„Az idei nyár kétségtelenül egyik legnépszerűbb diszkóegyüttese a Wham volt, három számukat (Young Guns, Wham-rap és Bad Boys) is szárnyára kapta a világhír. A tavaly még nevesincs együttes nálunk is az új kedvencek közé emelkedett. Ráadásul nálunk ők az elsők, akik megismertették a popkedvelőkkel a rap zenét…. Andy Ridgeley és George Michael, a Wham együttes két tagja, kezdetben kis diszkókban énekeltek, majd egy merész gondolattal a feszes funky ritmusok fölé csacsogva, fecsegő szöveget kezdtek el énekelni, és a »sóderzene« — Young Guns című dalukkal — 1982 végén hirtelen a sikerlisták élére kerültek. A recept tehát megszületett és azóta a Wham legénysége — feketebőrű muzsikusok, valamint két barátnőjük (Dee Sealy és Shirley Holliman) társaságában — biztosan lovagolja az új divathullámot. Nagylemezük (Fantastic), amely most ostromolja a toplistákat, a régi nagy sikereken kívül tartalmazza a Wham legújabb, Club Tropicana című slágerét is”
– így írt 1983-ban a Világ Ifjúsága magazin George Michael és gyermekkori jóbarátja, Andrew Ridgeley zenekaráról, ami igencsak tiszavirág-életű volt, de rájuk tényleg igaz a mondás, hogy a csúcson hagyták abba. Mármint ami a közös zenélést illeti, hiszen George Michael szólóban talán még nagyobb szupersztár lett. A Netflix legújabb dokumentumfilmje, a Wham pedig pont azt mutatja be, hogy a félénk, szemüveges, pufók kissrác hogyan jutott el odáig, hogy barátja elengedje a kezét, és hagyja, hogy egyedül tegye a dolgát, hiszen túlnőtt rajta, és ideje volt, hogy maga járja az útját.
A görög származású Georgios Kyriacos Panayiotou és az egyiptomi felmenőkkel rendelkező Andrew Ridgeley még a hertfordshire-i Bushey Meads Általános Iskolában ismerkedett össze, az akkor 11 éves Georgios, azaz Yog, ahogyan barátja becézte, volt az új fiú, a 12 éves Andrew pedig vállalta, hogy segít neki beilleszkedni. Ugyan úgy tűnt, hogy a két kamasz teljesen ellentétje egymásnak, nagyon szoros barátság alakult ki köztük.
Amikor Andrew-val voltam, mindig tettünk róla, hogy jól érezzük magunkat
– mondta George Michael, akinek hangja nagyon sokszor felcsendül a dokumentumfilmben.
Andrew Ridgeley és George Michael (Fotó: Netflix)
A Wham! rendezője, Chris Smith nem alkalmazott beszélő fejeket, rengeteg régi felvételt látunk összevágva George Michael és Andrew Ridgeley – fogalmazzunk úgy – narrációival, a vezérfonalat pedig Andrew édesanyjának saját készítésű albumai szolgáltatják, amikben a Wham! alakulásától kezdve a zenekar feloszlásáig minden fontos mérföldkő, cikk és egyéb megtalálható.
A nem is annyira nagy skaland
Arról, hogy a két jóbarát hogyan alapította meg saját bandáját, az egész dokumentumfilmben elszórva találhatóak információk. Andrew Ridgeley-nek soha nem volt kétsége afelől, hogy együtt fognak zenélni, de George édesapja nem engedte meg a fiának, hogy zenét hallgasson, lemezeket vegyen. Ő orvosnak vagy könyvelőnek szánta a fiát, aki egy ideig tartotta is magát ahhoz, hogy a tanulás a legfontosabb. Végül többekkel együtt mégis lett egy bandájuk, ez volt a The Executive, ami ska zenét játszott. Mint a legtöbb tinédzserek által alapított zenekar, ez sem volt hosszú életű, a két barát végül magára maradt. Így született meg a Wham!. Ebben az időben még közösen szerezték a dalokat, és olyan nagy volt a harmónia kettejük között, hogy előfordult, ugyanazzal az akkordmenettel rukkoltak elő.
