A 12. század elején (is) meglehetősen kaotikus viszonyok uralkodtak a Német-római Birodalomban: kisebb-nagyobb villongások, lázadások, hatalmi harcok, politikai viszályok és szüntelen intrikák határozták meg az elit, azaz a főurak és az egyházi méltóságok mindennapjait. 1184 nyarán – amikor Rőtszakállú Frigyes volt a császár, fia, VI. Henrik pedig a német király – szintén felütötte a fejét valamiféle területi vita (vagy más efféle) két hatalmasság, Wittelsbachi Konrád mainzi érsek és III. Lajos türingiai tartománygróf között, ami egy ponton már annyira elfajult, hogy személyesen VI. Henriknek kellett közbelépnie. A király július 26-ra találkozót hívott össze Erfurtban, ahova az ellenérdekelt felek, valamint a hozzájuk tartozó nagyszámú kísértet mellett még számos nemesúr volt hivatalos; ők alighanem afféle mediátori, illetve diplomáciai feladatokat láttak volna el a tárgyalás során.
Végül annyira jól sikert rendezni az ügyet, hogy csaknem az egész fényes társaság belefulladt egy emberi ürülékkel teli pöcegödörbe.
Na, de ne szaladjunk ennyire előre.
VI. Henrik, az erfurti latrinakatasztrófa egyik túlélője (forrás: Wikipedia)
Az eset, vagyis az ún. 1184-es erfurti latrinakatasztrófa (tényleg így nevezi a történetírás) részletei elég ködösek: bizonyos források szerint a Szent Péter-templomban (Peterskirche) történt, de az is elképzelhető, hogy a templomhoz tartozó egyik melléképületben, vagy valahol egészen máshol. Azt viszont biztosan tudjuk, hogy miután az előkelőségek – több mint száz ember, köztük VI. Henrik, a későbbi német-római császár – összegyűltek a teremben és elkezdték megvitatni a vitás kérdéseket, az erősen korhadó-rothadó fapadló megadta magát a hatalmas tömeg alatt (noha a derék lovagok valószínűleg nem ugráltak fel-le a tárgyalás közben), és egy émelyítő reccsenéssel beszakadt, a birodalom színe-java pedig szó szerint lement a vécén, a terem alatt ugyanis jókora pöcegödör tátongott; ez egyébként igen jól jellemzi a középkori latrinaépítési szokásokat (hogy tudniillik bárhova ástak egyet, ahol éppen volt szabad hely – és mit ad isten, a tárgyalóterem alatt pont volt). A katasztrófának számos halálos áldozata volt, egyes becslések szerint úgy nagyjából 60-100 (!) szerencsétlen süllyedt el örökre az irdatlan szartengerben.
A király és a Szent Péter-templom érseke szerencsések voltak, ugyanis ők még a gyűlés megkezdése előtt elvonultak a terem egyik távoli zugába, hogy bizonyos politikai kérdésekről cseréljenek eszmét, majd amikor bekövetkezett a latrinaomlás, meg tudtak kapaszkodni az egyik ablak vaskorlátjában.
Hogy Wittelsbachi Konrád mainzi érsek és III. Lajos türingiai tartománygróf területvitája milyen eredménnyel zárult, arról sajnos nincsenek információink.
