A kosztümös film drága mulatság, amit jól bizonyít, hogy a 2017-ben bemutatott Kincsemet annak idején közel két és félmilliárd forintból forgatták. Azóta eltelt öt év, az infláció az egekben, egyre több a külföldi szervizmunka a magyar filmiparban, és az azokban fizetett összegnél kevesebbért nem jönnek el a magyar filmesek munkát vállalni még akkor sem, ha azt egy magyar film kedvéért tennék. Részben ezzel, részben pedig azzal magyarázták a brutális, ötmilliárd forintos költségvetést az alkotók, hogy fel kellett húzni hozzá díszletvárosként Fóton a korabeli Pest-Budát, ami már önmagában egy hatalmas tétel volt – mondják az alkotók a korhű módon rekonstruált Pilvax kávéház díszletében az augusztus végén megrendezett sajtónapon, azzal is védve döntésüket, hogy a díszlet a terveik szerint nem csak egyszer használatos lesz. Szándékosan acélszerkezetre építették, hogy tartós legyen, és úgy hiszik, a hazánkban forgató külföldi produkciók örömmel használják majd a helyszínt a későbbiekben – már van is iránta érdeklődés –, ugyanis XIX. századi közép-európai nagyvárosként tökéletes lehet majd használni bármilyen filmhez, a terv pedig az, hogy a belefektetett pénz nyolc-tíz év alatt megtérüljön.
Minden részletre kiterjedően
Pest-Budára az újságírókkal egy korabeli pontonhíd (akkoriban a Lánchíd még építés alatt állt) másolatán áthaladva lépünk be, elég rövidke a híd, ez ugyanis csak a budai hídfő, de beljebb a tömegjelenetekhez megépítették a híd egy hatvanméteres változatát is. Külön felhívják a figyelmünket, hogy a hídon lévő fehér pöttyök nem madárkaki maradványai, csak azokat imitálják. Még erre is odafigyeltek. Nem kell sokáig figyelnem a két kreatív producert, Szente Vajkot és a mostanáig nem a filmes közegből ismert Rákay Philipet, valamint a rendező Lóth Balázst, hogy rájöjjek: ők hárman nagyon büszkék arra, amit itt csinálnak. Tagadhatatlan lelkesedéssel számolnak be minden apró részletről, a lelkesedésük kicsit arra emlékeztet, mint amikor egy gyerek mutatja meg mosolyogva, mi mindent tud építeni a karácsonyra kapott LEGO-készletből.
Érződik, hogy ami a díszletet illeti, tényleg minden apró részletre odafigyeltek. A falakon látni az 1838-as, hatalmas árvíz nyomait, az épületeket korabeli metszetek alapján húztak fel újra, Petőfi Sándor és Szendrey Júlia Dohány utcai bérleményét pedig szinte egy az egyben alkották meg újra az elérhető információk alapján. A Pilvax kávéházat szinte centiméterről centiméterre rekonstruálták (a kávéházba belépve Philip száját elhagyja a „Nem tudok úgy belépni a Pilvaxba, hogy ne facsarodna össze a szívem” mondat), csak annyi szabadságot engedtek meg maguknak, hogy tizenöt százalékkal nagyobb lett, hogy elférjenek bent a kamerákkal. A kávéházban olvasott újságoknak nemcsak a címlapját nyomtatták újra, hanem az egész újságot, a vendégek pedig valóban korhű ételeket falatozhattak Petőfiék hátterében. Tényleg lenyűgöző ez az aprólékosság, de felmerül a kérdés: biztosan szükség volt erre?
Fotó: Most vagy soha! produkció
Több nemzedéknek is táplálékul szolgálhat
Rákayék szerint erre a válasz igen, és ezt több dologgal is indokolják. Szerintük 1848. március 15-ről minden magyar fejében él egy kép, sokszor olyan kép, ami nem igazán áll köszönőviszonyban a valósággal, ezzel a filmmel pedig megmutathatják, milyen lehetett akkoriban Pest-Budán élni, fiatalnak lenni és részt venni a kor legfontosabb, meghatározó, sorsfordító pillanatában.
