Interjú Ellie Rowsell-lel, a Wolf Alice énekesnőjével

Az angol popsztár Harry Styles a budapesti koncertjére remek előzenekart hozott: a Wolf Alice londoni indie rock kvartett napjaink legjobban jegyzett női vezetésű brit együttese, melyben a 29 éves dalszerző-gitáros-énekesnő Ellie Rowsell immár egy évtizede játszik együtt Joff Oddie gitárossal, Theo Ellis basszistával és Joel Amey dobossal. Bemutatkozó albumuk rögtön aranylemez lett, a második már a Brit-szigetek legjobb albumának járó rangos Mercury-díjat is elnyerte, a listavezető legújabb nagylemezük után pedig a Legjobb Brit Zenekar kategóriájában is diadalmaskodtak az idei BRIT Awards gálán. 2018-as Sziget-fellépésük után most a telt házas Budapest Arénában koncerteztek, de előtte a zenekarvezető-frontlány még adott nekünk interjút.

A Wolf Alice nevet még gitáros-énekes szólóeladóként választottad, vagy már kifejezetten zenekarnévként?

Azt hiszem, akkor már játszottam pubokban és klubokban Joff-fal és egy barátnőmmel, Sadie-vel. Akkor döntöttünk egy névről, de még bizonytalan voltam abban, mi ez, kik vagyunk és mi lesz ebből a projektből. Azt tudom, hogy MySpace-oldalt akartam csinálni a zenéhez, és ahhoz kellett választani egy nevet.

Fotó: Neményi Márton

Az első felállás lényegében trió volt?

Nem volt igazán felállás. Néha egyedül léptem fel, néha Sadie-vel, néha Joff-fal, néha mindkettejükkel. Amikor csak fel tudtam lépni, aki épp jött velem játszani.

A Wolf-Alice eredetileg az angol feminista írónő Angela Carter misztikus novellája, mely egy farkasok közt nevelkedett lányról szól, akinek az első menstruációja fordulópont az életében és az önmeghatározásában. A zenekar Blush (Szégyenpír) című első négyszámos EP-jének borítóján egy hátán fekvő feszült meztelen lánytest látható egy ágyon. A női tapasztalatok kezdettől központi témák a dalaidban.

Mert egyszerűen nem volt másfajta tapasztalatom (nevet). Egy nagyon szoros barátnői körben nőttem fel, sok nő van a családomban is, ezek voltak a tapasztalataim, amikre gondolni tudtam, nem voltak más történeteim, amiket elmondhattam volna. Így visszatekintve a nőket mindig érdekesnek találtam, főleg a női barátságot látom izgalmasnak, őszintének. Jó alap írni róla. Bonyolult és szép dolog. Nem tudatos döntés volt ezeket betenni a dalaimba, de nem igazán volt sok választásom (nevet).

A Wolf Alice mai felállása 2012-ben alakult ki, miután Sadie Cleary kilépett. Ő még mindig közeli barátnőd, akinek bizalmasan elmondhatod a dolgaidat?

Igen. Sadie azért hagyta ott a zenekart, hogy a munkájára koncentrálhasson. Ápolónőként dolgozik. De továbbra is eljár a koncertjeinkre, jövő héten is megnézi az egyik fellépésünket. Sokat beszélünk egymással. Olyan, mintha a nővérem lenne.

Fotó: Neményi Márton

Mindig fontosnak tartottad a nők reprezentációját a zenében, felemelted a szavad ebben a témakörben. 2016-ban a BBC rádióban Annie Mac műsorában például arról beszélgettetek, hogy Nagy-Britanniában a bejegyzett dalszerzők közt is és a zenei fesztiválok fellépői közt is csak kb. 15 százalék a nők aránya. Tavaly pedig előálltál egy régebbi fesztiválos backstage-sztoriddal is arról, hogy Marilyn Manson bevideózott a szoknyád alá egy GoPro kamerával… Látsz mostanra valami változást jó irányban ezen a téren, a korábbi mentalitáshoz képest?