Wham! (Fotó: Netflix)
Ekkor még szemtelenül fiatalok voltak, senki nem ismerte őket, ők sem ismertek senkit, de úgy döntöttek, elkezdenek kilincselni a lemezkiadóknál, hátha valaki szerződést ajánl nekik. A dalaik azonban nem nyerték el az illetékesek tetszését, pedig azokból később óriási sláger lett. A szerencséjük akkor fordult meg, amikor Andrew Ridgeley bedobta a demokazettájukat a közelben lakó Mark Dean postaládájába, aki az Innervision Recordsnál dolgozott.
1981-ben jelent meg az első kislemezük, a Wham Rap, ami a legjobb 100 közé sem jutott be a toplistán, az 1982-ben kiadott Young Guns (Go for It) pedig valamivel jobban teljesített, de a legjobb negyvennek a nyomába sem ért, így félő volt, hogy vége a dalnak. 1982-ben azonban meghívták őket a legnépszerűbb brit zeneiműsorba, a Top of the Popsba, ugyanis az egyik zenekar kiesett, és ugyan később nagyon kritikusan szemlélték az akkori teljesítményüket, de végre sikerült a slágerlistákon jó helyezéseket elérniük. A szakma nem volt elragadtatva tőlük, főleg, hogy az első dalaik miatt a kiadójuk egy társadalomkritikus, kultúrharcos duóként akarta őket marketingelni, ám ők egyre távolabb kerültek ettől a világtól.
A Club Tropicana volt az egyik dal, ami az archív felvételek alapján nem annyira nyerte el a sajtó tetszését. Úgy gondolták, ezek a fiúk bizony nagyon felszínesek, sekélyesek, a számaik pedig semmitmondók, és mivel sokszor rövidnadrágban léptek fel, volt, aki úgy konferálta fel őket, hogy a fiúk, akiket legjobban a térdükről ismer a világ. Ahogyan többször is elhangzik, sokakban felmerült a kérdés, »hogyan lehet, hogy ennyien rajonganak két ilyen idiótáért«.
Ez nyilván rosszul esett George Michaelnek, akinek egyre fontosabb volt az, hogy elismerjék őt, őket, mert a hírnév önmagában nem mozgatta, ő nem híres akart lenni, hanem sikeres és elismert alkotóvá szeretett volna válni. Szerencsére volt, aki látott bennük fantáziát, különben nem küldték el volna el őket Ibizára, hogy a dokumentumfilmben csak a celebek búvóhelyeként emlegetett Pike Hotelben forgassák le a videóklipet ehhez a számhoz.
Wham! (Fotó: Netflix)
A siker titka
George Michael ekkoriban döbbent rá arra, hogy a lányok vagy nők őt is vonzónak találják, ahogyan arra is, hogy saját neméhez vonzódik. Még a szállodában pihenték ki a forgatás fáradalmait, amikor egyik reggel bevallotta Andrewnak és jó barátjuknak, a zenekar háttérénekesnőjének, Shirlie-nek, hogy meleg, vagy legalábbis biszexuális. Mint később elhangzik, ameddig csak tudott, próbált kapaszkodni abba, hogy nemcsak a férfiak, hanem a nők is tetszenek neki, miközben egy ideig úgy érezte, elég bátor ahhoz, hogy felvállalja szexualitását.
Két barátja azonban a vallomás reggelén lebeszélték arról, hogy coming outoljon, de nem azért, mert aggódtak, hogy milyen következményei lehetnek ennek a zenekarra nézve, hanem azért, mert féltek, mi lesz George Michael édesapjának reakciója. Ők még abban a korban jártak, amikor az ember tart attól, hogy a szülei felelősségre vonják.
