„Az elején halálfélelmen volt, aztán belejöttem” – Életemben először bicikliztem Budapesten

Bicikliutak szempontjából a főváros egyre élhetőbb és modernebb. Ez nemcsak tapasztalat, de a modern urbanisztikai elméletek szerint egy környék akkor igazán élhető, ha lakói a mindennapi életükhöz szükséges szolgáltatásokat gyalog vagy kerékpárral negyedórán belül elérhetik. Budapestnek gyakorlatilag minden környékre igaz, hogy kevesebb mint negyed óra sétával bicikliúthoz érhetünk, sőt a területek háromnegyedéről kevesebb mint öt perc alatt elérhetünk a biztonságos kerékpáros közlekedéshez – írja a Qubit.

A Wikipédia szerint a fővárosban 187 kilométer kijelölt kerékpáros útvonal található, ebből 43 kilométer kis forgalmú úttesten kijelölt útvonal, 8 kilométer kerékpársáv, 64 kilométer önálló kerékpárút, 49 kilométer osztott gyalog- és kerékpárút, valamint 23 km osztatlan gyalog- és kerékpárút. Magyarán, nem vagyunk ugyan egy Amszterdam, a helyzet nálunk egyáltalán nem rossz biciklis szempontból (persze biztosan mást mondanának azok, akik csak azért fröcsögnek a kétkerekűzőkre, mert „Karácsony alkalmatlan”…)

Jól hangzó számok, de mit jelent ez a gyakorlatban? Az nlc két újságírója, a nyugodt kisvárosi biciklis közlekedéshez szokott, a fővárosban még sosem tekerő Szászi Csenge és a budapesti bringázásban tapasztaltabb, de egyáltalán nem magabiztosabb Bánosi Eszter nekivágtak, hogy minden előítélet nélkül kipróbálják, milyen eljutni a Nyugati pályaudvartól egy kis lánchidas kerülővel az Óbudán található szerkesztőségbe.

Csenge, aki először biciklizik Budapesten

Soha nem állt távol tőle a biciklizés, hiszen bátran közlekedett a kétkerekűvel, azonban ez gyökeresen megváltozott, amikor a fővárosba költözött. A korábban kedvelt hobbijára sokkal inkább életveszélyes vállalkozásként tekintett, mintsem vidám kikapcsolódásra. 

Szegedi lakosként egészen korán belecsöppentem a kerékpározás világába, hiszen már kiskoromban is csak úgy róttuk a kilométereket a barátaimmal, vagy a szomszéd gyerekekkel. Persze már akkor is estünk-keltünk, belehajtottunk néhány bokorba, de olyan is megesett, hogy letaroltuk a szomszéd néni rózsáit, megbánásunk jeléül pedig személyesen biztosítottuk arról, hogy bizony ilyen nem fog előfordulni többet. Szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen gyerekként megtapasztalhattam, hogy milyen az utcán gondtalanul bringázni anélkül, hogy félnünk kellett volna a túlzott és veszélyes forgalomtól. Ahogyan teltek az évek, egyre többet bicikliztem a városban, és már-már úgy éreztem, hogy egyre több tapasztalattal büszkélkedhetek. Persze ehhez hozzátartozik, hogy össze sem lehet hasonlítani a vidéki, illetve a budapesti közlekedést.

Kerékpáros „pályafutásom” igen rövidnek bizonyult, mivel pár évvel ezelőtt a fővárosba költöztem. Ugyan autóval igen sokat közlekedtem, a budapesti biciklis forgalomtól már a kezdetektől fogva ódzkodtam, ami nem véletlen azok után, amiket sofőrként az utakon tapasztaltam. A helyzetet az sem könnyítette meg, hogy manapság egyre több közlekedési katasztrófáról, illetve biciklis gázolásról hallhatunk.

Eszter és Csenge a Nyugati Pályaudvaron (Fotó: Juhász János)

A túránkat megelőző napon a fejembe ötlött egy gondolat, miszerint jó ötlet lenne tenni egy próbakört, hogy majd másnap kevesebb bénázással abszolváljam a napot. (Később sokat segített, hogy Eszter biztosított róla, miszerint ezzel a problémával nem vagyok egyedül). Túlzások nélkül, minimum 20 percet töltöttem azzal, hogy tanulmányozzam az elérhető kerékpárutakról összeállított térképet. A helyzetemet persze az sem könnyítette meg, hogy mondhatni újdonsült pesti lakosként sokszor a tájékozódási készségeimben is akad némi kivetnivaló. Ciki vagy nem ciki, de a próbautamból végül nem lett semmi, mert eluralkodott rajtam a félelem. 