Igen, azt hiszem. A közösségi médiának köszönhetően lett egy platform, ahol hangot adhatunk a tapasztalatainknak, hogy az emberek jobban tudatában legyenek, mik zajlanak ebben az iparban. Ez mindenképpen pozitívum a közösségi médiában. Megindult egy dialógus, ami hasznos, nemcsak a zeneiparban, de bármilyen iparágban, hogy kiegyenlítettebbek legyenek az arányok, nemek szerint, de például etnikailag is, a résztvevők hátterét tekintve is. A párbeszéd elindult, már csak azt kell látni, hogy van-e folytatása a tettek szintjén, nem csak szavakban.

A Wolf Alice eredetileg akusztikus gitáros, folkos hangzással indult. Hogyan lettetek indie rock zenekar?

Azt hiszem, a fő változás az volt, hogy az egyre több koncertezés közben kezdtem rájönni, hogy hangos, boldog, dögösebb dalokat játszani sokkal jobb szórakozás, főleg amikor még fiatalabb az ember. Keményebb dolgokat akartam írni, mert azokat bulisabb volt élőben játszani. Amikor még nem koncerteztem rendszeresen, minden dalom puhább volt, folkosabb is, igen, de közben több szintetizátort és elektromos dobokat is használtam alapnak. Ott programozni kell, tanulnod kell a technológiát, szemben azzal, ha csak felkapsz egy gitárt és bedugod az erősítőbe – úgy sokkal könnyebb nekivágni! Ez a váltás hatással volt arra is, hogy milyen dalokat írtunk. És néztünk más zenekarokat is, hogy mi működik legjobban élőben.

Wolf Alice

Milyen zenekarok voltak rád hatással?

Ahogy nőttem fel, szerettem a Pixiest, a grunge-ot is, de a popzenét is, olyan rappereket, mint Kanye West vagy Kid Cudi… Az indie zenék nagyon népszerűek voltak, mikor az életem tanulóévein mentem keresztül, 11-től 18 éves koromig: a Strokes, a Yeah Yeah Yeahs, a White Stripes, a Kings Of Leon… és akkor még nem is említettem a brit indie-t, mint például a  Libertines, ami biztos óriási hatással volt rám dalszerzőként, ha akartam, ha nem. De tudod, tanultam én tradicionális ír zenét is gyerekként és tinédzserként, jártam kórusba is: a capella énekeltünk, folk- és popdalokat egyaránt. Az énekdallamok mindig sokkal fontosabbak voltak számomra, mint a gitárjáték vagy a dalok produceri kezelése a stúdióban. A dallamok érdekelnek.

Szaladjunk végig a Wolf Alice eddigi három nagylemezén, és mondj mindegyikről néhány mondatot, hogyan látod őket így visszatekintve! A korai EP-k után az első albumotok, a My Love Is Cool 2015-ben jelent meg.

Azt hiszem, azon már hallhatod, milyen dalszerzők, milyen zenekar vagyunk, bár még csak akkoriban vetettük meg a lábunkat a színen. Igazából nem gondolom, hogy a három albumunk annyira különböző lenne, csupa olyan hangzás, amiben azt hallom, hogy „ezek vagyunk mi”. Az emberek mindig azt szokták mondani rólunk, hogy csapongó együttes vagyunk, minden dalunk különbözően hangzik, de ha sorban egymás után meghallgatod a három lemezünket elejétől végéig, áthúzódik rajtuk valami, ami beazonosíthatóan ugyanaz.

A második albumotokon, a 2017-es Visions Of A Life-on milyen előrelépést hallasz az első lemezhez képest?

Igen, azt hiszem, tényleg volt fejlődés. Talán a dalaink lettek kidolgozottabbak teljességükben, és szövegíróként is fejlődtem egy kicsit. Azt gondolom, kezdtünk elmozdulni a gitárcsilingelős indie hangzástól is, ami több korai számunknak is része volt.

