Indiana Jones és a sors tárcsája kritika

Ahogy az Indiana Jones és a sors tárcsája cannes-i sajtótájékoztatóján is MINDEN színész elmondta: a régészprofesszor kalandfilmjein nőttünk fel. Mindannyian. Megvannak a magunk kedvenc részei, szereplői, és persze mindannyiunkat nosztalgiával tölt el már önmagában az is, ha meghalljuk az ikonikus betétdal kezdő dallamait. Erre alapoztak Spielbergék 2008-ban is A kristálykoponya királyságával – ez azonban akkor az egyik legfelejthetőbb Indy kalandot eredményezte. Egyúttal pedig a rebootok és felesleges folytatások korában felhelyezte a „hagyjuk békén”-listára is Indiana Jonest, ahol egyre előkelőbb helyet foglalt el. Ennek ellenére az ötödik rész mégis elkészült, Harrison Ford ismét a fejébe nyomta az ikonikus kalapját, mi pedig rettegve vártuk a premiert. Ez most éppen a Cannes-i Filmfesztiválra esett, melyen idén az nlc is részt vesz: az Indiana Jones és a sors tárcsája pedig jelentjük, jobbra sikerült, mint vártuk!

Nem pihenne már Dr. Jones?

Tény, hogy nem vártunk sokat. Minek újra felülni a nosztalgiavonatra, ami egyszer már teljes sebességgel belerobogott egy felrobbantott viaduktba?! Azt gondoltuk, igencsak nehéz lesz úgy élvezni a filmet, hogy közben a most már 80 éves Harrison Ford testi épségéért aggódunk. És különben is: van itt még bármilyen sztori, amit nem meséltek el?

Indiana Jones és a végzet tárcsája (Fotó: Imdb)

Hát úgy néz ki, van. A nácik egyszerűen sosem fogynak ki az elrablásra váró történelmi ereklyékből, Indiana Jones pedig mindig ott van, hogy megállítsa őket. Mint például a második világháború végén, amikor egy tőrt akartak volna megszerezni a Fürehrnek, de helyette egy fél tárcsáról derült ki, hogy értékesebb. Indy persze megszerezte Arkhimédész tárcsáját, épp, mikor a Szövetségesek már az utolsó csapásokat mérték a Harmadik Birodalomra.

Merthogy az Indiana Jones és sors tárcsájának ezt a kezdő húszpercét nem a ’80-as években rögzítették, hogy most egy széf aljából előszedjék háttértörténetnek. James Mangold rendező húzott egy scorsese-t, és maga is a számítógépes fiatalításhoz folyamodott. Ami Ford esetében megdöbbentően jól sikerült – sehol Az írben látott maszkosság, sőt: mintha Ford a Szent Grálból ivott volna –, még el is hinnénk, hogy ezen a felvételen már vagy 40 éve ülnek, ha a mondjuk Mads Mikkelsené nem lenne bődületesen hiteltelen.

De a CGI kellett ahhoz, hogy megalapozzák a folytatást – és, hogy rögtön egy hamisítatlanul Indiana Jones-os szekveciába csöppenjünk. Ezen kívül már csak egyetlen flashbacket látunk a filmben (pedig Helena vagy Voller karakterei még elbírták volna az extra segítséget), a cselekmény pedig 30 évvel később, a ’70-es években veszi fel újra a fonalat.

Indy fáradt, magányos (Marion már csak egy hűtőmágnessel letakart képpé vált az életében), és úgy néz ki, a tanítás sem megy neki. Bár ezzel Mangold azt kívánta érzékeltetni, hogy a régészprofesszor feleslegesnek érzi magát, ez csupán – a film jellemző kidolgozatlansága miatt – a fináléban válik világossá. Kezdetben azt gondoljuk, hogy most végre kiderült: dr. Jones valójában rossz tanár, akiért régebben kizárólag azért rajongtak a diákjai, mert jól nézett ki. (Pedig a Mark My Professor óta tudjuk, hogy a legjobb oktatók kapják a legtöbb „szexi” pecsétet.) De a tanári renoméja nem is érdekli a lendületét vesztett professzort. Inkább már nyugdíjba menne – már ha a nácik, és a semmiből felbukkant keresztlánya, Helena hagyná.

Fiatalúr(hölgy)

A zseniális Phoebe Walller-Bridge által alaktított Helena berobbanása után világossá válik, hogy A sors tárcsája máris jobb lesz, mint amilyen A kristálykoponya királysága volt: Indy keresztlánya egyszerűen izgalmasabb, szórakoztatóbb és elevenebb, mint amilyen a fia valaha is volt. Ezáltal pedig egy olyan lendületet ad Indiana Jonesnak (mind az idős régésznek, mind a franchise-nak), amire nagy szüksége volt. És itt el is érkeztünk a „Minek kellett még egy rész?” válaszához. Nyilván a pénzhajhászás miatt – ez azonban nem valószínű, hogy kimerül majd annyiban, hogy Indiana Jonesról húznának le még egy májfoltos bőrt. Hanem igazából egy potenciális spin-off előkészületei ezek. Ugyan az Indiana Jones és A sors tárcsája állítólag az utolsó lesz a sorban, nem csodálkoznánk, hogy ha a kedvenc kalandor professzorunk lenne a következő, aki áldozatául esne az univerzumépítés-mániának. Helenában ugyanis megtalálták arra a tökéletes alanyt – és mozizás közben még csak nem is haragszunk –, hogy bővüljön ez a világ. Phoebe Waller-Bridge pedig lazán képes lenne elvinni az Indy kapitalista keresztlányáról szóló (film)sorozatot, aki az ereklyéket múzeumok helyett a legmagasabb ajánlatot tevő vevőnek adja el.