Az énekes később ismerte el, hogy nem tudta, milyen áldozatot hozott azzal, hogy nem mert a világ elé állni, el kellett rejtenie valódi énjét. Mindeközben viszont egyre jobban meg tudta mutatni azt, hogy nemcsak tehetséges énekes, hanem pokoli jó dalszerző és producer is, aminek persze ára volt, Andrew Ridgeley mint szerzőtárs teljesen háttérbe szorult, ezt pedig nehezen viselte, de állítólag sikerült megbeszélniük, hogy ez kell ahhoz, hogy a zenekarral elérjék azokat a célokat, amiket kitűztek maguk elé.
Wham! (Fotó: Netflix)
És nagyon biztosak voltak a dolgukban, olyannyira, hogy George Michael kikukázta a Careless Whisper című számnak azon változatát, amit az egyik legendás soulproducerrel, Jerry Wexlerrel készített. Igaz, a helyszínen még eléggé be volt rezelve, hiszen abban a stúdióban dolgoztak, ahol korábban például Aretha Franklin énekelte fel a Respect című dalt, de hazatérése után Andy is megerősítette abban, ez nem egy Wham! dal.
A két fiatal sztár később a sarkára állt, amikor első nyugati popegyüttesként Kínában koncerteztek, Lindsay Anderson forgatott róluk egy filmet, ami soha nem került nyilvánosságra, mert nem tetszett nekik a végeredmény. Utóbbi nem szerepel a dokumentumfilmben, a kínai turné viszont igen, hiszen ez is kellett ahhoz, hogy a Wham! legnagyobb álma beteljesüljön, és eljussanak Amerikába.
George Michael ekkorra már túl volt karrierje egyik legnagyobb csalódásán, szerette volna, ha a Last Christmas is az első helyen debütál, de sajnos helyette a vele egyidőben kiadott Do They Know It’s Christmas? jótékonysági kislemez beelőzte. Ugyan mások azt mondanák, hogy ez így is nagyon szép teljesítmény, George Michaelnek, aki a zenén, a zenei sikerein keresztül határozta meg magát, miközben identitása egy részét mélyen el kellett rejtenie, ez komoly gyomros volt. Persze ő is énekelt a Do They Know It’s Christmas? című számban, de ez nem volt ugyanaz.
Viszont minden a helyére került, amikor 1985-ben megkapta a legjobb dalszerzőnek járó Ivor Novello-díjat, amelyet barátjával közös idolja Elton John nyújtott át. Hogy a zenekar útjai előbb-utóbb külön válnak, azt nemcsak ez a momentum jelezte előre, hanem többek között az is, hogy 1985 júliusában George Michael Elton Johnnal lépett fel a Band Aid koncerten, Andrew Ridgeley már csak háttérénekes volt.
A hihetetlenül sikeres amerikai turné lett végül a Wham! hattyúdala.
„A közönség tombolt. A chicagói Greek Arenában 25 000 tinilány ünnepelte kedvenceit, amikor George Michael váratlanul »katasztrofális« bejelentést tett: »Ma a Wham utolsó koncertjét látjátok. Az amerikai turné után szétválunk, de barátok maradunk« – mondta, s a terem egy pillanat alatt elcsendesült. A nyolcvanas évek rocktörténete egyik legsikeresebb formációjának pályafutása véget ért. A Wham sikerének jelentősége talán egyedül Simon and Garfunkeléhez vagy az Everly Brotherséhez hasonlítható. A két egykori iskolatárs, George Michael (22) és Andrew Ridgeley (22) három év alatt jutott fel a csúcsra és ezalatt szinte valamennyi daluk sikerré vált. Kis- és nagylemezeik a nemzetközi listák élén szerepeltek, s Anglia után az idén Amerikát is végleg meghódították. Turnéjuk dupla telt házak előtt zajlott, ám a vég elkerülhetetlennek látszott. Jelezte ezt már George Michael tavalyi szólósikere (Careless Whisper) is. Ő volt a formáció meghatározó egyénisége, frontember, énekes, komponista, a lányok kedvence. Andrew csupán kiegészítő szerepet kapott, s ez az utóbbi hónapokban már komoly problémákkal járt együtt. Hiába nyilatkozta: »Én vagyok George legnagyobb csodálója. Úgy ír dalokat, mint egy isten». Magánemberként nehezen viselte el háttérbe szorulását. Mind gyakrabban bukkant fel neve a pletykarovatokban, ivott, szexbotrányait szívesen szellőztették, két autóbalesete majdnem az életébe került, londoni diszkókban verekedésekbe keveredett. Ez elég volt ahhoz, hogy menedzserük, Simon-Napier Bell már nyilvánosan is a végről és egy új George Michael-szólólemezről beszéljen. A Live Aid koncerten Michael már külön énekelt Elton Johnnal, s most Amerikában eljött a búcsú ideje. Azok: a színfalak mögött a két sztár már nem is beszélt egymással”
– írta 1986-ban a Világ Ifjúsága.
