Nem vagyunk egyformák, vannak, akik szívesen beszélgetnek másokkal, akik szeretik, ha sokan veszik őket körül, ha pezseg az élet, vannak, akiknek kell egy kis énidő, egy kis feltöltődés egy társasági esemény vagy hosszabb szociális interakció után, és vannak, akik alapvetően kerülik az ilyen helyzeteket, akik visszahúzódóbbnak, maguknak valónak tűnhetnek. De alapvetően az ember társas lény, és a magánynak, az elszigeteltségnek mind lelki, mind testi szempontból lehetnek káros hatásai.
És egy új kutatás szerint ajánlott minél szélesebbre tárni azok körét, akikkel – fogalmazzunk úgy – szóba állunk, ugyanis nemcsak a barátokkal, ismerősökkel és családtagokkal való kapcsolattartás tehet boldogabbá, hanem az is, ha nem zárkózunk el attól, hogy olyanokkal is beszélgetünk, akik teljesen idegenek. A Harvard Egyetem kutatói összesen ötvenezer ember szociális hálóját térképezték fel, hogy kiderítsék, jobban érzik-e magukat a bőrükben azok, aki újabb és újabb kapcsolatokat létesítenek.
Az eredmények alapján a szerteágazó kapcsolatokkal rendelkező emberek sokkal elégedettebbek voltak az életükkel, sokkal boldogabbak volt, és kiderült az is, nem az számít, hogy hányszor léptek kapcsolatba másokkal, vagy mennyi időt beszélgettek velük összesen, hanem az, hogy hány különböző emberrel tették meg ezt. Ennek egyik oka a kutatók szerint az lehet, hogyha valaki nem is áll hozzánk túl közel, könnyen lehet, hogy olyan dolgot biztosít számunkra, amiket a belsőbb körtől nem kapunk meg. Elismerték persze azt is, hogy sokak számára nehéz lehet így építeni a kapcsolati hálójukat, azt valamilyen oknál fogva kihívásként élik meg, például úgy érzik, sajnos nekik erre nincs idejük, erejük.
Lost in Translation (Forrás: IMDB)
Persze más oka is lehet annak, hogy nem vagyunk annyira nyitottak arra, hogy idegenekkel társalogjunk, sokan aggódnak amiatt, hogy nem tudják majd, hogy mit mondjanak, hogy elutasításban lesz részük, hogy a másik kellemetlenül érzi majd magát. Ezek pedig nem kellemes érzések, de egyes szakértők szerint lehet dolgozni azon, hogy ezeket a – néha teljesen alaptalan – félelmeinket legyőzzük.
Ez érdekes társadalmi paradoxonnak tűnik: ha jobban érezzük magunkat attól, hogy másokkal kapcsolatba lépünk, akkor miért nem tesszük ezt meg gyakrabban?
– tette fel a kérdést Nicholas Epley, Chicagói Egyetem munkatársa, aki egy a témával kapcsolatos kutatásban is részt vett. Kollégáival összesen 12 kísérletet végeztek el több ezer résztvevő közreműködésével. Ezekből kiderült, hogy az emberek mind a sekélyes, mind a mélyebb beszélgetésektől tartanak, félnek attól, hogy kínos helyzetbe keverednek, de mindkét típusú beszélgetésnél pozitívan csalódtak, és ez főleg a komolyabb diskurzusoknál volt megfigyelhető, ezekkel szemben ugyanis komolyabb fenntartásaik voltak, és azt gondolták, a sekélyes, felszínes beszélgetés közben komfortosabban érzik majd magukat.