Másnap reggel már nem volt mese, kénytelen voltam útnak indulni, hiszen a találkozási pont a Nyugati pályaudvarnál volt. Ugyan 20-30 perc alatt teljesíteni tudtam volna a távot, már egy órával előbb elindultam, hiszen nem tudtam mennyi ideig tart majd a kis mutatványom. Nem sokkal később egy nem várt fordulat következett: úgy éreztem magam, mintha egy filmbe csöppentem volna. Teljesen más energiák töltöttek el, mint amikor egy átlagos napon, amikor tömegközlekedéssel siettem a munkába. Éppen a 13. kerületben jártam a kis utcákat, hallgattam a madárcsicsergést, sőt még a járdáról az egyik gyalogos is biccentett és jó reggelt kívánt, ami talán még a zökkenőmentes indulásnál is jobban meglepett. Persze ez az idilli milliő nem tartott sokáig, hiszen hamar belecsöppentem a forgalom kellős közepébe. Mondanom sem kell, hogy az útvonaltervezésem kimerült abban, hogy tartanom kell az egyenes útvonalat valamiképp, hogy eljussak a nyugati felé. Meglepő módon olyan jól kiépített biciklisávokon mentem, hogy egyáltalán nem volt szükségem végül GPS-re, mivel az út vitt magával”. 

A zökkenőmentes érkezésem után Eszterrel nekivágtunk a túrának, amely még így is tartogatott meglepetéseket. Gondtalanul végigtekertünk a Bajcsy-Zsilinszky úton, majd a Lánchíd irányába vettük az irányt. A bicikliút elfogyott, így ezen a ponton kénytelenek voltunk rákanyarodni az úttestre. (Igen, éppen ettől féltünk, jogosan.)

Nem sokkal később folytattuk a túránkat, és sikeresen átkeltünk a Lánchídon, majd széllel szemben végigszántottunk a rakparton. Itt már tudtam, hogy az utolsókat fogom rúgni, arra viszont nem számítottam, hogy még a Szépvölgyi út is rám vár. Igaz, hogy a végén már lihegve toltam fel a domboldalon a kis biciklimet, viszont ennek ellenére sikeresnek könyveltem el a kirándulásunkat. Attól függetlenül, hogy az elején rettegtem és halálfélelmem volt, azt kell mondjam, hogy sok és a legtöbben helyen jól kiépített biciklis útvonallal rendelkezik a főváros.

Csenge és Eszter a Central bejárata előtt (Fotó: Juhász János)

A nap végére már úgy éreztem, hogy egyáltalán nem okozna gondot eljutni a város másik végébe, továbbá magabiztosabban is közlekedtem. Ez utóbbihoz hozzátartozik, hogy a jogosítványom megszerzése után ez volt az első olyan alkalom, amikor biciklivel a forgalomba merészkedtem. Ennek kapcsán tudatosult bennem, hogy

Eszter, a tapasztalt, de óvatos fővárosi bringás

Rendszeresen jár-kel biciklivel a városban, igazi biztonsági játékos, bonyolultabb közúti helyzetekben leszáll a járgányról és a járdára átemelve járókelővé válik. Valószínűleg az autósok rémálma, pedig neki csak a taxisokkal és a buszokkal van baja. És a turistákkal.

Kettőnk közül elvileg én számítottam szenior biciklizőnek, hiszen bár pár évvel ezelőtt még csak alkalmanként kerekeztem, az utóbbi években – hacsak az időjárás nem szól közbe – mindig biciklire pattanok, ha munkám vagy más elintéznivalóm van a városban. Persze a távolságnak beláthatónak és ismertnek kell lennie, különben rettenetesen béna vagyok: eltévedek, majd egészen elképesztő helyeken kerülök elő a városi dzsumbujban, és szanaszét stresszelem magam a megoldhatatlannak tűnő közlekedési helyzetek vagy a hirtelen véget érő bicikliutak miatt. Persze az ismert terep sem stresszmentes: a cikázó és hangtalan e-rollerek, a városi bicikliutakat Tour de France-nak gondoló őrült kerékpárosok vagy épp a túl lassú, városnézős „bubizók”, valamint a budai rakparton bicikliútra tévedő, réveteg turisták is jól kiverik nálam a biztosítékot, de bevallom, szeretek suhanva anyázni és levezetni a feszkót.

