Pontosan 41 évvel ezelőtt, 1982. május 29-én minden idők egyik legismertebb, legfoglalkoztatottabb és legünnepeltebb európai színésznője, a 43 éves Romy Schneider magányosan halt meg párizsi lakásában. Holttestére élettársa, Laurent Petin talált rá. Beszámolója szerint Schneider élettelenül ült az íróasztalánál a szék karfájára dőlve, előtte egy üres vörösboros üveg , és pont egy női magazinnak szóló levél közepén tartott, amelyben lemondani készült egy interjút. Halálát szívroham okozta, amelyet bizonyos vélemények szerint a különböző gyógyszerek és az alkohol kombinációja váltott ki. Egy aprócska franciaországi falu, Boissy-sans-Avoir temetőjében helyezték örök nyugalomra, temetését Alain Delon szervezte meg.
Romy Schneider ekkoriban már vagy másfél évtizede a francia (vagyis: elsősorban francia) filmművészet egyik nagyasszonyaként tartották számon, akiért kapkodtak a korszak legmeghatározóbb rendezői (Luchino Visconti, Claude Sautet, Bertrand Tavernier, Costa-Gavras stb.), filmes partnerei pedig ugyancsak az európai mozi elitjéből kerültek ki. Első César-díját (ami tulajdonképpen a francia Oscar) 1976-ben nyerte el a Szeretet a legfontosabb című Żuławski-filmben nyújtott alakításáért. A magánéletét azonban meglehetősen turbulens volt, és hullámvölgyekkel teli, számos tragédia és sorscsapás árnyékolta be, egyetlen fia, a 14 éves David 1981-es halálos balesete után pedig végképp kicsúszott a lába alól a talaj.
Romy Schneider 1938. szeptember 23-án született Bécsben, Rosemarie Magdalena Albach-Retty néven, Wolf Albach-Retty és Magda Schneider színészházaspár lányaként. Königsseeben, egy Schönau nevű faluban nőtt fel, és 1944-től ott járt általános iskolába; házukból ráláthattak Hitler nyaralóhelyére, Obersalzbergre, ahol a Führer időnként fogadta is őket, és Magda Schneidert kedvenc színésznőjének nevezte. Romy később azt állította, hogy anyjának és Hitlernek viszonya volt, habár ez valószínűleg csak pletyka. Az ugyanakkor tény, hogy Wolf Albach-Retty a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt tagja volt.
Schneider 1949-ben a Salzburg melletti Schloss Goldenstein lányinternátusba került, ahol gyakran vett részt az iskolai színházi előadásaiban; saját bevallása szerint ekkor fedezte fel magában a színészet iránti szenvedélyét. Azonban – mivel ügyesen rajzolt – 1953-tól egy kölni iparművészeti iskolában tanult tovább. De nem sokáig. Ahogy a Wikipedia is írja, a nyár folyamán édesanyja hívta telefonon, aki újabb film forgatására készült. A rendező javaslatára kérdezte Romyt, hogy lenne-e kedve eljátszani a filmbeli leányának szerepét. Berlinben a próbafelvételek jól sikerültek és Romy az Amikor újra virágzik a fehér orgona című filmben debütált 15 évesen, 1953-ban. A film fényes sikert aratott, Romy dicsérő kritikákat kapott. Őstehetségnek tartották, mert színitanulmányok nélkül állt kamera elé. Ezután néhány jelentéktelenebb filmszerep következett, majd Hans Albers mellett szerepet kapott Az utolsó ember című 1924-es Murnau-klasszikus remake-jében, amely szintén jól futott mozikban.
A nemzetközi áttörést az Erzsébet magyar királyné életét kosztümös-romantikus családi moziként feldolgozó Sissi-trilógia hozta meg számára, amely azóta is igazi örökzöld klasszikusnak számít. Ekkoriban mostohaapja, Magda Schneider második férje, Herbert Blatzheim látta el mellette a menedzseri teendőket, és az ő rábeszélésére vállalta el a második és a harmadik Sissi-filmet, noha ezekben már nem szívesen vett részt, inkább nagyobb kihívást igénylő szerepekre vágyott; első ilyen típusú filmje talán az 1957-es Robinson nem halhat meg lehetett, amelyben egy szegény sorsú gyapotfonó lányt alakított.
Amikor megtudta, hogy Blatzheim a háta mögött több filmes ajánlatot is visszautasított, egyebek mellett a legendás spanyol-mexikói filmrendező, Luis Buñuel egyik filmtervét, valamint egy hollywoodi felkérést, Romy Schneider úgy döntött, hogy inkább a saját kezébe veszi színészi karrierjét. Következő filmje, a magyar Radványi Géza által rendezett Lányok egyenruhában című filmdráma végre meghozta számára a hőn áhított kritikai elismerést, a Sissi francia verziójának is tekinthető, ugyancsak kosztümös-romantikus – habár elég felejthető – Christine pedig más szempontból számított mérföldkőnek: ugyanis film forgatása alatt szeretett bele a francia Alain Delonba, filmbéli partnerébe. Romy elhagyta Németországot, és Párizsba költözött Delonnal, ás 1959-ben eljegyezték egymást. Ez volt az egyik kulcspontja mind a magánéletének, mind a karrierjének.
