lehet a helyes) végre a Magyar Népköztársaságban is megtört a jég: aznap reggel 6 óra tájban ugyanis egy látványos, furcsa és megmagyarázhatatlan égi tüneménnyel szembesült az a több ezer – de az is lehet, hogy több tízezer – magyar, aki éppen a szabadban tartózkodott. Ahogy a sajtó írta: „A nyugati égbolton egy fényes égitest tűnt fel és rövid másodpercek alatt keresztülszelve az égboltot, délkeleti irányban eltűnni látszott”. Az Uránia Csillagvizsgáló Intézetet (amit egyébként ma is így hívnak) a következő napokban-hetekben aztán valósággal elözönlötték a levelek a szemtanúk beszámolóival: állítólag csaknem kétezren vették fel a kapcsolatot az intézettel írásban vagy telefonon, részben a csillagvizsgáló felhívására, részben pedig spontán nekibuzdulásból.
Az biztos, hogy rejtélyes magyar UFO az egész országot rendkívüli izgalomban tartotta. Ponori Thewrewk Aurél, az Uránia akkori igazgatóhelyettese így emlékezett vissza pár évvel később: „Mindenki írt. A 8 éves kislány, a 76 éves földműves, a Kossuth-díjas író vagy fizikus és az írott betűkkel erősen hadilábon álló tanyasi öreg nénike. Írtak Budapestről, írtak a nyugati, keleti és déli határ melletti városokból és falvakból. Írt a tüzértiszt, hivatkozván a lövedékek terén szerzett sokéves tapasztalatára, megfellebbezhetetlen ítéletét vetette papírra, írt a repülőszakértő hazánk légterébe került idegen repülő szerkezetről, írt az ipari tanuló, szinte restelkedve, hogy nem tudta megbecsülni az égitest nagyságát, és félénken tette hozzá: kinyújtott karján levő kisujjával le tudta fedni a jelenséget.” Egy Bíró János nevű Sopron megyei tanító még két nem túl jó minőségű fényképet is készített: ezeken némi szemcsés-homályos pacán kívül nem sok minden látszódik, szóval kifogástalanul hozták az UFO-fotók megszokottan magas esztétikai színvonalát.
Bíró János felvétele (Fotó: Természet és Technika)
Mondjuk a beszámolók olyan sok minden nem egyeztek meg, leszámítva persze azt, hogy mindenki látott valami nem oda illő fényes tárgyat az égen: egyesek gömb-, félgömb, henger, kúp, háromszög, négyzet, téglalap, sokszög vagy ellipszis alakúként írták le az ismeretlen űrbéli objektumot, a kreatívabbak pedig repülő szivarhoz, esőcsepphez, buzogányhoz, diszkoszhoz (az már majdnem csészealj!), lopótökhöz, papírsárkányhoz, kígyófejhez, cukorrépához, seprűhöz és még ki tudja, micsodához hasonlították. Bár a csillagvizsgáló intézet a fentebb is említett felhívásában hivatalosan is meteorként azonosította a jelenséget, jellemző, hogy több levélíró inkább homályosan vagy óvatoskodva utalgatott csak rá: „az a valami” „látott test”, „a fényjelenség”, „a meteornak nevezett izé” és hasonlók. Nyilván így akarták jelezni, hogy azért vannak bizonyos kétségeik; elvégre a hatalom az már csak olyan, hogy mindig el akar titkolni valamit az Emberek elől; a kommunizmusban éppúgy, mint a szabad világban (sőt: még úgyabbul).
A csillagászok aztán megállapították – írta a Világosság nevű materialista világnézeti folyóirat – hogy ez az igen nagy méretű repülő tűzgömb alighanem meteor, esetleg kisbolygó is lehetett, amely valahol Hollandia és Franciaország között mintegy 200 kilométer magasságban léphetett be a Föld légkörébe, körülbelül 25 másodperc alatt 1000 kilométeres utat futott be és valószínűleg Görögország vagy Bulgária fölött ismét elhagyta a légkört, és folytatta Nap-körüli útját. A felizzott test útközben kettévált és a két darab párhuzamos pályán repült tovább. De hát a csillagászoknak sem kell mindent elhinni.
