Nem azért lesz fontos valami, mert ugyanaz a hazánk, a vallásunk vagy a politikai hitvallásunk. Maga az élet egy közösség. Mindannyian a levegőtől függünk. Ezért nem hagyhatjuk magukra a madarakat. Minden nap egyre több hull le az égről. És Nannu egyre több cigicsikket talál a kalitkában.
Nadeem és Saud még kamaszok voltak, amikor találtak az utcán egy sérült, repülésképtelen kányát. A testvérpár felkarolta a madarat, dobozba tették és megkeresték vele a legközelebbi madárkórházat az indiai Delhiben. Amikor odaértek, a recepción sem jutottak túl. A madárkórház szabályai szerint húsevő madarakat nem gyógyítanak, márpedig a kánya a dögevők közé sorolható. Nadeem és Saud kétségbe volt esve, segíteni akartak a madáron. Az édesanyjuk gyerekkoruk óta azt tanította nekik, hogy nem szabad különbséget tenni az élő dolgok között, mindegyik ugyanolyan fontos, hiszen mind ugyanazt a levegőt lélegezzük. Akkoriban a testvérek a testépítésbe voltak szerelmesek, sokat olvastak az izmokról, és bár semmilyen állatorvosi tudással nem rendelkeztek, úgy döntöttek, hogy az izmokról való tudásuk segítségével megpróbálják maguk meggyógyítani a kányát. Sikerrel jártak. Ez a siker vezette rá őket, hogy az életüket egy sokak szemében értéktelen, dögevő madárfaj segítésére tegyék fel, megalapítva egy szokatlan madárkórházat a betondzsungel közepén.
Minden, ami lélegzik (2023)
Patkányoktól vaddisznókig
Homályos kép, a háttérben egy nagyváros és az elsuhanó járművek fényeivel. A kép egyre élesedik. A kamera földközelből veszi az eseményeket. Először egy kóbor kutyát látunk meg a nagy, üres, szeméttel teli területen. A kép tovább élesedik. Látjuk, hogy apró valamik mozdulnak a földön. Először csak egyetlen patkány tűnik fel, aztán egy újabb, majd még egy. Észrevesszük, hogy a terület teli van patkányokkal, úgy szaladgálnak mindenfelé, mint az emberek Budapest belvárosának utcáin egy átlagos hétköznap reggel. Esznek, isznak, rohangálnak, bemásznak a földbe vájt lyukaikba. Élnek. Pont ugyanúgy, mint a háttérben látható nagyváros lakói, az emberek is. Ezzel a felvétellel indul Shaunak Sen számos díjjal jutalmazott, Oscar-díjra jelölt dokumentumfilmje, a Minden, ami lélegzik. Már ebből a felvételből látszik, hogy Sen nem akar undort kelteni a nézőben a patkánysereglet bemutatásával, sőt azzal, hogy velük egy szinten, a földről fényképezi őket, fontos szereplőkké válni. Ők is csak lakói egy gigantikus városnak, melyet ugyan emberek építettek, de számos másik faj is lakja. És mivel az ember a többi faj és a természet kárára terjeszkedett, teljesen jogos, ha jobb híján most ők költöznek be az ember alkotta új természetbe.
A dokumentumfilmben számos állatfajt láthatunk, ahogy az emberek építette városban megtalálták a helyüket. Hosszan kitartott közelképek csigákról, szúnyogokról, szemétben mászó teknősökről vagy épp az esti városban sétáló emberektől alig száz méterre vonuló vaddisznó-családról mutatják, hogyha nincs erdő, az állatok alkalmazkodnak, és a városaink lesznek az új erdőik. Romboljuk bárhogy a természetet, az mindig megtalálja az utat a túlélésre, és alkalmazkodik az új körülményekhez. A film egy pontján a szereplők autóval hajtanak el a világ legnagyobb szemétdombja mellett, ami fölött kányák százai (ezrei?) köröznek. Több tonnányi hulladékot zabálnak fel, és csak az ő munkájuknak (és étvágyuknak) köszönhető, hogy ez a domb nem ér egészen az égig. Ha első blikkre talán haszontalannak is gondolunk egy állatot, hamar kiderül, hogy van haszna. Ez a dögevő madárfaj például elpusztítja azt a rengeteg mocskot, amit magunk körül hagyunk.
