Bár a neve mifelénk talán kevésbé cseng ismerősen, az Észak-Indiát a 16. század elejétől kb. a 18. század közepéig uraló Mogul Birodalom az egyik legerősebb, leggazdagabb és legvirágzóbb nagyhatalom volt az egész világon, amely nagyvárosainak pompáját, írott és tárgyi kultúráját, építészetét, tudományos életét és haderejét tekintve is könnyedén felvette a versenyt az európai monarchiákkal, sőt; némely szempontból talán még felül is múlta ezeket. Ahogy a Terebess ázsiai lexikon írja: „A mogulok kivételes tehetségű uralkodói két évszázadon és hét nemzedéken át sikeresen irányították India nagyobb felét, és kiválóan működő államigazgatást építettek ki. Az is a mogulok javára írandó, hogy muszlim létükre mind a hindukat, mind a muszlimokat integrálni kívánták az egységes indiai államba.”
A birodalom fénykorának a 17. századot szokás tekinteni: ekkor – egészen pontosan 1627 és 1658 között – uralkodott Sáh Dzsahán mogul sah, a világ ura, aki egyszerre volt nagy formátumú politikus, nemzetvezető és hadvezér, perverz kényúr, valamint kifogástalan ízlésű művészetpártoló. Ugyan a sah uralkodói pályafutása és magánélete egyaránt igen eseménydús volt, mégsem elsősorban ezért emlékszik rá a világ; hanem azért, mert ő építtette a világ hét új csodájának egyikét, az örök szerelem emlékművét, minden idők egyik legismertebb és legtöbb turistát vonzó épületét (vagyis épületegyüttesét),
a Tádzs Mahalt.
A Tádzs Mahal (Fotó: Wikipedia)
Ami, noha úgy néz ki, mint egy mesebeli palota, valójában mauzóleum; a sah legkedvesebb feleségének, az 1631-ben, gyermekágyban elhunyt Mumtáz Mahalnak emelt síremlék. Ezt a gigantikus, csipkefinom, hófehér márványcsodát körülbelül 15 éven át építették, és a birodalom legkiválóbb mesteremberei dolgoztak rajta: a vezető kőművesek Bagdadból és Delhiből érkeztek, a kupolát ázsiai törökök és szamarkandiak húzták fel, a nagyjából húszezer munkást India különböző szegleteiből toborozták, a szobrászok Buharából, a kalligráfusok Szíriából és Perzsiából, az intarziakészítők Dél-Indiából, a kőfaragók Beludzsisztánból jöttek , a hattonnás márványtömböket pedig a több száz kilométerre fekvő makranai bányából szállították Agrába, a birodalom fővárosába. Szóval a Tádzs Mahal minden bizonnyal irtózatosan sok pénzt emésztett fel. Azonban a legenda szerint még így sem ez volt Sáh Dzsahán uralkodásának legdrágább beruházása,
hanem egy trónszék, ami állítólag kétszer (!) annyiba került, mint az egész Tádzs Mahal.
Vagyis nem egy trónszék, hanem A Trónszék, minden trónszékek legtrónszékebbike, az ún. Pávatrón. A minimum a világmindenséget szimbolizáló ülőalkalmatosságot 1627-ben, a sah koronázásának napján kezdték el építeni válogatott kézművesek és mesteremberek több mint ezer (!) kilónyi arany, valamint 220 kilónyi drágakő felhasználásával, és összesen hét évig tartott, amíg befejezték. A legrészletesebb leírást egy francia ékszerész, bizonyos Baptiste Tavernier adta róla, aki 1665-ben látogatott el a mogul udvarba Sáh Dzsahán fiának vendégeként. Eszerint a Pávatrónt – nevéhez méltón – méregdrága ékkövekkel kirakott pávák díszítették, meg egy smaragdtábla, melybe a sah érdemeit és dicső tetteit zengő költeményt véstek.
Az elkészítéséhez becslések szerint 116 smaragdot, 108 rubint, illetve számos értékes gyémántot, zafírt és gyöngyöt használtak fel; egyebek mellett a ma már a brit koronaékszerek részét képező Koh-i-Noor gyémántot és a Timur rubint. Ezüst lépcsőfokok vezettek fel a két méter széles és másfél méter hosszú emelvényre, amelyet négy aranyláb tartott kb. fél méteres magasságban. Az emelvényt finom szövésű selyembaldachin fedte, fölé 6-10 karátos gyöngyökkel gazdagon kidekorált oszlopsoron fekvő aranykupola borult. Hát, igen, a sah helyében le se szálltunk volna erről a pazar trónusról.
A pávatrón egy 1800 körüli ábrázoláson (Forrás: Wikipedia)
A Pávatrón egészen 1739-ig Sáh Dzsahán leszármazottainak és a későbbi mogul uralkodóknak a birtokában maradt, mígnem aztán Mohamed sah uralkodása idején a birodalom erős hanyatlásnak indult, Nádir iráni sah, Perzsia Napóleonja pedig kihasználta ezt a történelmi lehetőséget, hogy lerohanja és megszállja az akkori fővárost, Delhit. Mohamed hatalmát megdöntötték, vagyonát és kincseit elprédálták; így a nevezetes trón, a hajdan hatalmas és erős mogul dinasztia jelképe is a perzsa sah udvarába került.
De nem sokáig maradt ott: 1747-ben Nádir sahot meggyilkolták a saját testőrei, és Perzsia káoszba süllyedt. A kialakult anarchiában fosztogatók feldúlták a palotát és darabokra szedték a Pávatrónt: a beágyazott drágaköveket kiszedték, felosztották egymás között és – valószínűleg bőven áron alul – eladták valahol. Bár az idők során számos pletyka keringett a trónus részeinek vagy drágaköveinek hollétéről, a legtöbbnek soha nem akadtak a nyomára.
A anyakirálynői korona, középen a híres gyémánttal (Fotó: Wikipedia)
A Pávatrón talán legbecsesebb darabja, a Koh-i-Noor gyémánt – mint fentebb már említettük – viszont még ma is megvan: a drágakő Ahmad Shah Durrani tábornokhoz, a modern Afganisztán alapítójához vándorolt, aki egy karkötőbe foglalta, ami 1809-ig a családja tulajdonában volt. Utána egy másik nagy országalapító, a Pandzsáb Oroszlán, a szikhek első mahardzsája, Randzsit Szingh csapott le rá, aztán amikor a Pandzsáb Királyságot 1849-ben annektálta a Kelet-indiai Társaság, a gyémánt a maharadzsa egyéb vagyontárgyaival együtt a britek kezére került, és a királyi család nőtagjai között cserélődött, mivel úgy tartották, hogy a férfiakra balszerencsét hoz. Viktória királynő brossként viselte, Alexandra királyné és Mária királyné koronadíszként, 1937-ben pedig végül Erzsébet királyné (II. Erzsébet anyja) koronájába került. Ezt a gyémántos fejdíszt, a mogul Pávatrón utolsó darabkáját fogja majd viselni Kamilla királyné III. Károly koronázásnak alkalmából, ami igen nagy megtiszteltetés.
