Aki a lead olvasása után vadul kezdené beírni a Google-be Lydia Tár nevét, ne tegye. Lydia ugyanis egy teljes mértékben fikciós karakter, a TÁR című film pedig nem megtörtént esetet dolgoz fel, bár kétségtelen tény, hogy amit látunk – vagy legalábbis ahhoz nagyon hasonló -, valahol, valakivel (vagy inkább valakikkel) biztosan megesett már, hiszen a hatalommal való visszaélés, és a hatalom szexre váltása kínosan gyakori jelenség. A film pedig már-már olyannyira valóságosnak hat, hogy ha az ember nem tudja, hogy Lydia Tár sosem létezett, akkor azt hihetné, hogy egy valódi életet, egy valódi botrányt láthat megelevenedni.
Eltelt már 28 év a Zaklatás óta
Amikor 1994-ben a Zaklatás című filmben témaként megjelent a munkahelyi szexuális zaklatás, és meglepő módon nem egy férfi, hanem a Demi Moore által játszott karakter volt a zaklató, sokan kiáltottak fel, hogy a film nem a helyes oldalról közelít a problémához, hiszen a munkahelyeken sokkal jellemzőbb az, hogy a férfi főnökök zaklatják a női beosztottjaikat, nem pedig fordítva. Ez a kritika akkoriban még biztosan jogosnak volt mondható, azóta azonban eltelt 28 év. Ez nem azt jelenti, hogy a jellemző helyzet ne az lenne még most is, hogy férfiak zaklatnak nőket a munkahelyeken, de tény, hogy ma már nem számít annyira különlegesnek egy vezető-, vagy akár felsővezető beosztásban dolgozó nő.
Ahogy a TÁR-ban a saját szakmájára vonatkozóan Cate Blanchett karaktere elmondja: voltak már előtte úttörő nők, akik kitaposták az útját annak, hogy nők is lehessenek karmesterek, és szerencsére egyre több ismert és sikeres karmester kerül ki közülük. A hatalom azonban nem ismer nemet, és bárkit képes megrészegíteni. Legalábbis ez derül ki a TÁR című nagyszerű filmből, amiben egy világszerte ismert és ünnepelt leszbikus sztárkarmester keveredik gyanúba, miután kiderül, hogy az egyik fiatal lány pártfogoltja öngyilkos lett, és sokan azt sejtik, hogy a Lydia Tárral való titkos viszonya állhat a tragikus döntése mögött.
Cate Blanchett Lydia Tár szerepében (Fotó: Focus Features)
Hatalmi helyzetben
Todd Field (A hálószobában, Apró titkok) tizennyolc év kihagyás után tért vissza a nagyjátékfilm-rendezéshez: a TÁR-nak nemcsak rendezője, hanem a forgatókönyvírója és a producere is, és a látottak alapján a kihagyott évek egyáltalán nem hagytak nyomot a tehetségén. A nagyjából két és fél órás TÁR két részre bontható. Az elsőben megismerhetjük az ünnepelt Lydia Tárt és az ő nagyszabású életét, láthatjuk, hány és hány ember élete, munkája és karrierje függ tőle, hiszen egy híres berlini szimfonikus zenekar vezetőjeként és sztárjaként ő dönthet arról, melyik zenészét emeli ki és ad neki figyelmet és kitörési lehetőséget, ahogy azt is, hogy ki az, akit hagy elszürkülni a háttérben. A film egy közönség előtt felvett nagyinterjúval indít, ahol a riporter összefoglalja nekünk, kicsoda Lydia Tár, miért olyan fontos név ő a kortárs komolyzenében, a kérdésekre adott válaszaiból pedig az is gyorsan kiderül számunkra, hogy egy borzasztóan okos, művelt és szellemes nővel van dolgunk, aki teljes mértékben tisztában van a saját műveltségével, szellemességével, tehetségével, szépségével és… hatalmával.
Később a rendező különféle élethelyzetekben mutatja nekünk Tárt. Egy diákjával a tanteremben azon vitatkozik, szabad-e elítélnünk egy nagy művész életművét, ha tudjuk, hogy a nagy művész rossz ember volt, a rajongójával beszélgetve nézhetjük őt egy fogadáson, látjuk tárgyalás közben fontos emberekkel, látjuk egyeztetni a feszült asszisztensével és látjuk őt családi körben a párjával és a közös gyermekükkel is. Ez a film kevésbé érdekfeszítő része – ez nem egyenlő azzal, hogy unalmas lenne –, viszont szükség van rá ahhoz, hogy már itt lássuk: Lydia Tár bárhová megy vagy bárkivel találkozik, mindenkivel hatalmi helyzetből beszél, és az dönti el, hogy kivel mennyire kedves, hogy mit vár vagy remél az illetőtől.