Igazolták azt a feltételezést is, hogy valóban azért tartunk a társas interakcióktól, mert félünk attól, hogy nem leszünk érdekesek a másik fél számára, de kísérletekből kiderült, alábecsülték azt, hogy a beszélgető partnert mennyire érdekli majd a személyük, mondanivalójuk. „Úgy tűnt, hogy az emberek azt képzelik, hogyha megnyílnak, a másik fél üres tekintettel néz majd rájuk, hallgatásba burkolódzik, csakhogy a tényleges beszélgetés során kiderült, hogy ez nem így van. Társas lények vagyunk, és viszonozzuk azt, amit kapunk. Ha valami értelmes és fontos dolgot osztunk meg, akkor valószínűleg ugyanerre számíthatunk, a másik fél viszonozza ezt, és ebből egy nagyon jó beszélgetés kerekedhet ki” – fejtette ki Nicholas Epley.
Tévesen feltételezzük, hogy a többi ember kissé közömbös irántunk, ezért kerüljük a bizalmasabb beszélgetéseket, azt gondolva, hogy az kínos lenne. De valószínűleg boldogabbak lennénk, ha mélyebbre ásnánk, amikor másokkal kapcsolatba lépünk
– fogalmazott meg hasonló gondolatokat a kutatás társszerzője, Amit Kumar, a Texasi Egyetem adjunktusa.
Az, hogy megpróbáljuk előre megjósolni, hogy vajon milyen lesz egy adott beszélgetés, hogy mire számíthatunk, persze alapvetően természetes, és egy ismerős esetében talán ennek nem is vagyunk tudatában, amikor azonban idegenekkel beszélünk, akkor viszont ez nagyon is előtérbe kerül. Először megpróbálunk arra támaszkodni, hogy az illető milyen kultúrából jött, mit tudunk arról, majd arra, hogy mit gondolunk, milyen csoporthoz tartozik vagy szeretne tartozni, és persze azt is figyelembe vesszük, hogy mi derült ki róla, mint egyénről, mit tudunk meg a személyiségéről.
Szakértők szerint jobb lenne főleg az utóbbira koncentrálni, mert ha túlzottan nagy kategóriákra alapozzuk a feltételezéseinket, az – fogalmazzunk úgy – előrejelzéseink bizony pontatlanok lehetnek, és próbáljunk kicsit spontánabbak lenni, kevésbé már alkalmazott forgatókönyvek nem biztos, hogy jó támaszpontot nyújtanak, de tudatosságra szükség van, ezzel csökkenhető ugyanis a szorongás, amit ilyen helyzetben érezhetünk.
Itt fontos megjegyezni, hogy a világjárvány kicsit összekavarta a dolgokat, miközben küzdöttünk azzal, hogy el vagyunk zárva a külvilágtól, hogy nem mehettünk emberek közé vagy csak bizonyos szabályok mentén, mindenki másban potenciális veszélyforrást láttunk, hiszen mi van, ha tőle kapjuk majd el a betegséget, és sokakban a szorongás a lezárások feloldása után is fennmaradt, de talán ezt már a többségnek sikerült feloldani.
Világszerte több kutató is foglalkozik azzal, hogyan lehetne segíteni az embereknek abban, hogy ne tartsanak annyira attól, hogy idegenekkel is szóba álljunk. Gillian Sandstrom kanadai pszichológus magára mindig introvertáltként gondolt, az utcán sétálva mindig lefelé nézett, nehogy véletlenül szemkontaktust teremtsen valakivel. Majd egy nap úgy döntött, elég, és rájött, ezentúl igenis belenéz az emberek szemébe, majd idővel már szívesen elegyedett beszélgetésbe. Így tudta meg például egy metrón ülő nőtől, hogy létezik strucclovaglás, pedig eleinte csak arról társalogtak, milyen szép torta is van nála.
Sandstrom később a Talk to Me nevű londoni csoporttal olyan rendezvénysorozatot szervezett, amelynek célja az volt, hogy megmutassa az embereknek, milyen élvezetes lehet idegenekkel beszélgetni, és a projekt nagy siker volt. Sajnos hosszú távon így is akadályba ütközött, ez az akadály pedig az a társadalmi norma, amely szerint nem szabad idegenekkel beszélgetni. Ezért megpróbált olyan helyzetet teremteni, amelyben az idegenekkel való beszélgetés puszta ismétlés révén elég természetes, megszokott lesz.