Fotó: Juhész János

A sok hátránya ellenére biciklizni mégis jobb a városban, mint tömegközlekedést használni vagy autóval a dugóban rostokolni: hiszen nem kell várakozni, az átszállással bíbelődni, vagy egy légtérben lenni olyanokkal, akikkel nem szeretnék. Gyengeségeim ellenére sokat fejlődtem az utóbbi időben, és szerintem az egészségem és az ellenállóképességem is sokkal jobb lett – nem, nem akarom tudni, mi rakódik le a tüdőmre a városi szmogban.

Szóval egyáltalán nem vagyok profi, és ez Csengét is megnyugtatja. Mielőtt a Nyugatinál találkoznánk, reggel már sprinteltem egyet, hogy elérjem a vonatot, mert nyilván a macska az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy eltűnik a kertben. Kevés elvárással érkezem, és még nevetgélünk is azon, hogy reméljük, nem a Honvédkórház balesetijén kötünk ki a végén – erre aztán nyílik egy esélyünk nem sokkal indulás után… Megvallom őszintén Csengének, hogy én csak úgy tudok átmenni a Bajcsyra, ha fogom a biciklit, és lemegyek vele az aluljáróba, mert nem vagyok képes átszelni biztonságban és szabályosan a Nagykörúton. A velünk tartó fotósnak azonban elég nagy a rutinja, így végül őt követve sikerül átjutni a közúti akadályokon. A Bajcsyn szerencsére van bicikliút, egy idő után a járdára is fel lehet menni. Csakhogy a Deáknál, amikor a Lánchíd felé kanyarodok hirtelen dudálást hallok a hátam mögött, és egy busz konkrétan az utcára sodor. Hirtelen nem igazán tudom, mi is történt pontosan, de Csenge rémült arcát látva arra a következtetésre jutok, hogy ez igazán meleg helyzet volt, mert a busz teljesen rákanyarodott a járdaszélre, tényleg majdnem elütött. Mondtam már, hogy utálom a buszokat? Egyre inkább érzem, hogy az utóbbi időszakban, vidéken kisimult idegrendszerem számára Budapest túl sok, veszélyes és leterhelő. Innentől kezdve egyáltalán nem élvezem az utat, pedig a városkép fergeteges, a Lánchídon áttekerni pedig fenomenális élmény.

Csenge és Eszter átgurul a Lánchídon (Fotó: Juhász János)

A Bem rakparton már újra a régi önmagam vagyok – az autóktól, buszoktól biztonságos távolságban. Szerencsére most turisták sem grasszálnak az úton, amelyről a lekopott felfestések miatt néhol egyébként teljesen eldönthetetlen, hogy bicikliútnak vagy épp járdának tervezték-e. Az egyetlen kihívás a Margit híd után következik: a szokásos szembeszél. Most egészen tűrhető, de volt már olyan, hogy úgy éreztem, mintha szobabicikliznék. A Szépvölgyi úti HÉV-megálló után a bicikliút elfogy, választhat az ember, hogy az úton, a kocsik között vagy a járdán megy. (Bringásoknak beszólogatós uraknak és hölgyeknek: ha az út erre nem alkalmas, akkor a járdán lehet biciklizni 10 kilométer/óra sebességgel – mondjuk többel nem is igen tudnánk felfelé –, bár kérdéses, hogy mit jelent a „nem alkalmas”. Én a Szépvölgyit annak tartom). Eszembe jut, hogy szólhattam volna Csengének, hogy tartalékoljon az erejével a végén: a Montevideó ugyanis nagy hajrát kíván. Áldom az eget, hogy a váltós biciklivel jöttem, mert általában a célban, a centrálos tábla előtt 10 méterrel feladom, most viszont lihegve, de begördülök a célba. A szokásos szívdobogás, leizzadás, kellemes diffúz állapot mindkettőnket hatalmába kerít, alig találjuk a gombot a liften, és lassan dolgozni is kéne. A busz által okozott sokk, az impulzív városi forgatag, a menetszél és az emelkedők után a 11 órás meetingre szerencsére visszaáll a keringésünk.

A végkövetkezésem az, hogy Budapesten – egy-két anomáliától eltekintve – nem rossz biciklizni, de nem is veszélytelen.