Ilyen filmeket más nem csinál helyettünk
– mondja Káel Csaba kormánybiztos, aki szerint hiába várnánk, hogy egyszer majd az angolok vagy az amerikaiak filmesítsék meg a márciusi ifjak sztoriját. Szerinte ez a film több nemzedéknek is táplálékul szolgálhat majd, példaként említve Várkonyi hatvanas években készült Jókai-adaptációinak hatását, amit még évtizedekkel a bemutatójuk után is szerettek/szeretnek a nézők.
Rákay szerint van egy másik fontos oka is annak, miért ennyire részletgazdag és korhű a díszlet: úgy érzi, a színészeknek is óriási segítség, ha ilyen környezetben dolgozhatnak, hiszen bármerre néznek, azt a világot látják maguk körül, amiben a történet játszódik, és ennek köszönhetően könnyebben élik bele magukat a karaktereikbe, jobb lesz a játékuk. Azzal nem is szállnék vitába, hogy egy jó díszlet kétségtelenül nem hátrány, és bár nem vagyok színész, azt azért hozzátenném, hogy egy jó és átütő alakítás azért efféle külső segítség nélkül is összehozható.
Rákay Philip és Lóth Balázs rendező (Fotó: Most vagy soha! produkció)
Sár és sárszimbólum
A korabeli Pest-Budán járva elsőre inkább érezzük magunkat egy westernfilm díszletei között, mint Budapesten. Bár kint 30 fok van, mégis mindent sár borít, és az épületek sem igazán emlékeztetnek arra, amit a fővárosban XIX. századi építményekként megszoktunk. Az alkotók nem hibázták el a korszakot, csupán az a helyzet, hogy amikor a magyar ember a XIX. századi budapesti építészetre gondol, szinte csupa olyan épület jut az eszébe, ami 1870 után épült, márpedig 1848 körül még nagyon másféle, sokkal egyszerűbb, letisztultabb, klasszicista építészet uralkodott Magyarországon, ahol szinte sosem húztak fel kétemeletesnél magasabb házakat (tegyük hozzá: akkoriban Pest-Budán nem kétmillió ember élt, inkább olyan ötvenezer).
A sárra pedig több magyarázatot is kapunk. Egyrészt akkoriban még szinte egyik utca se volt lekövezve, így amikor esett az eső, mindenki térdig gázolt a sárban. Másrészt Rákay elmondta, hogy a sár nemcsak díszletelemként, hanem szimbólumként is jelen van a Most vagy sohában: az osztrákok szó szerint a sárban tartották a magyar népet, másodrangúként kezelve őket. Mivel március tizenötödike egy borús, esős nap volt, a film pedig mindössze 24 óra története, ezért biztosítaniuk kellett az esőt, a sarat és a borús időt hozzá. De hogy lehet az utóbbit úgy megcsinálni, hogy a film hosszú hónapokon át forog, például nyáron is, méghozzá a legnagyobb kánikulában és napsütésben? Leginkább rengeteg esőgéppel, valamint fél tucatnyi óriási daruval. A daruk segítségével képesek voltak akkora vásznakat feszíteni a díszletváros fölé, ami még a legerősebb napsütésben is beárnyékolt mindent, ami nem is jött rosszul, amikor a márciusi időjárásra beöltözött színészek épp 36 fokos hőségben próbáltak túlélésre játszani. Állítólag senki nem ájult el, ami igazán jó hír.
