Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Arnold Schwarzenegger a földkerekség egyik legismertebb arca. Állítása szerint már évtizedek óta nem találkozott olyan emberrel, aki ne ismerte volna fel őt. A legtöbb ismert emberrel ellentétben Arnold nem egy, hanem három területen is maradandót alkotott. Testépítőként, filmsztárként (azért nem írok színészt, mert Arnold sem annak tartja magát: ő filmsztár) és politikusként is elképesztő sikereket ért el.
Talán nem túlzás azt mondani, hogy amennyiben a törvények lehetővé tették volna, hogy jelöltként indulhasson az amerikai elnökválasztáson, a kormányzása után jó eséllyel azt is behúzta volna. Bár jó karban van, mégis csak 75 éves, ebben a korban pedig az ember szeret számot vetni az életével. Az életrajzi könyve után ezt most egy új Netflix dokumentumfilmben is megtehette. Öröm látni, hogy az egykori hatalmas egójából kicsit lejjebb adott, és ma önkritikusabb, mint valaha. A filmje viszont nem néz igazán szembe a bukásaival, inkább a csúcspontokra fókuszál.
Arnold, a testépítő
E sorok írója talán egyetlen filmet sem látott többször a Terminátor 2-nél. Gyerekként a fejembe vertem azt a marhaságot, hogy azért a kedvenc sztárom Schwarzenegger, mert egy napon születtem vele, és ebben sokáig láttam egyfajta „mágikus kapcsolódást”. Filmsztárként ismertem és szerettem meg őt, de tudtam kapcsolódni a testépítő kultuszához is.
Ugyan két kezemen meg tudnám számolni, hányszor tettem be a lábam konditerembe, az unokatestvéremnél gyakran nyaraltam, ő pedig Muscle & Fitness magazin előfizetőként igazi Schwarzenegger-ősrajongó volt. Az alagsorban még egy kis házi konditerme is akadt teliplakátolva Schwarzi és más testépítők gyúrós posztereivel. Orrba-szájba hallgattam a sztorjait arról, hogy Arnold miért volt ekkora hatással a testépítésre, és természetesen megosztotta velem az edzésprogramja részleteit is: ha kíváncsi voltam rá, ha nem (inkább nem).
Ennek köszönhetően a háromrészes dokusorozatból az első rész legtöbb információjával tisztában voltam. Talán emiatt kevésbé kötött le, amikor Schwarzenegger az egykori Mr. Universumként és Mr. Olympiaként elért sikereiről számolt be.
Gyerekkor vasszigorral
Ennél sokkal izgalmasabb volt, amikor Arnold a gyerekkoráról mesélt. A II. világháborúban megtépázott lelkű apjáról, aki három napon át romok alatt feküdt, mielőtt kiszabadították volna, és az átélt élmények hatására valami eltört nála odabent. Csak vasszigort adott a gyerekeinek, szeretetet soha.
Schwarzenegger elmeséli, hogy míg neki talán pont ezekre a mostoha, szeretet nélküli körülményekre volt szüksége ahhoz, hogy ki akarjon törni onnan, addig a bátyjára pont ellenkező hatással volt. Megtörte őt és boldogtalan emberré tette, egészen a korai haláláig (autóbalesetben vesztette életét). Arnold otthonról hozta azt a hozzáállását is, hogy amennyiben gondjai voltak, nem mélyedt el bennük. Sebnyalogatás helyett csak ment tovább, mindig elfoglalta magát, és úgy hitte, hogy ha mindig csak előre tekint, a gondok maguktól is elmúlnak. Ez a módszer sokáig működött, de előbb-utóbb Schwarzenegger is kénytelen volt szembenézni a múltjával.
Schwarzenegger, a filmsztár
Máig elképeszt, hogy Schwarzenegger a vaskos osztrák akcentusával filmes főszerepeket kaphatott. Az egyik első szerepében még újra kellett szinkronizálni őt, de idővel mégis jöttek az új szerepek. Számomra izgalmas és új információ volt, hogy sokat segített neki a filmes karrierjében, hogy a sportsikereivel és ingatlanbefektetéseivel már az első filmszerepei előtt is dollármilliomosnak számított. Emiatt nem kellett a gyenge szerepeket és gyenge filmeket elvállalnia: megengedhette magának a luxust, hogy csak olyan szerepre mondjon igent, amiről hitte, hogy tényleg előrevihetik a karrierjét.
