Kritika az Egy anya George W. Bushsal szemben című filmről

Közhely, de igaz: senki sem képes messzebbre menni a gyerekei megvédéséért, mint egy édesanya. Az ilyen esetekben általában az emberek, a közvélemény is a gyerekét védő anyával szimpatizál. De mi van akkor, ha a megvédendő gyerek éppenséggel egy szélsőséges iszlám terrorista? Vagy, hogy pontosabbak legyünk: azzal gyanúsítják, hogy beállt egy szélsőséges iszlám terrorszervezet tagjai közé. Az anya nagyon gyorsan elveszíti a közvélemény szimpátiáját. Ez főképp úgy válik érthetővé, ha hozzátesszük, hogy a fiút 2001 végén, nem sokkal a World Trade Center ellen elkövetett merénylet után fogták el, amikor a nyugati világ különösen érzéketlenné vált az iszlám követőivel szemben. Gyakran még azokat is terroristának nézték, akik még életükben nem fogtak a kezükben fegyvert, és az egyetlen „vétségük” az volt, hogy mélyen vallásosak voltak.

Jogi szürkezóna

Apás lányok, lányos apák: az év legszebb és legszomorúbb filmjétől patakokban folynak a könnyek

Amerika állt a terrorizmus elleni harc élére, és kihasználva az amerikai társadalom terrorcselekmény utáni megrökönyödését, bátran léptek át a szabályokon és törvényeken arra hivatkozva, hogy mindez az amerikaiak javát és biztonságát szolgálja.

Az alapvető emberi jogok korlátozása azonban semmilyen helyzetben nem megengedhető, és egy demokrácia igazi próbája éppen az, hogy szélsőséges helyzetben is kitartanak-e mellettük. Ilyen szempontból az amerikai demokrácia megbukott a próbán, amikor megnyitották a papíron Kubához tartozó Guantanamo szigetén a terroristák számára létrehozott fogolytáborukat egy amerikai katonai központ területén, amire örökös bérleti joguk van.

Erre azért volt szükség, mert amerikai földön nem lehetett volna bírósági tárgyalás nélkül fogva tartani a vádlottakat, olyan formán megkínozni, ahogyan ott teszik pedig még annyira sem. Guantanamo tehát egy jogi kiskapu, egy szürkezóna, ahol az amerikaiak lejátszhatták a piszkos ügyeiket mindenkivel, akit terrorizmussal gyanúsítottak, és nem korlátozták a cselekedeteiket olyan ósdi dolgok, mint a törvény és az emberi jogok.

Murat Kurnaz és ügyvédje Bernhard Docke a berlini tárgyaláson, 2007-ben (Fotó: Sean Gallup/Getty Images)

Ide, a Guantanamon található szuperszigorított Camp X-Ray börtönbe került az alig tizenkilenc éves Murat Kurnaz, és a családjának fogalma sem volt arról, mivel vádolják pontosan, és kiszabadulhat-e onnan valaha. A Brémában élő Murat története idővel az egész német sajtót lázban tartotta, és társadalmi vitát indított, ahol az emberi jogok védelme mellett érvelők szálltak szembe azokkal, akik azt állították, hogy nem szabad visszahozni német földre egy olyan embert, aki az ország ellensége és beállt a tálibok közé. A gond az utóbbiak érvelésével „csak” az volt, hogy egyáltalán nem lehetett biztosan tudni, hogy Murat valóban beállt-e a tálibok közé. Igazi bírósági tárgyalás nélkül ez ugyanis sohasem derülhetett ki.