Cate Blanchett és a rendező Todd Field a 79. Velencei Filmfesztiválon (Fotó: Andreas Rentz/Getty Images)
A zaklató bőrében
A film második felében domborodik ki igazán, hogy Lydia Tár nemcsak egy korszakos zseni, aki nem mellesleg kemény kezű vezető, hanem az is, hogy valósággal játszadozik az embereivel, szeret előttük ígéretes lehetőségeket, jövőképet felvázolni, aztán egy pillanat alatt kirántani alóluk a talajt, ha hirtelen jön valaki új, aki jobban izgatja a fantáziáját. Új pedig jön, ezúttal egy fiatal orosz csellistalány képében, és a zenekarban mindenkinek nagyon gyorsan feltűnik, hogy Lydia milyen kiemelt figyelmet fordít az új tagra, ahogy az is, hogy a lány feltűnően gyorsan lépeget előre a zenekaron belüli ranglétrán.
Emellett előkerül egy régi ügye: kiderül, hogy egy volt protezsáltja öngyilkossága ügyében vizsgálódni kezdtek, ugyanis felmerült: a lánynak viszonya volt Lydiával, aki a hatalmával visszaélve ígéretekkel édesgette magához a lányt, majd amikor már nem volt szüksége rá, eldobta magától. Ebben a fázisában a film sokkal feszültebbé válik, és nagyon izgalmas a szemszög is, amit képvisel: a hasonló filmekben jellemzően az áldozat oldaláról ismerhetjük meg a történteket, vele azonosulunk, a TÁRban azonban a zaklató, a hatalmával visszaélő embert követhetjük, aki természetesen egyáltalán nem gondolja, hogy bármi rosszat tett volna.
Egy összeomlás részletei
A tavaly még Budapesten tetováltató Cate Blanchett erre a szerepre született. A színészi eszköztára javát fel tudja használni Tár szerepében, aki természetesen magára egyáltalán nem tekint rossz emberként, inkább úgy gondolja, hogy neki mindez jár, a tehetségével és a szorgalmával pedig elérte, hogy senki se kérdőjelezhesse meg őt. Blanchett meg tudja mutatni a karaktere keménységét, zavarodottságát és az összeomlását is. Utóbbit ráadásul sajnos egy nagyon teátrális, felesleges és túltolt jelenetben is, pedig nem sokkal korábban egy briliáns, a karakter kicsinyességét és szánalmasságát bemutató szcénában még azt láthattuk, hogy Lydia mennyire maga alá zuhan, amikor a szomszédban elhunyt néni lakását árulni kezdik, az ingatlanos pedig átkopog őt megkérni, hogy mondja el neki, mikor szokott gyakorolni, hogy olyankor ne hozzon ide vevőket, nehogy elriassza őket a zajongásával. Hogy a nagy Lydia Tár zenéje puszta zaj/ricsaj lenne? Ennél nagyobb sértést Lydia Tár elképzelni sem tud.
Tár (2022) – Fotó: Florian Hoffmeister / Focus Features
Manapság sok szó esik a cancel culture-ról, megy a vita azon, hogy megérdemlik-e a zseniális tehetségű művészek, hogy néhány „botlás” után számkivetetté váljanak, jellemzően azt sugallva, hogy egy ilyen eset után annyira padlóra kerülnek, hogy egyszerűen odalesz mindenük. Todd Field TÁR-ja okosan mutatja be, hogy náluk a padló is egészen máshol van, mint egy átlagembernél. A piedesztálra emelésnek talán vége lesz, de ezen a szinten mindig találnak maguknak olyan lehetőségeket, amitől – ha csak nem kerülnek börtönbe, mint Weinstein – az életük végéig sokkal jobban fognak élni nálunk, és mindig lesz valaki, aki továbbra is rajongani fog értük. A TÁR vége zseniálisan szembesít bennünket ennek valóságával.
A TÁRt a Velencei Filmfesztiválon láttuk. A magyar mozikba várhatóan 2023 elején kerülhet.
