Ahogy az a Félidő című film végén látható összegzésből kiderül, a Jennifer Lopez brand több mint ötmilliárd dollárt termelt a világon, márpedig ha valaki ennyi pénzt képes összeszedni, annak kijár egy saját Netflix doksi is, igaz? Ha a nála sokkal fiatalabb Taylor Swift is kaphatott egyet, akkor JLo-nak is jár, arról nem is beszélve, hogy Britney Spearsről lassan már több dokumentumfilmet láthatunk, mint koncertfelvételt. Ilyen szempontból a Félidő kétségtelenül hiánypótló alkotás, hiszen általa egy olyan szupersztár életébe pillanthatunk be, akinek a szakmai életéről, a zenészi és színészi sikereiről legalább annyit szeretünk olvasni/beszélni, mint a magánélete történéseiről, vagy épp arról, hogy ötven fölött is milyen szenzációs formában van mind a mai napig. Pontosabban csak bepillanthatnánk mindebbe, ha Jennifer Lopez erre engedélyt adott volna a filmeseknek, csakhogy neki esze ágában sem volt ilyet tenni. A Félidő kizárólag szoboravatásra szolgál, de még így is vannak tanulságai: megtudhatjuk belőle például, hogyan látja Jennifer Lopez saját magát.
Jennifer, az elégedetlen
Az egészen biztosan kiderül a Félidőből, hogy vagyonok megkeresése ide, családanyaság oda, sikeres karrier meg amoda, JLo egyáltalán nincs megelégedve az életével vagy azzal, amit elért, és ezt nem fél kimondani. A film nagy része abból áll, hogy a sztár hajt, bizonyítani akar, és ha nem sikerül a maximumon túl is elérnie valamit, csalódás lesz a vége. Közel negyven filmmel és majdnem negyeszázadnyi popsztár-karrierrel a háta mögött JLo lehetne egy kicsit engedékenyebb saját magával, de valószínűleg a benne lévő örök elégedetlenkedés is kellett ahhoz, hogy ilyen sokra vigye. Lehet, hogy a világnak már mindent bebizonyított, de magának még nem, és a filmből egyértelműen úgy fest, hogy a legkeményebb kritikusa pont saját maga.
Jennifer Lopez a Félidő c. dokumentumfilmben (Fotó: Profimedia)
Bár a film pont az egyik legsikeresebb, nagyjából 2019 ősze és 2020 tavasza közti időszakára fókuszál, amikor óriási kasszasikert ért el a mozikban A Wall Street pillangóival, amivel nemcsak sok pénzt keresett, hanem díjakat, jelöléseket is kapott. Emellett egyfajta énekesnői karriercsúcsként felkérést kapott, hogy ő csinálja a show-t az Egyesült Államok legnagyobb szórakoztatóipar show-jának szünetében, a Super Bowlon, és ő élni is tudott a lehetőséggel. Ennek ellenére a film jó részében mégis azt látjuk, hogy JLo elégedetlen és panaszkodik.
Gyerekkor, musicalek, tánc, pofonok
Bár a Félidőben akadnak fotók és visszaemlékezések a művésznő gyerekkorára – itt derül ki, hogy sokáig egyáltalán nem gondolt magára énekesnőként, csak táncosként –, és egy-egy villanás erejéig a szüleit is megismerhetjük, ez a dokumentumfilm nem akar túl mélyre ásni abban, honnan jött a főszereplője. Kiemeli, mennyire fontosak számára a Puerto Rico-i gyökerei, valamin az is, hogy ő egy latin nő – ez visszatérő téma a filmben –, de ezen a szakaszon inkább csak végigszáguldunk, hogy megtudjuk: Lopez nem volt igazán jó tanuló, mindene volt a tánc, és az iskolát nem befejezve lelépett otthonról, hogy a táncolásból (később pedig a színészkedésből) próbáljon megélni.
Jennifer Lopez a Félidő c. dokumentumfilmben (Fotó: Profimedia)
Elmondja, hogy az édesanyja nagyon szereti a musicaleket, ezért gyerekként sok musicalt néztek otthon. A kedvence a West Side Story volt, a példaképe pedig Rita Moreno, aki hozzá hasonlóan szintén Puerto Ricoban született. A gyerekkori fejezet talán legizgalmasabb része egy szinte már elhadart félmondat, amiben JLo arra tesz utalást, hogy gyerekkorukban az édesanyjuk annyira szigorú volt vele és a lánytestvéreivel, hogy ütötte-verte őket. Ahhoz képest, hogy ez mennyire súlyos állítás, az énekesnő szinte csak úgy mellékesen jegyzi meg, mintha ez nem lenne komoly dolog, a filmesek pedig sajnos nem mennek (valószínűleg nem is mehettek) jobban utána.