Egy jogi dráma bíróság nélkül

Az Egy anya George W. Bushsal szemben főhőse azonban nem Murat, hanem a háromgyerekes édesanyja, Rabiye. Amikor 2001-ben keresni kezdi a fiát, eleinte még azt hallotta, hogy Frankfurtban van, majd kiderült, hogy a közel-keletre ment, majd később az is, hogy elfogták, legvégül pedig az is tudomására jutott, hogy az amerikaiak Guantanamoba vitték. Murat jogi helyzete nem volt egyszerű, és nemcsak a guantanamoi szürkezóna miatt. Bár az egész életét Németországban töltötte, még Törökországban született török állampolgárként, és sohasem vette fel a német állampolgárságot. Emiatt sem a törökök, sem a németek nem érezték igazán magukénak, nem gondolták úgy, hogy érdemes komolyabban beleállniuk a fiú ügyébe. Éppen ezért, a minden hatóságnak és politikusnak kétségbeesett leveleket küldözgető Rabiye helyzete sokáig reménytelennek tűnt, és csak az hozott neki reménysugarat, hogy megismerte az ügyet felkaroló emberi jogi ügyvédet, Bernhard Docke-t.

Egy anya George W. Bushsal szemben

Innentől kezdve az Egy anya George W. Bushsal szemben egy tradicionális jogi dráma a kisemberről, aki szembeszáll egy nagy hatalommal és annak korlátlan anyagi lehetőségekkel bíró láthatatlan erejével, és ilyen szempontból bátran oda lehet tenni az olyan filmek mellé, mint az Erin Brockovich vagy a Sötét vizeken. Azonban nemcsak hasonlóságok vannak, hanem jelentős különbségek is: míg azokban a filmekben a bíróságok komoly szerepet játszottak, itt Rabiye és az ügyvédje nem sűrűn jut el bírókig, lévén Muratot sem egy hagyományos bíróság ítélte el. Ők inkább azon dolgoznak, hogy felhívják a közvélemény figyelmét a fiút ért igazságtalanságra, mert abban bíznak, hogy ha az ügy folyamatosan napirenden van a sajtóban és a közbeszédben, talán akad majd egy politikus, aki úgy gondolja, hogy a népszerűségének jót tesz, ha hazahozzák őt.

Nem egy Erin Brockovich

A férfiak mindent elrontanak, aztán elvárják, hogy a nők zokszó nélkül hozzák helyre

A filmet nemcsak a témája emeli ki a többi hasonló jogi dráma sorából, hanem a főszereplője is. Rabiye egyáltalán nem egy Erin Brockovich. Meltem Kaptan alakításában ez a nagyszájú, életörömtől duzzadó asszony még egy kis komikus élt is kap, és kiváló párost alkotnak a karót nyelt ügyvédjét alakító Alexander Scheer-rel. A filmben az ügy mellett ugyanakkora hangsúly helyeződik a kettejük barátságának kialakulására is, hiszen az mindig izgalmas, ha két, egymástól látszólag fényévekre álló ember barátkozik össze. Közös kalandjaiknak vannak kimondottan szórakoztató pillanatai, a visszatérő poénok közé tartozik például, hogy az ügyvéd rendre sokkal diplomatikusabban fordítja le az amerikaiaknak Rabiye mondatait, mint ahogyan a nő elmondja őket.

Rabiye Kurnaz és az őt játszó Meltem Kaptan a szerepért járó Lola díjjal (Fotó: Jens Kalaene/picture alliance via Getty Images)

A kapcsolat adja a film érzelmi magját és általa közönségbarát módon, szórakoztatóan mesélheti el Andreas Dresen rendező ezt az egyébként súlyos és elgondolkodtató történetet arról, hogy milyen könnyedén mondunk le az alapvető jogainkról olyankor, amikor veszélyben érezzük magunkat. Bár Murat ügye végül hosszú évek után megoldódott, és a fiú – akkor már férfiként – kínzások tömkelege után visszatérhetett a családjához, a botrányok ellenére a fogolytábor Guantanamoban még mindig nyitva tart, és a legutóbb közzétett adatok szerint jelenleg is 37 fogoly tölti ott a megérdemelt vagy épp nem megérdemelt büntetését.

Az Egy anya George W. Bushsal szemben már látható a magyar mozik műsorán.