Forrás: IMDB
A GooseChase nevű alkalmazás segítségével Sandstrom létrehozott egy kincskereső vadászatot egy listával azokról az embertípusokról, akikkel beszélgetést kell kezdeményezni. Akik kipróbálták az alkalmazást, rájöttek, sokkal könnyebb volt beszélgetést kezdeni és fenntartani egy idegennel, mint gondolták volna. Negyvenegy százalékuk egyébként azt mondta, elérhetőséget is cseréltek, néhány résztvevő új barátokat szerzett, sőt, voltak, akik randevút beszéltek meg. Egy héttel a kincsvadászat befejezése után a résztvevők magabiztosabbak és kevésbé féltek az elutasítástól, és az is megváltozott, ahogyan más emberekről gondolkodtak, egyikőjük például azt írta, rájött, hogy az idegenek általában barátságosak és segítőkészek. Maga Sandstorm is megjegyezte, azért
érzünk megkönnyebbülést, ha sikerült egy jót beszélgetni egy idegennel, mert ez bizonyítja azt, hogy talán mégsem olyan rossz hely a világ.
Ki kezdi?
Sok minden függ attól, hogy milyen helyzetben vagyunk, nem mindegy ugyanis, hogy milyen környezetben vagyunk éppen. Egy társas eseményen nyilván számol az ember azzal, hogy beszélgetni kell vagy beszélgetni fog másokkal, akár idegenekkel is. Azért így is érdemes felmérni, hogy a másik fél nyitott-e arra, hogy szóba elegyedjünk vele, ha igen, akkor jöhet a következő lépés.
Kezdjük azzal, hogy mosolyogjunk, ez egy pozitív felütés, megteremti az alapokat egy kellemes beszélgetéshez. Vannak, akik ezt a tükörneuron-elmélettel magyarázzák. A tükörneuron egy olyan idegsejt, amely nemcsak akkor „tüzel”, amikor egy bizonyos cselekvést végrehajtunk, hanem akkor is, amikor másnál látjuk, vagyis letükrözzük, amit más csinál, vagyis ha mi mosolygunk, akkor a leendő beszélgetőpartnerük is így tesz majd… remélhetőleg, és ez segít az érzelmi ráhangolódásban. Itt jegyeznénk meg, hogy mint olyan sok tudományos elméletnek, ennek is vannak kritikusai.
Idegeneknél ez nem könnyű, de szakértők szerint könnyebb kapcsolódni, könnyebb tovább vinni a beszélgetést, ha megpróbáljuk megtalálni azt, miben hasonlítunk, mik a közös pontok, nem feltétlenül kell nagy dolgokra gondolni, például egy vacsoránál meg lehet kérdezni a másikat, hogy honnan ismeri a házigazdát. A kezdeti lépések után az is járható út, ha teszünk egy kijelentést, elmesélünk magunkról valamit, elmondjuk a véleményünket, majd tegyünk fel egy kérdést, ezzel részben mi irányítjuk a beszélgetést, másrészt a másik felet is bevonjuk. A kutatók szerint persze nem mindegy, milyen kérdéseket szegezünk a másiknak, azok, amik tényszerű dolgokra kérdeznek rá, azok kevésbé vonják be beszélgetőpartnerünket, inkább olyan kérdésekkel kell próbálkozni, amelyek arra ösztönzik, hogy ő is mondja el a véleményét.
Forrás: IMDB
Ugyanakkor a téma szakértői felhívják a figyelmet arra is, az okostelefonok ebben nem fognak segíteni, mert lehet, hogy összekötnek minket a világgal, de a digitális térből kilépve viszont inkább akadályoznak minket abban, hogy érdemi beszélgetéseket folytassunk másokkal. Egy brit kutatás szerint, amikor egy mobiltelefont helyeztek el a közeli asztalon, miközben két ismeretlen ember beszélgetett egymással, utána kevésbé érezték közel magukat egymáshoz, mint azok a párok, akik úgy beszélgettek, hogy telefon nem volt a szobában. Egy másik kísérletben kicsit változtattak a körülményeken, azt is meghatározták, hogy a partnerek kötetlen, laza beszélgetést folytassanak vagy inkább komolyabb témákról diskuráljanak, mint kiderül, a mélyebb beszélgetéseknél a mobiltelefon jelenléte sokkal zavaróbb volt.
