Beszélgethet az ember háborús tudósítókkal, a harmadik világ legszegényebb régióiban dolgozó riporterekkel, vagy celebek közt otthonosan mozgó magazinfotósokkal, a legendás fotóssztorik mindig esküvőkön születnek. Viszatérő motívumok ezek: a fotósokat halálra szekáló pár (vagy szülők), a megismételhetetlen pillanatot tönkre tévő rokonok, a fotóst a tánctérre rángató koszorúslányok, és a botrányosan viselkedő és/vagy borzalmas minőségű képeket szállító „vizuális történetmesélők”.
Egy időben mindenki ismerte a sztorit a fotósról, aki másfél órát késett, lemaradt mindenről, elnézést nem kért (és a helyzetre úgy általában semmilyen utalást nem tett), cserébe hozott magával egy a menyasszony ruhájához, alkatához és jelleméhez egyáltalán nem illő kalapot, és erőltette, hogy abban abszolválják a kreatív fotózást, mert – kapaszkodjatok meg – „ez majd így szépen illik a portfóliómba”. A neten nagyot mentek azok a képek is, amelyeket egy magát évtizedes tapasztalattal rendelkező szakemberként beállító, egész stábbal érkező nő készített, hogy a végén derüljön ki, életében talán másodszor volt fényképező a kezében és fogalma sem volt, melyik gomb mire való, de végig magabiztos maradt. A fotók persze olyanok is lettek.
Forrás: Getty Images
Aztán ott a másik oldal: a pár, aki a 12 órás esemény alatt nem adott enni a fotósnak és azt is rossz szemmel nézte, ha kiszalad mosdóba. („Ő a profi, oldja meg, mi nem azért szerződtettük, hogy egyen meg igyon.”) A vőlegény kiéhezett haverja, aki egész este részegen nyomul a (lány) fotográfusra. A nagybácsi, aki „maga is fotózgat és megmutatná a képeit, mert azt mondják, nem is rosszak”, és tételes listát szeretne arról, hogy milyen objektíveket és vakukat vegyen legközelebb, miközben szegény fotós éppen a koszorúslányokat terelgeti a csoportkép kedvéért. És bár csak április van, máris megérkezett 2023 legdurvább klienssztorija:
Egy nő négy évvel az esküvője után követelte vissza a fotóstól a fotózás árát, azzal, hogy elvált és „nincs szüksége többé a képekre”.
Úgy, hogy egyébként teljesen elégedett volt a képekkel és eleve sokat lealkudott az óradíjból. Amikor a fotós hüledezve utasította vissza, jogi útra akarta terelni az ügyet. Mondanunk sem kell, nem kapta vissza a pénzét.
Szórakoztató történetek, de nem sokat segítenek, sőt, egyenesen riasztóak lehetnek azoknak, akik éppen a nagy napot tervezik és fotóskeresésben vannak. Úgy tűnik, mintha pozitív példák nem is akadnának, éppen ezért nagyon fontos az elején kiemelnünk, hogy
az esküvők nagy része a fotósok és a pár szempontjából is békében, boldogságban zajlanak, a végén pedig mindenki elégedett.
A súrlódások pedig szinte mindig a rohanásnak, a félrement kommunikációnak (és persze az alkoholnak) tudhatók be, nem annak, hogy a fotós „azt sem tudja, mit csinál”, vagy mert a pár „szörnyeteg”. Éppen ezért szeretnénk segíteni: az alábbiakban azoknak a pároknak adunk hasznos tippeket és némi TED talk jellegű motivációs muníciót, akik úgy érzik, elvesztek az esküvőifotós-dömpingben és nem tudják, merre tovább. És azoknak, akik nem szeretnének erre sokat költeni, mégis szép fotókra vágynak. És azoknak, akik pontosan tudják, mit akarnak, és ebből nem engednek. (Pedig lehet, hogy nem ártana, a valóság ritkán hozza az elvárásokat, és az a szomorú hírünk, hogy az esküvőjük is a való életben történik majd.)
Sok esküvőn voltam már (nekem meg még egy sem volt, ezt kéretik figyelembe venni), és a cikk kedvéért több kollégával beszéltem, aki nálam is sokkal többet fotózott körbe, ezeket a tapasztalatokat gyúrtam egybe. (Már csak azért is, mert érthető módon mindenki a neve elhallgatását kérte.) Fontos, hogy nem olyanokat kérdeztem, akik kizárólag esküvőfotózásból élnek, hanem fotósokat, akik keresetkiegészítésként vállalnak esküvőket is, azaz az előbbieknél távolságtartóbban és több iróniával tekintenek a témára. Én is ilyen fotósként tettem hozzá a magamét.