George Michael, Elton John és Andrew Ridgeley (Fotó: Netflix)
Hogy ez igaz-e, tényleg ennyire megromlott a viszonyuk? A dokumentumfilm alapján nem valószínű. Andrew Ridgeley számára állítólag már nyűggé vált a hírnév, és tudta, hogy barátjának el kell engednie a kezét. Tudta, hogy ezzel segít neki a legtöbbet, hogy így tud majd igazán kiteljesedni. Állítása szerint mindig is tudták, hogy a Wham! nem tart örökké, hogy »soha nem lesz középkorú a zenekar«, már csak azért sem, mert a zenekar a fiatalságról szólt, a fiatalon szerzett, átélt élményekről, furcsa is lett volna folytatni, és így a csúcson tudták abbahagyni, és úgy, ahogyan ők szerették volna. Hozzá kellett tenni, maga a dokumentumfilm is hasonlít egy popslágerre, nagyon könnyen fogyasztható, kellemes, mindenkinek ajánljuk, bár ez azzal jár, hogy nagyon sok kérdés marad megválaszolatlanul.
Mi történt a Wham! másik felével?
Miután a Wham! feloszlott, Ridgeley Monacóba költözött, hogy kipróbálja magát autóversenyzőként, illetve 1990-ben kiadott egy szólólemezt is Son of Albert címen. Ezután Los Angelesben próbált befutni színészként, de nem járt sikerrel, és amennyire tudott, távol maradt a rivaldafénytől. Volt barátnője és a Wham! háttérénekesnője, Shirlie Kemp szerint valójában a zenekar tagjaként mindent elért, amit akart. Hozzátette, George Michaellel való barátsága igazán különleges volt.
A két gyermekkori barát egészen az énekes 2016. december 26-án bekövetkezett haláláig tartotta a kapcsolatot, igaz, már nem voltak annyira összenőve, mint tinédzserként. Három évvel később megjelent Wham! George Michael & Me című memoárja, illetve szintén 2019-ben vállalt egy aprócska szerepet a Last Christmas című romantikus vígjátékban, amelyet slágere ihletett.
Soha nem tudtam igazán felfogni, hogy ugyanolyan sikereket értünk el, mint azok a zenészek, akiket gyerekként istenként tiszteltünk. A Wembley Stadionban játszottunk, ugyanott, ahol Elton John is. És lehet azt mondani, hogy mi ugyanakkora sztárok vagyunk, mint ők, de legbelül nem így érzi az ember
– nyilatkozta nemrég.
Felmerült persze a kérdés, hogy Andrew Ridgeley-t mennyire zavarta az, hogy egykor ő volt a vezéregyéniség, majd barátjából lett az igazi szupersztár. Mint a dokumentumfilmben elhangzik, ketten kellettek ehhez, hiszen Yog számára sokáig Andrew volt a példakép, rá akart hasonlítani, és a zenekarban tulajdonképpen két Andrew volt. Ridgeley egyébként elismerte, hogy nem volt egy súlycsoportban Michaelével, „aki generációjának egyik legjobb, ha nem a legjobb énekhangja” volt.