Harrison Ford és Phoebe Waller-Bridge (Fotó: Imdb)

És hogy ne kelljen Helenának egyedül kalandoznia, bemutatták a fiatal nő saját Picúrját: Teddyt. Nem olyan cuki, mint a Végzet Templomának Ke Huy Quanja, viszont okos, találékony, és jó Robinja lesz Helena Batmanjének. Azonban a köztük lévő kapcsolatot leuralja Indy és Helena dinamikája. Waller-Bridge és Ford párosa ugyanis nagyon jól működik. Nemcsak azért, mert Waller-Bridge-nél már csak Harrison Ford jobb a filmben (süt róla, hogy imádta a forgatás minden percét, és Indyként van csak igazán elemében), hanem mert a két karakter nem is különbözhetett volna jobban egymástól. Ahol Helenának be nem áll a szája, ott Indy morgósan hallgatag. Helena nem veszi magát komolyan, Indy-nek már lazulnia kéne. Mindketten ugyanolyan kalandvágyók azonban, és szenvedélyük a történelem.

Az ideális nyári popcornmozi

Az Indiana Jones és a sors tárcsája nem váltja meg a világot, a műfajt, de még a saját franchise-át sem. Ennek ellenére szórakoztató, jól éreztem magam a vetítésen, és – ha már korábban is szóba jött Martin Scorsese – olyan volt, mintha mentem volna egy kört a Disneyland Indy-tematikájú hullámvasútján. Azonban valami mintha hiányzott volna.

Vajon az, hogy ezúttal George Lucasnak és Steven Spielbergnek semmi köze nem volt a produkcióhoz? Mert hát az Indiana Jones filmek mindig is a két rendezőcimbora ihletett kollaborációja volt: itt élte ki Lucas a különc vízióit, Spielberg pedig az affinitását a horror műfaja felé. Elolvadt, felrobbant, kapzsi gonosztevők, majomagy evés, morális dilemmák. Ezt várjuk egy Indiana Jonestól, nem pedig egy Disney-patyolatra tisztított sztorit, ahol egyedül dr. Jones fehér inge piszkolódik be egy kicsit. Merthogy A sors tárcsájától valójában ezt kaptuk, ez pedig Mads Mikkelsen dr. Vollerén látszódik igazán. Az elborultan gonosz, megszállott tudószseni olyan karakter lehetett volna, ami mélységet és keménységet vihetett volna a produkcióba. Ehelyett kriminálisan alulhasználták Mikkelsen tehetségét. Alig kapott valamit, amivel dolgozhatott volna – bár abból természetesen kihozta a maximumot is.

Mads Mikkelsen tehetségét nem aknázták ki. (Fotó: Imdb)

Szóval valószínűleg az lehet a fő probléma A sors tárcsájával, hogy James Mangold – aki eddig olya filmeket jegyzett, mint a Kéjjel-nappal, a Logan – Farkas vagy Az aszfalt királyai – magasra tett lécet kellett megugrania. Ezt a nyomást láthatólag érezte is: túl sok mindenhez kapott, ám ahogy nyúlt az egyik szálért, úgy ejtette ki a második a kezéből. Ezért van kicsit hiányérzetünk, ezért tűnik kidolgozatlannak az egész.

Szeretett volna beszélni az elmúlásról (az idő központi témája a filmnek), a helyünkről a világban egy izgalmas kalandfilmbe csomagolva. Mindebből azonban ez utóbbi működik leginkább. Mert az akciójelenetek, melyben Indy azért néha senior Ethan Huntba csap át, néhány röhejesen rossz CGI-megoldástól eltekintve (tuk-tukkal zötykölődve lerobogni a lépcsőn még sosem volt ennyire béna látvány – és ez nem a tuk-tuk hibája) abszolút berántanak. A lovas menekülés a metróban vagy Dionüszosz barlangjának felfedezése ugyanúgy elénk varázsolta az Indiana Jones-hangulatot, mint a nyitó flashback.

Az Indiana Jones-filmeknek mindig is volt egyfajta varázslatos vonulata – hiába egy isten helyett a bizonyítékokban hívő tudós a főszererplője. Ez volt a Szent Grállal vagy A kristálykoponya királyságának földönkívülijeivel, és így van most is, Arkhimédész tárcsájával is. Ami pedig egy meglehetősen hihetetlen, mégis Indiana Jones-osan érdekes végkifejlethez vezet.

Látszólag ugyanis dr. Jones mostanra jutott el az egzisztenciális válságig. Pedig a „Releváns vagyok még?”-típusú kérdéseket nem neki, hanem magának a franchise-nak kéne feltennie. Ha megtették volna, és tőlünk várnák a választ, azt mondanánk: mi elbúcsúztunk volna a fiatalúrtól, amikor az édesapjával ellovagolnak a naplementébe. De ha már mindenképpen viszont akarjuk látni a régészprofesszort, akkor érdemes jegyet váltani az Indiana Jones és a sors tárcsájára. Mert minden hibája ellenére az ötödik Indy-kaland épp elég élvezetes ahhoz, hogy a nyár blockbustere váljon belőle.