Haladjunk tehát tételmondatonként!
Találkozz a fotóssal!
Böngészel a neten, ráakadsz egy fotósra, esetleg az ismerősök ajánlják (ez már félsiker), beleszeretsz a képeibe, mi kell még? Ez nem költői kérdés, úgyhogy meg is válaszolom:
Egy személyes találkozás.
Tetszik vagy sem, a fotózás egyik szépsége, hogy a konceptuális, absztrakt képeket alkotó veterán művészeken kívül (akik jellemzően nem fotóznak esküvőt, úgyhogy ez most mindegy is) sosem lehet pontosan tudni, milyen lesz a végeredmény. Ahogy egy esküvőt sem lehet másodpercre pontosan megtervezni, vagy meg lehet, de aztán úgyis másképp alakul, úgy azt sem tudhatod, milyen képeket kapsz majd – és ezzel nincs baj. Éppen ezért fontos a személyes találkozás: ha megvan a közös hang és a kémia a fényképésszel, az már félsiker. Ennél biztosabb jele úgysem lesz annak, hogy minden rendben lesz, és hogy a fotós a vendégek között nem lehúzza majd, hanem segíti a bulit, esetleg észrevétlen marad. Ha nincs meg az összhang, vagy nem vagy biztos a dolgodban, nyugodtan mondj nemet – ne aggódj, a fotós, ha profi és nem kell neki kétségbeesetten a munka, szintén nemet mond majd, ha úgy érzi, nem egymást keresitek. Hogy ezzel nem feletted ítélkezik, annak a biztos jele az, ha ajánlja egy kollégáját, akiről tudja, hogy bejönne neki a stílusod és viszont.
Fontos azonban, hogy nem várhatod el, hogy többször találkozzon veled, vagy hogy fél napig győzködjön, ha asztalhoz ültök. Ő ezért még nem kér pénzt, egyszerűen megszavazza neked a bizalmat, pont úgy, ahogy te is neki.
Ez csak egy munka
Lehet, hogy lehangolóan hangzik, de nem szabad elfelejtened, hogy neked még nem volt esküvőd (kivéve persze, ha elvált vagy), a fotós pedig több tucatot, akár több százat végigdolgozott már. Bármilyen lelkes is vagy, bármennyire is várod a nagy napot, és bármilyen lelkesnek is tűnik a kiszemelt fotós (és persze miért ne lenne az?), nem várhatod el tőle, hogy érzelmileg bevonódjon. Ez számára egy munka, amelyet adott feltételekkel és (ez nagyon fontos!) adott ideig vállal. Minden megkérdezett fotós említette, hogy a párok jó esetben csak egyszer, de inkább lépten-nyomon kérdezgetik, hogy
Te is jól érzed magad, ugye? Jó a buli, nem?
„Ne nyaggasd ezzel a fotóst, mert a válasz az, hogy nem” – zárta rövidre a kérdést kíméletlenül egy megkérdezett kolléga. „Nem a barátod, annyira biztos nem, hogy rendesen meghívtad volna az esküvődre, szóval mitől érezné jól magát? Maximum nincs nagyon rosszul, mert dolgozni alapvetően szeret. Valószínűleg ez a hetvenedik esküvője idén, és nálad is rántott hús van, meg újházi, meg Hosszú fekete haj…”
Forrás: Getty Images
Külön fontos, hogy a fotós addig marad, amíg lefoglaltátok. Nincs annál frusztrálóbb az éjfélig felbérelt fotós számára, mint fél kettőkor arra várni, hogy ruhacsere után felbukkanjon a feleség és lőhessen róla még pár kockát, és persze addig is kiscsoportos képeket kell készítenie, „hiszen még úgyis itt vagy”. Nyilván nem ilyenkor kezdünk el alkudozni a pénzről, inkább eleve óradíjat számolunk fel. Ha nem értenéd, miért ragaszkodunk ehhez: hát ezért.
Ha már itt tartunk…
Ne fotóztass baráttal, rokonnal!