Franciországban 1959-ben három filmet is forgatott (Félig zsenge, Egy angyal a földön, A gyönyörű hazug), a következő években pedig főleg Párizsban játszott; a neorealista film atyjaként is emlegetett, időnként színházi rendezőként is dolgozó Luchino Viscontit tekintette legnagyobb mesterének. 1962-ben – szintén Visconti irányítása alatt – újabb filmszerepet vállalt a Boccaccio ’70-ben, majd olyan kasszasikerekben tűnt fel, mint a Per, a Győztesek vagy a Bíboros, 1964-ben pedig már Hollywood is tért karokkal fogadta: Jack Lemmon oldalán szerepelt a Jó szomszéd Sam című vígjátékban
A 60-as és 70-es években Romy Schneider szakmailag egyértelműen a csúcson volt, ám a magánélete nem alakult valami fényesen. Kapcsolata Alain Delonnal zátonyra futott, és amikor visszatért az USA-ból, a férfi már elköltözött a közös lakásukból. Ezután öngyilkosságot kísérelt meg, majd egy évre visszavonult. 1965-ben érkezett az egyik legsikeresebb és kritikailag is legnagyobbra értékelt filmje, a Woody Allen forgatókönyve alapján készült Mi újság, cicamica?, majd egy németországi látogatás során megismerkedett Harry Meyennel, a súlyos depresszióval küzdő színész-rendezővel, akivel 1966-ban össze is házasodtak. Fiuk, David ugyanezen év decemberében született.
A következő két évben Romy Schneider kizárólag a családi életére koncentrált, és csak 1968-ban kezdett újra filmezni: „Ekkor – emlékezett vissza később – „Alain Delon felhívott, és azt kérdezte, épp kizárólagosan a férj és a gyerekek járnak-e az eszemben, vagy van-e kedvem filmezni.” Schneidernek volt kedve: újabb közös filmjük, az 1969-ben bemutatott Medence pedig parádés visszatérésnek bizonyult.
Ahogy azt egy korábbi cikkünkben is írtuk, ha valamiért tényleg csak egy filmet lehetne választani Delontól és egyúttal Romy Schneidertől, akkor minden bizonnyal a Medence mellett tennénk le a garast, ugyanis ez a fojtott hangulatú, feszültségektől terhes, szexuálisan túlfűtött, hátborzongató kamaradrámába csomagolt erotikus thriller semmit nem vesztett az erejéből és a frissességéből az elmúlt négy évtizedben. Ráadásul akkor is kitűnő választás, ha egyszerűen csak csodás környezetbe komponált szép és gyakran alulöltözött embereket szeretnénk nézegetni két órán keresztül.
Romy Schneider ezután továbbra is sorozatban gyártotta a sikerfilmeket, majd 1975-ben elvált Harry Meyentől, és hozzáment a titkárához, Daniel Biasinihez, akitől egy lány született: Sarah. 1978-ban még elkészítette karrierje egyik legjövedelmezőbb filmjét, a manapság már azért viszonylag keveset emlegetett Egyszerű esetet, ám ettől a ponttól kezdve az élete visszafordíthatatlanul a lejtőre került. Volt férje, Harry Meyen 1979-ben felakasztotta magát, a Halál egyenes adásban című, Harvey Keitellel közös disztópikus sci-fije– amelyben a színésznő egy gyógyíthatatlan beteg asszonyt alakít, aki eladja a haláltusájának sugárzási jogait egy televíziós társaságnak – megbukott, és elidegenítette tőle közönsége egy jelentős részét. Több filmjének készítése során is problémák adódtak Schneider egyre súlyosbodó alkoholfogyasztási szokása miatt; gyakran előfordult, hogy részegen jelent meg a forgatáson, vagy egyáltalán nem jelent meg.
1981. július 5-én fia, David balesetben életét vesztette, második házassága is válással végződött, majd vesedaganat miatt átesett egy veszélyes operáción. Bár Laurent Petin személyében ismét rátalált a szerelem, és Jacques Rouffio rendező rábeszélte, hogy készítsen egy újabb filmet (ez lett az 1982-es A Sant Souci-i járókelő, amelynek a premierjét már nem élhette meg), többé már nem tudott talpra állni. Élete utolsó interjújában így mutatta be magát: „Én csak egy boldogtalan 42 éves nő vagyok, és a nevem Romy Schneider”.