Hogyan értesültél egyáltalán arról, hogy létezik az illegális motorosok veszélyes világa?
Még iskolába jártam Párizsban, amikor először hallottam erről a világról, és rögtön érdekelni kezdett. Ez 2015-ben történt, és egy sok fotóval illusztrált magazincikk hívta fel rájuk a figyelmemet. Nagyon tetszett, hogy az újságíró nemcsak az extrém mutatványokat látta bennük, hanem érdekelte őt a motorosok története is, hogy mit mond el ez az egész arról a világról, ahonnan érkeztek. Gyakorlatilag szociosztoriként dolgozta fel mindazt, amit köztük tapasztalt. Gyerekként Párizs külvárosában nőttem fel, a cikkben szereplő figurák emlékeztettek azokra a srácokra, akiket gyerekkoromban a környékünkön láttam. A cikkben sok információ szerepelt arról, milyen sokat gyakorolnak: tudtam, hogy filmen egészen fantasztikusan néznének ki a trükkjeik és a mutatványaik, gyakorlatilag úgy álltak hozzá, mint egy akrobatikus sporthoz. A világuknak ráadásul számos szabálya van, még a külsőségeket is előre meghatározzák: nem mindegy például, hogy milyen ruhában ülsz motorra. De van a témának egy erősen politikai aspektusa is: hogyan teremtenek maguknak új családokat és új közösségeket azok a fiatalok, akiknek nincs családjuk, a társadalom pedig kitaszította őket. Ezek a srácok nemcsak motorozgatnak együtt, hanem komolyan segítik egymást minden tekintetben. Tulajdonképpen létrehoztak maguknak egy kicsiny és zárt világot, amiben otthon érezhetik magukat.
Lola Quivoron (Fotó: JOEL SAGET / AFP)
Hogy döntötted el, hogy filmet írj ebből?
Azért ez egy hosszabb folyamat volt. Alapvetően rendezőnek tartom magam, és nem annyira forgatókönyvírónak, így már a kezdetekkor kerestem magam mellé egy forgatókönyvírót, akivel együtt dolgozhatok. Találtam is egy lányt, ám ő egy idő után szó nélkül lelépett, egyszerűen felszívódott. Ez letaglózott, mert a munkamódszere egyébként nagy hatással volt rám. Neki köszönhetem, hogy másképp tudok közelíteni az íráshoz. Belevetette magát ebbe a világba, állandóan úton volt, jegyzetelt. Egy igazi kemény csaj, aki magára vonzotta az emberek figyelmét, ha ott volt valahol, rögtön a figyelem középpontjába került. Aztán lelépett, de a hatása velem maradt, nem tudtam elfelejteni őt.
Rájöttem, milyen hatással bír egy ennyire erős női karakter egy ennyire férfias közegben, így végül részben róla mintáztam a Rodeó főhősét. Ő adta tehát a kiindulópontot, neki köszönhetően jöttem rá, hogyan közelítsek a témához. Azt azonban nem tudtam, hogyan fogok egy olyan nőt találni, aki el tudná játszani őt a filmben. Julie Ledrura végül az Instagramon találtam rá, varázslatos volt, mennyire passzolt hozzá a karakter. Láttam a magányát, éreztem, hogy legbelül mélységes harag tombol benne és nagyon sokat tudtunk beszélni a tapasztalatainkról nőként vagy épp a gyerekkorunkról.
Antonia Buresi, Lola Quivoron és Julie Ledru a 75. Cannes-i Filmfesztiválon (Fotó: Stephane Cardinale – Corbis/Corbis via Getty Images)
A filmben nem színészekkel játszatod el a motoros kaszkadőrbandát, hanem közéjük mentél forgatni, gyakorlatilag ők lettek a színészeid. Elmeséled, hogyan sikerült ezt elérned? Egyszerűen odamentél hozzájuk azzal, hogy „Sziasztok, Lola vagyok, szeretnék rólatok filmet forgatni”?