Nagyon sok párral találkoztam, aki félt attól, hogy idegent enged az intimszférájába, márpedig egy esküvő – bármekkora is – meghitt, belsőséges esemény, érthető, hogy szeretnék, hogy egy ismerős arc hajoljon közel a gyűrűhúzáskor, a konfettiesőben és az első tánc alatt. De gondolj bele, ezzel milyen lehetetlen helyzetbe hozod a fotóst: olyanba, amiből nem jöhet ki jól.
Ha azt mondja, „persze, megcsinálom”, azzal vállalja, hogy nem lesz jelen vendégként, hanem dolgozni fog. Rosszabb esetben úgy vállalja, hogy vendég is lesz és fotós is, még rosszabb esetben maga a pár keresi meg eleve így:
Csak kattingass párat, és egyébként érezd jól magad!
Ez nagyon-nagyon rossz ötlet. Ha lelkiismeretes a fotós, tudja, hogy nincs olyan, hogy „kattintgatni párat”: vagy végiglövi az esküvőt tisztességesen, vagy bele sem fog. Ha nem ezt teszi (mert például kezdő és még nem mérte fel, mivel jár egy ilyen esemény), akkor vagy a pár nógatja majd, hogy fotózzon többet, miután (nyilván) rájöttek, hogy minden fontos pillanatról szeretnének képet, vagy ő maga lesz teljes szerepzavarban. Arról nem is beszélve, hogy ezzel azt üzenitek, hogy „szeretnénk, ha ott lennél, de annyira nem, hogy bulizz is velünk”. A pénzügyekbe pedig még bele sem mentünk: ez újabb neuralgikus pont, ha barátot, rokont kérsz fel.
Tudd, hogy mit akarsz, de hallgass a fotósra!
Nem árt, ha eldöntitek például, hogy spontán, dokumentarista stílusú esküvői albumot szeretnétek (ez most nagy divat, és a fotósok többsége boldog ettől), vagy esztétizáló, megtervezett, beállított képeket. A kettő természetesen nem zárja ki egymást, de ha egy dokumentarista fotóstól kreatív, pózolós képeket (is) vársz, vagy neki kell pontosan elmondani és – akár a neten talált fotókkal – megmutatni, hogy nagyjából hogy képzelitek, vagy a pároddal előre kitalálni a koreográfiát.
A technikai részben azonban így is jobb, ha rá hallgattok. Hiába tudod, hogy lesz egy szabad órátok dél és egy között, hidd el, nem akartok abban a napszakban fotózkodni. Az egyik névtelen szakértő szavaival: „Ha fontos a fotó, kérdezd meg a fotóst, mikor készítsen képeket. A kreatív fotózást 45 fokban, délben kirakni a halastó partjára NEM OKOS. És nem azért, mert a fotósnak melege van, hanem mert mindenki izzad, hunyorog, csillog, ájul, szédül és kurva nagy kontrasztos árnyékok vannak felülről.”
Egyébként pedig bízd rá, hogy mit és hogyan csinál, ne kérdezz olyanokat, hogy „nem lenne jobb úgy, hogy…?” „Légyszi legyél te is felnőtt ember. A mondd, hogy mit csináljunk annyira béna. Képzeld magad elé a végeredményt, képzelj magad elé olyan esküvői fotókat, amik tetszenek és annak megfelelően mozdulj meg, pózolj, mássz fel, pucsíts!”
A két egymás kezét ünneplőben fogó döglött hal pont így is néz ki egy képen.
Ha már itt tartunk:
Ne ragaszkodj a csoportképhez.
Biztos vagyok benne, hogy ezt most a világ összes fotósa nevében mondom. Tényleg. Hacsak nem nagyon-nagyon szűk körű (mondjuk 15 főnél kisebb) esküvőd van, nem csak felesleges, hanem konkrétan káros idő- és energiapazarlás. „A százfős csoportkép általában teljesen felesleges, szóval ne számíts tőle nagy durranásra.” Az nlc-nek megszólaló csoportképszkeptikus fotósok mind ugyanazzal indokolták ezt:
Kicsik lesztek rajta.
Olyan ügyfélről pedig még soha senki nem hallott, aki egy ilyen csoportképet utólag szívesen nézegetett, esetleg falra, polcra helyezett.
A fotós is ember
Ez az, amit az összes megkérdezett szakember a lelkemre kötött, hogy írjam csak bele a cikkbe. Persze, senki sem feltételezi, hogy a fotós egy robot, rengeteg pár mégis úgy bánik vele. Úgyhogy légyszives:
Adjatok neki enni, inni, legyen természetes, hogy pisiszünetet tart, felfrissül, tíz-tízperceket pihen.
