A szellentés időnként különös dolgokat képes kihozni az emberből. Ahogy arról már egy korábbi cikkünkben is megemlékeztünk, a Kr. u. 66-ban kirobbant római–zsidó háborúban – amelynek során Vespasianus és fia, Titus földig rombolta Jeruzsálemet, és felszámolta a zsidó állam maradékát – például jelentős szerepet játszott egy rossz időben és rossz helyen eleresztett fing is. Valamikor Ventidius Cumanus prokurátor idején (48–52) történt, hogy a zsidók Jeruzsálemben gyűltek össze pészachra, a kovásztalan kenyér ünnepére. Az ilyen nagyszabású vallási eseményeken a rómaiak rendszerint egy komplett zászlóaljat rendeltek a templomhoz, nehogy a tömeg esetleg lázadozni merészeljen. Ezúttal sem volt másként, azonban az egyik – vélhetően nem teljesen épeszű – katona valamiért provokálni kezdte résztvevőket; vagyis egészen pontosan, hát, idézzük inkább a már említett Iosephus Flaviust:
…fölemelte köpenyét, illetlen módon hátsó felét fordította a zsidók felé, és a helyzetének megfelelő hangot is harsantott.
Mindezt az egyik legfontosabb zsidó vallási ünnepen. A felhergelt tömeg természetesen a katona megbüntetését követelte, néhány „heves vérű fiatalember”pedig támadásba lendült, és kövekkel dobálta meg a rómaiakat. Cumanus, aki nem a finom megoldások híve volt, válaszul egy csapat nehézfegyverzetű katonát vezényelt a templomhoz. Ettől persze rögtön kitört a pánik: „mikor ezek benyomultak az oszlopcsarnokba, a zsidók irtózatosan megrémültek, eszeveszetten menekültek a templomból, és szétfutottak a városban. Emiatt azonban a kijáratokban oly rettenetes tolongás támadt, hogy több mint 10 000 embert összetapostak és agyonnyomtak. Így az örömünnep az egész nép gyászává változott, és minden házat sírás-jajgatás vert fel.”
Jelenet a He-gassenből (forrás: archive.wul.waseda.ac.jp)
Jóval ártalmatlanabb, de hasonlóan bizarr fingügyi mérföldkő volt az ún. He-gassen (szó szerinti fordításban: fingverseny vagy esetleg fingóháború) néven ismert, pazarul illusztrált tekercs is, amely valószínűleg valamikor a 19. század elején-közepén, vagyis az Edo-korszak alkonyán készülhetett Japánban, habár lehet, hogy egy jóval korábbi mű másolata vagy esetleg továbbgondolása volt. A tekercs összesen 15 különböző jelenetet mutat be, amelyekben – többnyire meztelen vagy hiányos ruházatú – férfiak és nők láthatóak, miközben kifacsart pózokban egymásra vagy esetleg tárgyakra finganak, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a lehető legnagyobb pusztítást végezzék, akárcsak a bonnacon, a középkor robbanó fenekű szörnybikája (illetve időnként mást is csinálnak, például étkeznek vagy beszélgetnek, de azért többnyire, minek is tagadjuk, vad és kaotikus fingcsatákat hívnak).
A fantasztikus művet a Waseda Egyetem honlapján lehet megnézegetni nagyobb méretben, de a fontosabb jeleneteket azért alább kiválogattuk: A mi személyes kedvencünk az az illető, aki egy vágtató ló hátáról teríti le egy jól irányzott finggal ellenfelét, de az figura sem rossz, aki konkrétan egy asztallapot szakít át a szellentésével, vagy aki nagy lendülettel égbe repít egy macskát.
Az 16. századtól a 19. század közepéig tartó Edo-korszak – amiről pl. ebben a cikkünkben is írtunk – igen izgalmas és pezsgő időszak volt, melynek során Japán látványos változásokon ment keresztül: a külvilágtól való – majdnem – totális elszigetelődést választó szigeten több mint 250 éven át béke honolt (ami alighanem világviszonylatban is egyedülálló), közben pedig zavartalanul virágzott a kereskedelem, a mezőgazdaság fellendülésének köszönhetően megduplázódott a népesség, a városok gyors ütemben növekedtek, valamint számolatlanul készültek a képzőművészeti és irodalmi remekművek, amelyek csipkefinom, aprólékos eleganciája egészen páratlannak számított.
Ehhez képest a He-gassen – bár kétségkívül igen szórakoztató darab – azért meglehetősen otromba humorról tanúskodik. Igazából az sem teljesen világos, hogy miért készült; elképzelhető, hogy pusztán mulattatás céljából, de az is meglehet, hogy ez a látszólag ötletszerű fingütközet valamiféle nagyszabású allegóriának volt szánva, és az ismeretlen művész (vagy művészek) a totális izolációs politikát fokozatosan feladó, az európai hatalmak – angolok, hollandok – felé lassacskán nyitó japán elit kritikáját próbálták ilyen sajátos módon megfogalmazni.