Bár a filmben Juliát nehezen fogadják be maguk közé, az én tapasztalatom teljesen más volt. Még 2015-ben online felvettem a kapcsolatot az egyik vezetőjükkel, Spike-kal – akivel azóta jó barátok vagyunk –, és ő segített abban, hogy én is részévé válhassak ennek a világnak, bemutatott mindenkinek, aki számít. Emlékszem, egy szép, napos nyári napon látogattam meg őket először. Néztem a gyakorlásukat, a mutatványaikat, aztán idővel már minden hétvégén velük lógtam legalább fél éven át. Mivel nem szerettem volna, ha csak az érdeklődő turistát látják bennem, idővel elkezdtem fotózni őket, és persze ezeket a képeket megosztottam velük, ami imponált nekik. Egy idő után éreztem, hogy bíznak bennem, majdhogynem a hivatalos fotósukká váltam. Azóta rám is a közösségük részeként tekintenek, egy lettem közülük. A Rodeót egy kisfilm is megelőzte, amit szintúgy velük forgattam, ott már kiderült számomra, milyen hatékonyan tudunk együtt dolgozni, és ők is meggyőződhettek arról, hogy össze tudok hozni egy filmet. Ezek a srácok szeretik, ha elismerik a teljesítményüket a motoron, ehhez pedig az kell, hogy minél többen lássák őket. Ez a film lehetőséget nyújtott számukra a nagyobb közönség eléréséhez. Atlétaként és művészként tekintenek magukra, és egy művész számára létszükséglet, hogy az alkotásaikkal találkozhassanak az emberek.
Elképesztő mutatványokat hajtanak végre a filmben, és bár csak lelkes szemlélődő vagyok, úgy fest, simán hozzák a profi kaszkadőrök szintjét. Mit gondolsz, miért nem kapják meg az elismerést a teljesítményükért?
Ebben azért történt előrelépés ahhoz képest, amikor csatlakoztam hozzájuk. Akkoriban még tényleg nagyon underground banda voltak, de az utóbbi években a social mediának köszönhetően néhányan közülük komolyabb hírnévre tettek szert, sok-sok követőjük lett, amit pénzre is tudnak váltani. Vannak néhányan, akik rendszeresen járnak az Egyesült Államokba motorozni, ahonnan az egész kultúrájuk ered. Az USA-ban nagyon más a helyzet: ott a hozzájuk hasonló motorosokat jobban elismerik, sokuk vendégeskedhet nagy nézettségű tévéműsorokban, vagy rapperek hívják őket, hogy a klipjeik látványvilágát gazdagítsák. Franciaországban egész másképp tekintenek rájuk, szinte csak a gyakorlataik veszélyeit látják, gyakran szállnak rájuk a rendőrök, nem igazán kapnak lehetőségeket. Szinte mindegyiküknek van valamilyen civil állása a motorozás mellett, egyedül a filmben Manelként látható Junior Correia tudta elérni azt, hogy szerepeljen annyi reklámban és legyen annyi követője, hogy kizárólag ebből meg tudjon élni. És most jutott eszembe még valaki, akinek sikerült átnyergelnie a filmek terepére, ahol kaszkadőrként dolgozik.
A filmben látottak alapján ez egy nagyon maszkulin csapatnak tűnik…
Tényleg az.
Lola Quivoron a 75. Cannes-i Filmfesztiválon (Fotó: Stephane Cardinale – Corbis/Corbis via Getty Images)
Hány nőt találtál a bandában, és mi volt a szerepük a csapaton belül?