Minden, ami lélegzik (2023)
Mindent a kányákért
A Minden, ami lélegzik egy lassú sodrású, filozofikus film. Bár csupán másfél órás, nem siet sehová. Ugyan természetvédelmi témákat érint, nem rág a szánkba semmit a természetvédelemről. Bár érinti a politikát (a háttérben ott van az indiai-pakisztáni konfliktus, politikai zavargások, vallási diszkrimináció…), nem politizál. Ahogy a szereplői sem. Ők a lehető legtermészetesebb módon teszik a dolgukat. A filmben gyakran halljuk a szájukból, sőt látjuk is, hogy Delhi levegője sokszor annyira szennyezett, hogy gyakorlatilag már mérgező, és pont a legszennyezettebb napokon hullik le a legtöbb madár is az égről, akiken aztán segíteniük kell. Ők csak sóhajtva veszik tudomásul, hogy egyre több a dolguk, és bővítik a kórházukat, hogy még több sérült kányát tudjanak ellátni. Ha kell, átúsznak akár egy hideg, sebes sodrású vízen is, hogy megmentsenek egy sebesült kányát, ha pedig arra van szükség, akkor a tűző napon darálnak büdös, romlott húst a madaraknak, mellesleg pedig folyamatosan pályázatokat írnak, hogy fenn tudják tartani az egyre költségesebb „hobbijukat”. Ugyanis hőseink nem a madárkórházból élnek. Ugyanabban a házban foglal helyet a pénztermelő vállalkozásuk is, amiben az alkalmazottaik segítségével szappanadagolókat gyártanak. Sokszor a vállalkozásuk teljes bevétele megy rá arra, hogy a madárkórházat ne kelljen bezárniuk. Éjt nappallá téve robotolnak a kányákért, de igazán sohasem kezdenek kételkedni abban, helyes-e az út, amit választottak.
Ben Bernhard (Gunda) operatőr finom kameramozgásai és a hosszan kitartott jelenetek tesznek arról, hogy a Minden, ami lélegzik valósággal magába szippantsa a nézőt. Úgy érezzük, mi is ott vagyunk a madárkórházban, és a testvérekkel együtt csodáljuk a szárnyas madártömeg elegáns és szédítő repülését az égen. Amikor a barátságtalan, rideg házukban járunk, nagyrészt közeliken láthatjuk a szereplőket, de amint felérünk a háztetőkre a kányák kalitkáihoz, hirtelen a képi világ is kinyílik és szabad lesz, mint a madarak.
Az élet ünneplése
A filmesek elképesztő pillanatokat kaptak el, látszik, hogy ez a film egy türelemjáték volt a részükről, hiszen ahhoz, hogy az ember ilyen felvételek birtokába kerüljön, rengeteget kell forgatni. Pazar felvétel, amikor a tetőn az egyik kánya repülés közben lekapja Salik szemüvegét és simán elrepül vele, de ugyanilyen csodálatos az is, amikor a testvérek megtudják, hogy támogatást kaptak Amerikából, és az örömhírt a zuhogó esőben egy Cornetto elnyalásával ünnepelnék, amikor hirtelen beáll a képbe egy idős férfi, aki a koszos pólóját az ereszről lehulló esővízben próbálja kimosni. Megdöbbentő, amikor az egyik napon rekord számban hozzák be a sérült kányákat a házba, hogy aztán a nap végén a betonon ki legyen terítve az összes olyan madár teste, akiken nem sikerült segíteni. Miután álló nap az életükért küzdöttek, este még összegyűjtik a tetemeiket, és indulnak, hogy elássák őket.
Shaunak Sen rendező nem ideologizál, és nem magyaráz – például az, hogy a három főbb szereplő közül ketten testvérek a filmből nem, csak az ahhoz kiadott sajtóanyagokból derül ki – , egyszerűen csak bemutat. Az összes „magyarázkodás”, amit megenged magának csak annyi, hogy időnként rövid narrációkat játszik be a főhősök hangján a főhősök gondolataival. Rövid, filozofikus gondolatok ezek életről, halálról és a mindenségről, melyek pont beleillenek a film varázslatos hangulatába. A Minden, ami lélegzik az élet ünneplése, és ahogy a szereplői, úgy az alkotói is komolyan gondolják a híressé vált szlogent: „A legkisebb is számít”.
A Minden, ami lélegzik című Oscar-jelölt dokumentumfilm az HBO Max kínálatában látható.