Kicsit ilyen film ez a Félidő: amikor elkezdene kicsit mélyebbé, személyesebbé válni, rögtön ugrunk egyet.
Hajsza az Oscar után
A filmből tekintélyes szeletet vesz el A Wall Street pillangói Oscar-kampánya, ami majdnem fél évet vitt el Lopez életéből, hiszen elkezdődött 2019 szeptemberének elején a Torontói Filmfesztiválon, és tartott egészen 2020 elejéig, amikor kiosztották a Golden Globe-díjakat és bejelentették az Oscar-jelölteket. A film bemutatója után Lopez alakítását látva rengeteg orgánum cikkezett arról, hogy ezért biztosan Oscar-jelölést kell kapnia, és amikor olvassa a szaksajtó kritikáit, látszik, hogy könnybe lábad a szeme a sok dicsérettől. Nyilván nem ehhez van hozzászokva, de ezt elsősorban saját magának köszönheti: a színészi karrierje első néhány évét leszámítva elsősorban könnyed limonádékban szerepelt, vagyis nem olyan típusú filmekben, amiért egy színész szakmai elismeréseket és díjak sorát szokta kapni.
A film jeleneteiből ordít, hogy JLo-nak és munkatársainak mennyire fontos az Oscar adta elismerés, így amikor kiderül, hogy a Golden Globe-ot nem kapta meg, Oscarra pedig még csak nem is jelölték, láthatóan óriási csalódottság lesz úrrá rajta és a stábján is. Ha pedig már a stábnál tartunk: izgalmas látni, hogy egy Jennifer Lopez kaliberű sztár milyen népes csapattal dolgozik együtt: szinte minden részfeladatra jut egy külön embere, és jól látható, hogy a legtöbbjükkel már évek, netán évtizedek óta együtt dolgozik.
Egy fél Super Bowl-show
A film másik nagy fejezetét a 2020-as Super Bowl félidei show teszi ki. JLo számára egyrészt hatalmas megtiszteltetés volt, hogy ő léphetett fel, másrészt viszont sértőnek érezte, hogy a szervezők nem önállóan őt hívták meg, hanem meg kellett osztania a negyedórás fellépési idejét Shakirával, mintha egyetlen latin énekesnő nem tudta volt lenyűgözni a sok tízmilliónyi tévénézőt. Lopez hangot is ad a nemtetszésének a filmben, de ettől még eszébe sem jutott visszavonulót fújni. Nem tette meg ezt még azután sem, hogy a tulajdonosok megpróbáltak beleszólni a show-ja díszleteibe, és eltávolítani a ketreceket, melyekben az előadáson gyerekek bújtak, szimbolizálva azt, amit Donald Trump elnök tett bevándorló gyerekek ezreivel. A Super Bowl azt hangoztatta, hogy ez egy politikamentes rendezvény, JLo pedig azt, hogy ő nem politizál, csak az alapvető emberi jogok mellett áll ki. Izgalmas pillanat, amikor elmondja a menedzserének, hogy bármit mondanak fentről, a ketrecek akkor is maradnak: ekkor jön belőle elő az igazi girlboss, hiszen tudja, hogy egy nappal a show előtt már úgysem tudják őt leváltani, és a végén úgyis az lesz, amit ő szeretne.
Shakira és Jennifer Lopez a Super Bowl-on (Fotó: Kevin Winter/Getty Images)
Abba kétségtelenül bepillantást nyújt a film, milyen eszelős munka összehozni egy ilyen alig negyedórás gigashow-t. Úgy fest, hogy JLo-nak ötven fölött már leginkább az a fontos, hogy az előadásai üzenetet hordozzanak – legyen az akár annak a kimondása, hogy a bevándorlók is igazi amerikaiak, vagy az, hogy a latin nők mindenkinél keményebben tudnak dolgozni a sikerért és az elismerésért –, és ne csak a közönség szeresse, hanem a szakma is ismerje el a teljesítményét. Hiába láthatjuk néha a kamasz lányával és a szüleivel, a családi szálat feláldozta a mondanivalóért a filmjében, így sem a szerelmi életéről nem tudunk meg semmit – Ben Affleck egy pillanatra tűnik csak fel –, sem arról, hogy milyen Jennifer Lopez gyerekének lenni. Egy munkamániás, egyfolytában bizonyítani akaró előadót ismerhetünk meg, aki érezhetően a dokumentumfilmet is úgy alakította, hogy pontosan azt a képet sugározza, amit ő szeretne. Ennek iskolapéldája az utolsó jelenet, amikor JLo Joe Biden beiktatásán énekel, és meghatódik: saját magától.
