Furcsa kapcsolatban volt a filmvilággal Erzsébet királynő: talán nincs még egy királyi méltóság, akit ennyiszer ábrázoltak volna valamilyen formában, mégis meg tudjuk számolni egy kezünkön, hány film és sorozat készült, amely tisztelettel és nem a gegek és a poénok kedvéért szerepeltette volna őt. Ráadásul összesen két-három film és sorozat készült, amely kifejezetten róla szól. Ezeket viszont határozottan ajánljuk; nem csak azért, mert a királynő elhunyt, hanem azért, mert bőven volt olyan izgalmas (és hosszú) az élete és az azzal együtt zajló történelem, hogy azok a filmesek, akiket tényleg érdekelt, ki volt ő, mesterműveket hoztak össze.
Az alábbiakban áttekintjük a fontos filmeket, amelyeket II. Erzsébet ihletett, és persze a színésznőket, akik átlényegültek – vagy éppen szabadon értelmezték az ő karakterét és szerepét. És az is megesett, hogy ő alakította saját magát.
Forrás: IMDB
(Figyelem, A korona című sorozatot egyrészt mindenki ismeri, másrészt rengeteget írtunk róla, így Claire Foyról és Olivia Colemanról nem lesz szó; ha valaki mégis lemaradt volna róla, villámgyorsan pótolja az eddig megjelent négy évadot a Netflixen!)
Helen Mirren – A királynő (2006)
Aki bármit tudni akar a királynőről, vagy éppen Nagy-Britanniáról, esetleg általában arról, milyen lehetett nőként helytállni egy olyan enyhén szólva terhelt helyzetben, mint amit Diana halála jelentett, annak kötelező néznivaló a valaha készült legjobb királynős film, amelyet fantáziadúsan (de kifejezően) csak A királynőnek neveztek el. A legendás Helen Mirren találkozik a szintén legendás Stephen Frears rendezővel, a téma azonban könnyen a torkukon akadhatott volna. Például ezért:
- Frears fantasztikus rendező, de főleg a munkásosztály érdekli, róluk tud igazán empatikusan mesélni;
- Helen Mirren nem is hasonlít Erzsébetre, sem külsőleg, sem temperamentumban
- a színésznőről ráadásul tudjuk, hogy bár repertoárja rendkívül tág, azért ő végső soron mindig csak önmagát hozza.
Azaz félő volt, hogy vagy szétesik a film, vagy még rosszabb: akaratlanul is gúnyolódnak majd rajta. A szkeptikusok pofára estek, egyik sem jött be: A királynő finoman, érzékletesen, de merészen mutatja be Erzsébetet, látjuk dühösen, indulatosan, látjuk sírni, sérülékeny pillanataiban, Helen Mirren azonban egy pillanatra sem engedi feledtetni a nézővel, hogy mégiscsak a királynő történetét nézzük. Frears pedig Martin Sheen segítségével csempészi bele magát a filmbe; ő játssza az éppen beiktatott Tony Blairt, aki nem is állhatott volna távolabb Erzsébettől (politikailag, világnézetileg, lelkületileg), és akiknek mégis együtt, egymásra utalva kellett kezdeniük valamit ezzel a helyzettel, így nem volt más választásuk, szövetséget kötöttek.
Az pedig külön csodálatos, hogy bár Diana halálával indít a film, ő maga pár archív felvételt leszámítva nem bukkan fel, jelenléte azonban ettől csak erősebb.
Jeannette Charles – nagyon sok minden
Összeszámolni is nehéz, hányszor és hány filmben alakította Erzsébetet a zseniális karakterszínész, Jeannette Charles. Amikor azt mondjuk, karakterszínész, általában olyanokra gondolunk, akik egy-egy jellegzetes szereptípusban nagyon jók: gengszter, korrupt politikus, femme fatale, szórakozott tudós és így tovább. Charles nem karakterben, hanem személyben volt jó: évtizedekig szabály volt, hogy bárki másra bízni II. Erzsébet szerepét egyenesen szentségtörés, nagyjából akkora, mint amikor Woody Allen magyar hangja nem Kern András. Az Erzsébetet megformáló szerepeiért még külön Guinness-rekordot is kapott, és ő volt az egyetlen ember a világon, aki kifejezetten abból élt, hogy a királynőt alakította filmről filmre. Cserébe nem is nagyon játszott mást. (94 évesen él és virul, de 2014-ben visszavonult a színészettől, ezért a múlt idő.)
Azt mondják, azért volt nagyszerű, mert megszólalásig hasonlított Erzsébetre. Ez nem igaz: volt fizikai hasonlóság, de a mindkettejükből áradó magabiztosság és királyi tartás volt az, ami összekötötte őket. Ehhez képest igazságtalan, hogy Jeannette Charlest főleg vígjátékok mellékszereplőjeként és poénforrásaként alkalmazták: szerepelt a Csupasz Pisztolyban, a Családi vakáció álomjelenetében, a Saturday Night Live egyik 1997-es szkecsében. A legjobban talán éppen egy TV-filmben, a The Queen Specialben tudta kibontakoztatni tehetségét és megmutatni, hogyan látja és értelmezi ő II. Erzsébet szerepét.