Senki nem képes szünet nélkül, teljes intenzitással lenyomni egy nyolc-tízórás fotózást. Egy esküvőn persze nem csak a fotós éhezhet, hanem mindenki: minden fotósnak tucatnyi olyan sztorija van, amikor a teljes násznép koplalt, mert bár a vacsora tökéletes volt, a kétering valahogy kimaradt a délben, kora délután érkező vendégeknek, tehát például a rokonoknak. Ezért jellegzetes helyzet, hogy szegény örömanyák a welcome drinktől azonnal berúgnak és sírva puszilgatják le az újdonsült feleségek arcáról a sminket.
A veterán esküvőfotósok készülnek szendvicsekkel, legfeljebb rájuk rohad: inkább legyen és ne kelljen, mint fordítva. Az én kedvenc sztorim erről az, amikor délután kettőkor a vőlegény elkunyerálta a fél szendvicsemet, mert reggel kilenc óta nem volt étel közelében, és tudta, hogy még a pogira is órákat kell várni. (Odaadtam neki az egészet, volt még egy ropim is.)
Kérd meg a rokonokat, hogy ne fotózzanak
Erről megoszlanak a vélemények, van fotós, aki szerint felesleges, mert úgyis fotóznak, és van, aki egyenesen elvárja a pártól. Őket is meg lehet érteni: egy fotográfusnak a nagy pillanat közepette az objektív elé belógó, mobillal videózó kéz olyan, mint bikának a vörös posztó. Én dokumentarista fotósként már rég elengedtem ezt: ha belóg, belóg, az is a helyzet, a történet, az esküvő része, legfeljebb belekomponálom a képbe, de tudom, ezzel a pacifista alapállással kisebbségben vagyok. A megkérdezett fotósok többsége idézhetetlen stílusú mondatokkal ventilált az eléjük álló mobilozó vendégekről.
Forrás: Getty Images
Végül különösebb szerkesztés nélkül muszáj vagyok idehányni egy csomó idézetet, amely fentebb nem illett sehova, mégis példátlan betekintést engednek az esküvőfotósok elméjébe. Olyan idegesítő, vicces, vagy éppen rémísztő helyzetek és sztorik ezek, amelyeket mindenképpen meg akartak osztani a megszólaló kollégák.
Egy női fotós például borzongva emlékezett vissza az esküvőre, amikor rányomult a vőlegény.
Ehhez képest szimplán vicces volt, „amikor tourette-es volt a pap és az egyik család próbált úgy tenni, mintha nem venné észre, a másik sírva röhögött”. Ugyanőt nem akarta kifizetni „egy ilyen atombigott keresztény család”, meg kellett fenyegetnie őket. Egy hatalmas – és egyébként csodálatos – roma esküvőn pedig pontosan tudta, hogy őt is férjhez akarják majd adni, miután valahogy elterjedt, hogy szingli, ezért
egészen konkrétan fel kellett bérelnie egy vőlegényimitátor testőrt, hogy nyugodtan fotózhasson.
Attól pedig „sírva tudnék üvölteni, amikor azzal a szöveggel, hogy minden menyecskének táncolnia kell, megrángatnak a részeg nagybácsik”.
Volt, aki attól borul ki (persze csöndben, befelé), amikor elveszik tőle a gépét azzal, hogy „legyen már rólad is egy kép”, illetve a fél rokonság a fényképező árán pörög és arra jut, hogy „ilyen drága cuccal nyilván könnyű jó képeket készíteni”. (Nem az.) A legtöbb fényképészt egyébként az is zavarja, ha már ott, a buli közben vissza akarják nézni a fotókat és olyanokat mondanak, hogy „hát, azért remélem, lett pár jó kép”. Egy megszólaló egyik legnyomasztóbb élménye pedig „a jellegzetes kokós esküvő, amikor a fiatalok 2-5 fős csoportokban tűnnek el a vécében vagy a kocsikban rendszeresen, de ennek ellenére nem sikerül bulis állapotba kerülniük, csak az öregek tánciznak”. Erről nekem is van rémes emlékem:
Az egyik esküvőm után a szokásos retusáláson kívül még egy teljes napot töltöttem csak azzal, hogy az újdonsült férj bajszáról egyesével távolítottam el a fehér porszemeket.
Szóval ha a fentiek közül egyik tanácsot sem veszitek komolyan, rendben van, de legalább ne drogozzatok, jó?