A film persze végigszáguld a sikereken a Conan, a barbártól kezdve egészen a Terminátorig, és azt is megmutatja, hogyan vált a karrierje hasznára, hogy Schwarzi hosszú távon nem szerette ismételni önmagát. Ahogy a testépítést is azért hagyta abba, mert már nem lelte örömét a sokadik Mr. Olympia címben, úgy az akciósztár image-ét is félre tudta tenni, amikor az Ikrekben, majd később az Ovizsaruban és a Juniorban hajlandó volt akár viccet csinálni a saját hollywoodi image-éből. A nyolcvanas évek akciósztárjai közül ő volt az első, aki képes volt öniróniával tekinteni önmagára, azóta pedig minden valamirevaló hollywoodi izomkolosszusnak kötelező családi vígjátékokban is megmérettetnie magát.
Arnold Schwarzenegger a Conan, a barbár c. filmben (Fotó: Dino De Laurentis/Universal Pictures/Sunset Boulevard/Corbis via Getty Images)
Egók harca és az első bukás
A film természetesen nem kerüli meg az egók harcát sem, amit annak idején a korszak másik akciósztárjával, Sylvester Stallone-nal vívtak, sőt maga Sly is megszólal a doksiban, felelevenítve a konfliktust. Mindez ugyan nem volt több egy „kinek a p***e nagyobb?” szintű versengésnél, mégis volt olyan pontja a rivalizálásnak, amikor annyira utálták egymást, hogy egy szobában sem bírtak tartózkodni. Persze a sikerek felsorolásánál izgalmasabb, amikor Schwarzi az első nagy bukásával szembesül filmsztárként. Miután Az utolsó akcióhős elhasalt a mozipénztáraknál, a filmsztár egy teljes hétre magába roskadt – ami egyáltalán nem volt jellemző rá – , és elvonult a világtól.
A diadalmas visszatérés még ezután is összejött, és a filmes karrierje szerinte a kilencvenes évek végére sem fulladt volna ki, ha nem jön egy váratlan szívműtét, amibe kis híján belehalt. Schwarzenegger elmélete szerint a médiában alaposan megénekelt egészségügyi problémái sokat ártottak az image-ének.
Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger szórakoztatja a sajtót a 43. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon. (Fotó: Eric Robert/Sygma via Getty)
Arra építette fel a karrierjét, hogy mindig ő a legkeményebb, aki mindenen és mindenkin átgázol, erre kis híján meghalt a műtőasztalon. Szerinte a visszatérő filmjei már ezért nem lettek annyira sikeresek. Ez, valamint az édesanyja halála volt az első olyan nagyobb pofon, ami elgondolkodtatta és átértékeltette vele az addigi életét, és ennek (valamint persze annak, hogy benősült a Kennedy klánba) is köze volt ahhoz, hogy végül a politikai irányába fordult.
The Governator
A dokumentumfilm harmadik része talán mind közül a legérdekesebb, és látszik, hogy Schwarzenegger három karrierje közül talán erre a legbüszkébb. Felsorol néhány meghatározó élményt (köztük például az első gyermeke születését) az életéből, és elmondja, hogy még azoknál is meghatóbb volt a pillanat, amikor megválasztották őt Kalifornia kormányzójává.
Az epizód bemutatja a politikai sikereit, a klímaharc elleni akkoriban forradalmi vállalásait és azt sem felejti el megjegyezni, hogy kívülről jött emberként remekül tudott egyensúlyozni a demokraták és a republikánusok érdekei között. Gyakran sikerült mindkét oldallal kölcsönösen előnyös dealeket kötnie. Felmerül, hogy hét év alatt huszonöt évnyi fejlődést ért el, és Magyarországról e kijelentés igazságtartalmát nehéz megítélni, de az biztos, hogy az utókor is úgy tartja számon ezt a fejezetet, hogy kormányzóként kimondottan sikeres hét évet futott.