Magyar film, amerikai rendszer
A látogatásunk napja épp forgatási szünnap, így se a méretes stábból (egy átlagos napon 200-250-en vannak), se a színészekből, se a statisztériából (nem ritkák az 500 fős tömegjelenetek) nem láthatunk semmit, viszont róluk is mesélnek nekünk. Lóth Balázs rendező (Pesti balhé) viszont jelen van, és el is mondja, milyen irányban gondolkodik a Most vagy soha! című filmről. A filmet szórakoztató kalandfilmnek szánják, ezért úgy érzi, rendezőként az ő dolga, hogy ne emlékeztesse a nézőt a jelenlétére: egyszerűen csak történetet akar mesél és karakterekre akar fókuszálni, ebben pedig olyan példaképek mintáját próbálja követni, mint Steven Spielberg és Robert Zemeckis. A film vizualitását tekintve pedig a Guy Ritchie-féle Sherlock Holmes-mozik, valamint a Peaky Blinders című Netflix-sorozat jelenthet támpontot.
Rákay és Szente Vajk kreatív producerek választása azért esett Lóth Balázsra amellett, hogy kiváló szakembernek tartják, mert kellően rugalmas és együttműködő a személyisége ahhoz, hogy együtt dolgozzon velük, és elfogadja, hogy kettejüknek mindenbe beleszólása van, amibe a díszletektől kezdve egészen a színészvezetésig sok minden beletartozik. Rákay Philip elmondta, hogy Magyarországon rendezői rendszer uralkodik, egy filmben általában a rendezőé a döntő szó, de ők inkább amerikai rendszerben alkotnak, ahol a producereknek is komoly beleszólása lehet a filmkészítés folyamatába.
Szente Vajk (Fotó: Most vagy soha! produkció)
A színészek nagy része ismeretlen lesz a közönségnek, többségük csak színházi háttérrel bír, ezért még afféle filmszínészi kurzust, vagy ahogy ők fogalmaznak, „tréningezést” is biztosítottak számukra. Mivel jól ismert embereket formálnak meg, a kiválasztásuknál fontos szempont volt, hogy minél inkább hasonlítsanak azokra, akiknek a bőrébe bújnak.
Mintha a gyerekeink lennének
– mondja róluk Rákay Philip, aki szerint sokukból lesz majd közönségkedvenc a nem is oly távoli jövőben.
Pénz, paripa és fegyver
Az alkotók azért tartják Petőfit ideális filmhősnek egy nagy költségvetésű kalandfilmhez, mert ott van minden magyar szívében, és
őt nem méricskélik jobbról-balról.
2023 lesz a Petőfi-emlékév, hiszen 200 éve született a költő, és a terv az volt, hogy akkor mutatják majd be a filmet. Az ideális mozipremier március 15. körül lenne, de addigra biztosan nem lesznek készen a filmmel, inkább csak valamikor ősszel. Ez lehetővé tenné a karácsony környéki premiert, de van esély arra is, hogy emlékév ide vagy oda, inkább megvárják vele 2024. március 15.-ét, hogy a premierrel ünnepeljenek. Egyelőre semmi sincs még kőbe vésve, addig még sok minden változhat. Rákay szerint ugyan nem zárkóznak el a külföldi lehetőségek elől, ez a film elsősorban a magyaroknak, a magyar piacra készült, bár abban reménykedik, hogy a Kínában jelen lévő Petőfi-kultusz miatt talán egy kínai forgalmazó bemutatja majd az országban.
Fotó: Most vagy soha! produkció
A játékidőt nagyjából két és két és fél óra közé lőtték be, de ezt a filmezés ilyen korai szakaszában (a forgatás valamikor szeptemberben fejeződik majd be, körülbelül a negyede van még hátra) ennél pontosabban sajnos nem lehet megmondani. Hogy jó film lesz-e? Az alkotók nyilván azt szeretnék, hogy az legyen, filmes újságíróként pedig egy díszletbejárás és egy sajtótájékoztató után lehetetlen felelősen vállalkozni arra, hogy értékítéletet mondjak. Egy biztos: pénzt, paripát és fegyvert is eleget kaptak ahhoz, hogy a siker ne ezen múljon, a díszlet túravezetés láttán eszembe is jutott (Spielbergnél maradva) a Jurassic Park Hammond doktora, aki híres volt arról, hogy nem spórolt semmin. A többit meg majd meglátjuk bő egy vagy rosszabb esetben másfél év múlva.