Ahogy a világ legtöbb foglalkozása esetében: itt is férfidominancia van. Az ő kis univerzumukban a nők még a szokottnál is kevesebben vannak, a számuk elenyésző. Ha feltűnik köztük egy belevaló csaj, annak gyorsan híre megy. Emlékszem, az egyik nyáron csatlakozott hozzájuk egy Maya nevű lány, aki piszok ügyes volt, mindenki a csodájára járt. Nagyon elhivatott és motivált volt, de persze még kezdő. Nála jobb motorral rendelkező, gyorsabb motorosokkal került egy csapatba, és kissé veszélyes volt, hogy velük kellett összemérnie magát, és folyton azzal szembesült, hogy nem annyira jó, mint ők, nem volt lehetősége kibontakozni. Aztán egyszer csak nem jött többet, nem hallottam róla többé.
Szerintem túl nagy nyomást helyezett rá, hogy mindenki őt figyelte. Egy srác csak egy a sok közül, nekik van idejük fejlődni, lépcsőről lépcsőre haladni, de Mayától mindenki egyből azt várta, hogy feljebb lépjen, nyújtson sokkal többet annál, mint ami az ő szintjén elvárható lenne. Nem csoda, hogy feladta. Elege lett abból, hogy folyton harcolnia kell a bizonyításért. Ezt leszámítva a nőknek nincs egy kijelölt külön helye ebben a közösségben, nem alakultak még ki ilyen szerepek, de ez egy nagyon fiatal közösség, a szokásaik és a szabályaik még alakulóban vannak. Ahogy egyre többen lesznek, úgy lesz több nő is a közösségben.
A főszereplődet, Julie Ledrut nézve azt éreztem, hogy nem is egy karaktert játszik, hanem ez a figura ő maga. Tényleg ennyire hasonlít a filmbéli szerepére vagy csak ennyire jó színésznő? Egyáltalán: mennyire volt nehéz együtt dolgozni olyan emberekkel, akiknek nincs színészi gyakorlatuk?
Julia fiktív karakter, akihez több valódi emberből merítettem ihletet, elsősorban a már említett írótársamból és magamból. Julie élete ugyan mutat pár hasonlóságot Juliával, de mégis csak egy karaktert kelt életre a forgatókönyv lapjairól. Egy magányos, önfejű ember, aki nehezen teremt kapcsolatot másokkal, és közben szeretne egy közösséghez, egy családhoz tartozni. A dühe és az erőszakos természete mögött sok gyengédség rejlik. Julie át tudta érezni ezt a figurát, együtt tudott érezni vele és át tudta adni azokat az intenzív érzéseket, amik jellemzik őt. Mivel nem színész, nagyon meg kellett dolgoznia ezért a szerepért, intenzív felkészülésen esett át, hogy jól működjön a filmben. Ami a jellemüket illeti, Julie egészen más ember, mint Julia, sőt mondhatni, hogy egymás ellentétei. Nem tombol benne az a destruktív energia, mint a karakterében, sőt ő sokkal nyugisabb figura.
Szinte csak amatőrökkel dolgoztam, az egyetlen kivételt Antonia Buresi jelentette, aki maga is színész, és fontos partnerem volt a film készítésében és az életben is, ugyanis egy párt alkotunk. Antonia és én tanítottuk az összes szereplőnket a színészetre, ugyanis fontos tudni, hogy a motorosok sem önmagukat játsszák, ezek csak szerepek még akkor is, ha a karakterek és ők is ugyanabból a világból jönnek. Nem volt egyszerű dolgunk, hiszen nem professzionális színészektől kértünk olyasmit, amit általában a profi színészektől szoktak. Azzal segítettünk nekik, hogy hagytuk őket improvizálni, nem ragaszkodtunk a leírt szavakhoz, és minden jelenetet sokszor vettünk fel, hogy legyen lehetőségük hibázni és megtalálják magukban azt az energiát, amire szükség van a felvételnél. Sokszor kaptam már meg, hogy a Rodeó már-már dokumentarista film, de ezt nem érzem igaznak: egy előre megírt, jól kidolgozott forgatókönyv szerint dolgoztunk, a történet és a karakterek is fiktívek, csak a közeg valódi.
A Rodeó május 11-től látható a magyar mozik műsorán.