Sarah Gadon – A Royal Night Out
Sem a színésznő, sem a film nem lett ismert Magyarországon, ami nagy kár: addig senki sem ábrázolta olyan érzékenyen a fiatal, koronázás előtt álló Erzsébetet, mint Sarah Gadon. (Aztán jött Claire Foy és felülírt mindent.) A 2015-ös vígjáték egy egyszerű (és alighanem fiktív) alapötletre épül:
Erzsébet és Margit elmennek bulizni.
Természetesen a világháború vége után, királyi testvérpárként ez nem egyszerű, éppen ezért úgy döntenek, inkognitóban teszik mindezt, megbízható férfiak körében. Ebből persze vicces helyzetek adódnak… amik aztán nem is lesznek olyan viccesek, a film pedig egy egészen komoly drámába torkollik.
Gadon alakításában egy lobbanékony, már-már spontán lányt láthatunk Erzsébetként, aki így is érzi a felelősséget és nyomasztja a rá váró sors. Bár a mellékszereplők is fantasztikusak (a királynét Emily Watson alakítja), mégis a fiatal, alig ismert színésznő viszi a hátán a filmet.
II. Erzsébet – James Bond, Paddington
Jól látjátok: itt arról lesz szó, amikor maga II. Erzsébet alakította II. Erzsébetet. Természetesen szigorú feltételek mellett és röviden, cameo-jelleggel, de igenis felbukkant a képernyőn maga a királynő is popkulturális referenciapontként. A legemlékezetesebb az volt, amikor James Bonddal, azaz az őt alakító Daniel Craiggel beszállt egy helikopterbe, majd ketten kiugrottak belőle, hogy beejtőernyőzzenek a londoni olimpiai stadion közepére, a rendezvény 2012-es megnyitóján.
A kisfilmet Danny Boyle rendezte, és igen: a királynő tényleg vállalta, hogy találkozik Craiggel, és corgijai társaságában elsétál vele a helikopterig, majd beszáll. Az akkor 86 éves uralkodó azzal a feltétellel vállalta mindezt, hogy a családja elől eltitkolják az egészet; így is tettek, Fülöp, Károly és a többiek már a stadionban ültek, amikor szembesültek azzal, hogy a királynőből színész lett. Miután levetítették a filmet a közönségnek, a királynő megjelent a lépcsőkön; még arra is figyelt, hogy ugyanazt a ruhát és kiegészítőket hordja, mint a forgatáson, az illúzió tehát tökéletes volt. (Igaz, erős a gyanúnk, hogy az ejtőernyőzést már egy kaszkadőrrel oldották meg.) Fülöp állítólag csak ennyit mondott, amikor elfoglalta mellette a helyét:
Szép volt!
A másik elhíresült „szerepe” egy Paddington-kisfilmben volt: a szigetország kedvenc medvéje egy kétperces kisfilm erejéig teázik a királynővel, és persze minden félremegy, ami egy ilyen látszólag nyugodt, de protokollárisan határozott keretek közp szorított helyzetben félremehet. Paddington legalábbis nem arról híres, hogy képes betartani a szabályokat, amin semmi csodálkozni való nincs, hiszen ő egy medve.
Frank Cottrell Boyce, a platinajubileum kedvéért leforgatott kisfilm egyik írója azt mondta, Erzsébetből nagy színész lehetett volna, olyan érzéke van az időzítéshez, hogy instruálni sem kellett, a viccek működtek anélkül is. Nem volt könnyű dolga, hiszen Paddington egy a filmbe 3D-s trükkök és utómunka segítségével elhelyezett karakter, így a királynőnek egyedül kellett eljátszania, hogy valaki ül vele szemben.
Stella Gonet – Spencer
Jeges, számító, merev. Nagyjából így írhatjuk le azt az embert, akit II. Erzsébet néven mutatnak be nekünk Pablo Larraín baljós, feszült és szomorú filmjében. Ahogy a címe is sugallja, Dianáról szól az egész, pontosabban arról, ahogy érezte magát a híres bemutatkozásán azon a bizonyos birtokon, ahol először találkozott a családdal. (Spoiler alert: rettenetesen.) Kirstin Stewart élete alakítását nyújtja, számunkra azonban Stella Gonet az érdekes, aki olyan Erzsébetet mutat meg nekünk, amilyet még nem láttunk: a céltudatos, a családot bármi áron egyben tartó, a tradíciókra a legapróbb részletekig ügyelő, és a betolakodókat könnyedén leszerelő manipulátort.
A Spencer ettől függetlenül a tavalyi év egyik legjobb filmje, de ezt az Erzsébet-képet biztosan nem teszi ki az ablakba a királyi család.