Fotó: Neményi Márton

És a tavalyi Blue Weekend című harmadik nagylemezeteket hogyan jellemeznéd?

Érzelmileg telítettebb. Az első két albumon maguk a dalok nagyon egyszerűek voltak, de próbáltuk komplikálni a dolgokat, míg a harmadik lemeznél rájöttünk: attól, ha komplikáljuk őket, nem lesznek jobbak. Néha a legegyszerűbb dolgok a legjobbak. Azt hiszem, hallatszik is, hogy a dalszerzés után a munka produkciós részében most nem úgy álltunk hozzá, hogy „gyerünk, dobjuk bele még mindenfélét!” Amúgy én nem látok nagy elrugaszkodást a korábbi albumoktól, de az emberek azt mondják, hogy ez egy kevésbé boldog lemez.

Mivel „szakítós lemez”, ez nem meglepő. Viszont a korábbi albumoknál lebegősebb, puhább, álomszerű hangzása van. Amikor először hallottam, azt gondoltam: remek koncepciójú lemez, remek dalok, de alig várom, hogy nyersebb megszólalással hallhassam őket élőben!

Igen, ezt megértem. Álomszerű, filmszerűen monumentális dolgot akartunk. Mikor élőben játsszuk ezt az anyagot, az érdekel, hogy kevesebből gazdálkodva is ugyanolyan erőteljes maradjon.

Van már ötleted, milyen irányt vesztek a negyedik albumhoz?

Talán valami olyasmit kellene csinálni, ami… hogy is mondtad? Nyersebb? Igen, valami nyersebbet kellene. Tudod, a dalokban százával lehetnek sávok, többszörös vokálok, sok kiegészítő rész, szintetizátorok, sok gitársáv… de most valami olyat szeretnék, hogy úgy hangozzon, mint ahogy egy zenekar élőben játszik. Ez nem azt jelenti, hogy egy rockalbumot akarok, de tudjam vizualizálni, lássam magam előtt, hogy emberek játsszák.

Fotó: Neményi Márton

Ti vagytok az előzenekar Harry Styles európai turnéján, már három hete együtt koncerteztek. Milyen tapasztalatokkal lettél gazdagabb? Tanultál valamit ebből a turnéból?

Igen, nagyon sokat tanulok belőle. Most még nincs annyi visszatekintésem rá, de folyamatosan tapasztalom, milyen csodálatos dolog pozitív, boldog zenét játszani. Azt hiszem, sok dalunk elég sötét, kicsit talán nyomorúságos is (elneveti magát). Ez a turné arra inspirál, hogy pozitív bulizenét játsszunk. Persze mindig ezt mondom, szeretek táncolni, szeretek boldog lenni, de nem magától értetődő dolog pozitív zenét játszani.

Ezen a turnén mintha jobban szabadjára engednétek a popos oldalatokat.

Igen, mert nagyobb közönség elé kell kiállnunk, és ki kell vívnunk a tömeg figyelmét.

A Wolf Alice-nek elég jó a mozgóképes reprezentációja. Az első albumotok turnéjáról a sztárrendező Michael Winterbottom készített mozifilmet On The Road címmel, a legutóbbi lemez 11 számának videosorozatából egy 45 perces kísérőfilm állt össze Jordan Hemingway rendezésében, de még a középső albumhoz is készült hat klip – a Space & Time című dalhoz ráadásul te magad rendeztél videót, amiben szökevény menyasszonyt játszol! Ez utalás akart lenni a saját szeszélyességedre, impulzivitásodra?

Nem igazán vagyok impulzív. Csak szeretem a menyasszonyi ruhákat (elneveti magát), és szerettem volna viselni egyet, mert nem valószínű, hogy bárki is feleségül vesz a közeljövőben.

Sosem akartál még elmenekülni egy túl komolyra forduló kapcsolatból?

Azt hiszem, én szinte mindegyik kapcsolatomból menekülni akarok (nevet).

Fotó: Neményi Márton