A szovjetek 1957. október 4-én állították pályára a Szputnyik–1 műholdat (ami egyébként három hónappal később meg is semmisült a légkörben), ezzel pedig hivatalosan is megkezdődött az ún. űrverseny, a hidegháború korszakának egyik legizgalmasabb és leghasznosabb nagyhatalmi vetélkedése. Eleinte, mint ismeretes, a szovjetek álltak nyerésre, és a következő három évben összesen körülbelül nyolc kutyát küldtek fel a kozmoszba, bár az tény, hogy egyikük sem tért vissza élve. A legelső – és egyúttal a legismertebb – orosz űrkutya, Lajka például a nagyfokú stressz és a kabin túlhevülése miatt alig pár órával a Szputnyik–2 pályára állása után 1957. november 3-án ki is múlt, de többiek sem jártak sokkal jobban.
Noha valószínűleg nem azért, mert a szerencsétlen kutyákat annyira sajnálta volna, de Nyikita Hruscsov pártfőtitkár (akinek szenvedélyes kukoricaimádatáról ebben a cikkünkben írtunk) nem volt maradéktalanul elégedett az eredményekkel; ami egyébként érthető, hisz már csak propagandaszempontból is sokkal jobban mutat egy, az űrutazásból épen és egészségesen visszatért állat.
Érdekes egyébként, hogy miközben az USA következetesen majmokat lődözött az űrbe (amelyek rendszerint ugyancsak elpusztultak az út során), addig a Szovjetunió egyértelműen a kutyákat – sőt: kifejezetten a kóbor kutyákat – részesítette előnyben. De ennek is megvolt az oka. Adilja Kotovszkaja biológus, aki annak idején az állatok felkészítéséért felelt, így nyilatkozott erről: „Először is: a korcsok igazán megfeleltek a célnak. Elvégre nem élnek kellemes életet – ott a hideg, az éhség és a többi, ami azt feltételezi, hogy a legextrémebb körülményekhez is jól tudnak alkalmazkodni. Másodszor, a kutyákat könnyű kiképezni, és nagyon jó kapcsolatot ápolnak az emberekkel. Harmadszor pedig, a kutyák fiziológiáját Ivan Pavlov óta alaposan megismertük.”
Így aztán a Szputnyik–5 legénységét, a fehér Bjelkát és a foltos Sztrelkát, az orosz űrprogram soron következő kutyahőseit is az utcáról szedték össze: az orosz űrkutatási központ egyik speciális részlege állítólag kizárólag azzal foglalkozott, hogy felforgassa a várost, és megtalálja a tökéletes példányokat (kizárólag szukákat, mert ők sokkal könnyebben tudták intézni a folyó ügyeiket az űrben) amelyek 2-6 évesek, 6 kiló alattiak és legfeljebb 35 centiméter magasak. A világosabb árnyalatú négylábúakat kedvelték, mivel azok jobban mutattak a sajtófotókon. Az intézetben, ahol az űrprogram folyt, folyamatosan legalább egy tucat ilyen kutya nyüzsgött.
Bjelka lett a csapat vezetője, mivel ő sokkal aktívabb és kommunikatívabb volt a többi kutyánál; Sztrelka ugyan félénkebbnek bizonyult kollégájánál, de szintén kiválóan teljesített minden teszten. Mindkét kutya körülbelül két-három éves volt. A kutyákat alapos orvosi vizsgálatoknak és kemény kiképzésnek vetették alá őket: korlátozták a fizikai terüket, tesztelték, hogy képesek-e űrruhát viselni, illetve a súlytalanság átvészelésére is felkészítették őket.
A kitömött Bjelka egy moszkvai űrhajózási múzeumban (Fotó: Wikipedia)
A Szputnyik–5 történelmi jelentőségű útja 1960. augusztus 19-én vette kezdetét. Bjelkán és Sztrelkán kívül az űreszközben helyet kapott még több tucat egér, két patkány, különféle rovarok, gombakultúrák, biosejtkultúrák és növényi magok, de a küldetés sztárjai nyilvánvalóan a kutyák voltak. A műholdban még egy kamerát is elhelyeztek, így ez volt az első alkalom, hogy a földi személyzet gyakorlatilag élő egyenes adásban (jó, egy kis csúszással) tudta követni, hogy mi is folyik az utastérben. A felszállás során a kutyák kissé izgatottak voltak, szívverésük és légzésük megemelkedett, abban a pillanatban azonban, amikor az űrhajó elérte a pályát, a műszerek azt jelezték, hogy az állatok jól vannak. Nem sokkal később enni is kaptak, valamiféle speciális, tubusos húszselét, amely a folyadékszükségleteiket is biztosította.
És mellette bajtársa, a kitömött Sztrelka (Fotó: Wikipedia)
A Szputnyik–5, benne a két négylábúval, összesen 27 órát töltött Föld körüli pályán, és 17 alkalommal kerülte meg a bolygót, majd sikeresen visszatért: ugyan az út során Bjelka egyszer nagyon izgatott lett, és ki akart szabadulni a hámból, majd hányt is egyet, az egészsége vagy pláne az élete egy percig sem volt komoly veszélyben (mármint persze azt leszámítva, hogy egy vélhetően alumínium-titán ötvözetből összeeszkábált szűkös kaszniban keringeni a világűrben aligha nevezhető a világ egyik legbiztonságosabb tevékenységének).
A Szputnyikot fogadó mentőcsapat egyik tagja így emlékezett vissza a kutyák megérkezésére: „Amikor a műholdat kinyitottuk, Bjelka és Sztrelka azonnal felismertek, és vidáman hozzám dörgölőztek. Nagyon jó állapotban voltak, talán még egészségesebbnek is tűntek, mint a kiképzés során. A kis orruk nedves volt, a nyelvük, amellyel a kezemet nyalogatták, rózsaszínű. Megnyugodtam, és engedtem nekik, hogy hadd futkározzanak egy kicsit a sztyeppén.”
Belka és Sztrelka egy orosz bélyegen (Forrás: Wikipedia)
Bjelkát és Sztrelkát ezután érdemeik elismerése mellett leszerelték és nyugdíjazták, majd boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Az 1960-as években egyértelműen ők voltak a legnépszerűbb állatok a Szovjetunióban: képmásaik transzparensen, plakátokon, képeslapokon és naptárakon is rendszeresen megjelentek. Néhány hónappal a repülés után Sztrelka hat egészséges kölyöknek adott életet, amelyeket a televízióban is bemutattak. Az egyik teljesen fehér kölyköt Pusinkának hívták: ő, afféle diplomáciai ajándékként az amerikai first ladyhez, Jacqueline Kennedyhez került (persze csak miután a CIA alaposan leellenőrizte, hogy nem rejt-e valamilyen lehallgatókészüléket). Leszármazottai állítólag még ma is élnek az Amerikai Egyesült Államokban.