Vannak határok
És mi a helyzet, ha nem egy eseményen, buliban vagyunk, hanem éppen sétálunk, vásárlunk, ülünk egy kávézóban vagy a buszon, villamoson? Számos tanulmány készült arról is, hogy annak is lehetnek pozitív hatásai, ha az utcán elegyedünk szóba idegenekkel. Egy amerikai kutatásban ingázók egy csoportját arra kértek, hogyha legközelebb metróra ülnek, beszélgessenek utastársaikkal, a másik csapatot arra kérték, hogy élvezzék a magányt, egyes résztvevőknek pedig semmit nem kellett változtatni a viselkedésükön. És lám, bár mindenki tartott tőle, végül azok élvezték a legjobban az utazást, akik beszélgetésbe bocsátkoztak.
Kio Stark, a When Strangers Meet: How People You Don’t Know Can Transform You (Amikor idegenek találkoznak: Hogyan változtatnak meg az emberek, akik nem ismersz) című könyv szerzője szerint ezek a beszélgetések azért hasznosak, mert segítenek jelen lenni, megélni az adott pillanatot, erre pedig nagy szükségünk van. Meglátása szerint pedig társadalmi haszna is van annak, ha nem zárkózunk el másoktól. Erre magyarázat a kontaktushipotézis, ami szerint a különféle társadalmi csoportok tagjaival való közvetlen érintkezés növelheti az adott csoporttal szembeni rokonszenvet, segít leküzdeni a sztereotípiákat. Igaz, sajnos amennyiben nem pozitív, hanem negatív élményben van részünk, az visszafelé sülhet el.
Azt pedig Kio Stark elismeri, hogy egy nagyvárosban elképzelhetetlen, hogy mindenkivel le kell állni kedélyesen cseverészni. Persze ez nem jelenti azt, hogy teljesen át kell nézni a másikon, Erving Goffman kanadai szociálpszichológust többek között az is foglalkoztatta, hogyan viselkedünk egymással a közösségi terekben, meglátása szerint van, amikor nem lépünk komolyabb interakcióba másokkal, nem sértjük meg a privát szférájukat, de egy rövid szemkontaktussal, egy kellemes arckifejezéssel jelezzük, tudomást vettünk a létezésükről.
Ugyan vannak, akiknél ez felerősítheti a magány érzését, úgy érezhetik, láthatatlanok, főleg, ha egy olyan környezetből jöttek, ahol összetartó volt a közösség, és tény, hogy – főleg a nagyvárosoknak – van dehumanizáló hatása, hogy nem biztos, hogy emberként tekintünk másokra, ami – ahogyan azt korábban is pedzegettük – segítene, ha többet beszélgetnénk.
Persze fontos leszögezni, hogy ha véletlenül sodor minket össze a sors a pékség előtti kígyózó sorban vagy a buszmegállóban, vagyis ha olyan nyilvános terekben tartózkodunk, amik nem igazán a társas élet színterei, még fontosabb tiszteletben tartani a személyes határokat, ami nyilván mindenkinél más. Feltételezhetjük például, hogy aki fülhallgatót visel, azt azért teszi, mert szeretné kizárni a külvilágot, és ezer módja van még annak, ami alapján felmérhetjük, az illető nyitott-e arra, hogy szóba álljon velünk vagy sem, és nem, a fenti kutatásokból, eredményekből – ha esetleg valakinek ez valamiért eszébe jutott volna – nem következik az, hogy a catcalling, vagyis a verbális utcai zaklatás rendben lenne.