Arnold Schwarzenegger esküt tesz, mint Kalifornia 38. kormányzója, oldalán feleségével Maria Shriver-rel, 2003-ban (Fotó: Lee Celano/WireImage)
Az utolsó rész azonban sok szempontból hiányérzetet hagyott bennem. Az alkotók egyáltalán nem feszegetik a sok szempontból egyre vállalhatatlanabb Republikánus Párttal való múltbéli és jelenlegi kapcsolatát, a Donald Trumppal kapcsolatos érzéseit vagy azt, hogyan értékeli a republikánus elnökök politikáját. Megelégszik a sikerpropagandával. Szóba kerül ugyan, hogy a választási kampány idején a helyi lapok előjöttek a karrierje korai szakaszából származó zaklatási ügyeivel (amikor szóban vagy fogdosással közeledett rámenősen több nőhöz is), sőt az esetek felgöngyölítésében részt vevő újságíró is megszólalhat, viszont nemcsak az érintett nők nem kapnak szerepet, hanem az ügyek részletei sem. Schwarzi is elintézi annyival a dolgot, hogy nagy hülyeség volt részéről, és borzasztóan sajnálja a dolgot. Ám mivel ezzel együtt is megnyerte a kormányzóválasztást, lépjünk gyorsan tovább…
Válás és öregedés
Arnold Schwarzenegger egy ponton bevallja, hogy az élete nehéz pillanatairól nehezen beszél, de szerencsére a válása és a felesége, Maria Shriver megcsalása körüli botrány azért nem marad ki a háromórás dokumentumfilmből. Elmeséli, hogy a felesége egy párterápián kérdezett rá, hogy tőle született-e a házvezetőnőjük fia, ő pedig azon a ponton már nem tudta tovább tagadni a dolgot. Ez a kilencvenes évekbeli félrelépése (állítja, hogy az első pár évben maga sem tudott róla, hogy gyerek fogant belőle) vezetett végül a házassága csődjéhez, amit talán az élete legnagyobb kudarcának tart.
Vall arról, hogy mennyi fájdalmat okozott ezzel Marianak és a gyerekeinek, és szép pillanat, amikor elmeséli, hogy végül fiaként kezdte nevelni a házasságon kívül született gyerekét, akivel idővel nagyon jó kapcsolatot alakított ki. Megható, amikor elmeséli, hogy ugyan nagyon jó kapcsolatot ápol Mariaval és a gyerekeivel, de az élete ennek ellenére már sosem lesz ugyanolyan, mint amikor velük élt egy háztartásban. Egyszerűen látszik rajta, hogy ezt tényleg borzasztóan bánja, ekkor tűnik a film során a legőszintébbnek és legkitárulkozóbbnak.
Lesley Chilcott rendező és Arnold Schwarzenegger (Fotó: Netflix)
Ebből a szakaszból azonban fájdalmasan hiányzott nekem valami, leginkább az, hogy Schwarzeneggeren kívül egyik érintett sem szólal meg az ügyben. Sem az exfelesége, sem a régi házvezetőnője, sem a gyerekei. Közülük amúgy is csak ketten szerepelnek nem archív felvételeken, az egyik lánya és a házasságon kívül született nagyfia, de őket is csak apjukkal közös életképekben látjuk őket, és egyikük sem nyilatkozik. Sajnos így fájóan egyoldalú a megközelítés, de tény, hogy Arnoldtól valóban kapunk őszinte pillanatokat.
A film utolsó szakaszában már azt is megengedi magának, hogy egy kicsit öregemberként láthassuk őt. Amikor a birtokán az állatait eteti vagy amikor a gyerekkori, azóta jócskán megöregedett cimboráival nosztalgiázik osztrák szülőfalujában, Thalban már egyértelműen egy – ugyan jó formában lévő – öregembert látunk. Beszámol róla, mennyire fáj neki, hogy az évek során sorra veszíti el a barátait, az pedig különösen megható, amikor arról mesél, hogy a sikereit nem elsősorban magának köszönheti, hanem sok-sok embernek, akik segítették őt az útján.
Egy nagy formátumú, nagy egójú személyiség eljutott arra a pontra az életében, hogy már megengedheti magának, hogy sebezhetőnek mutatkozzon és mutasson valamit a külvilágnak az érzelmeiből. Talán még nem száz százalékig őszinte magával és velünk, de már az is nagy szó, hogy ennyit is meg mert mutatni magából.
