Csodálkoztál, amikor Reisz Gábor két felnövéstörténet után most egy jóval keserűbb, a magyar társadalmi problémákkal ilyen mélyen foglalkozó filmtervvel állt elő?
2006 óta dolgozunk együtt Gáborral: talán elmondhatom, hogy már ismerem, mint a tenyeremet. Csodálkozni már nem nagyon csodálkozom az ötletein, már csak azért sem, mert annyi van belőlük. Őszintén szólva nem is emlékszem, amikor Gábor először felhívott ezzel, mert majdnem mindennap felhív egy filmötlettel. (nevet) Ötletek mindig vannak, a kérdés inkább az, hogy mi az, ami gyökeret ver. Azt nagyon szerettem a Magyarázat mindenrében, hogy belemegy abba a közéleti állapotba, amiben most vagyunk.
Szerinted Gábor életkorából is adódik, hogy ezúttal más témák foglalkoztatták?
Gábor már negyven múlt, természetes, hogy változik az érdeklődése. Egyébként egy éve boldog házasságban él, az életét tehát már nem a szerelmi csalódások feldolgozása tölti ki. A sztori megszületése nyilván az akkori állapotából is fakadt. Ugyanakkor azt is fontos hozzátenni, hogy már a VAN és a Rossz versek idején, sőt a kisfilmeknél is a hétköznapi valóságra való ráismerés foglalkoztatta. Mindig figyelt arra, ami körülveszi őt.
Berkes Júlia és Reisz Gábor Velencében (Fotó: Lorenzo Carmellini)
Egy nappal a velencei díjatok átvétele előtt jelentette be Magyarország, hogy melyik filmet küldi a jövő évi Oscarra. Nem gondolod, hogy illett volna a döntéssel bevárniuk a díjat?
Nem fordult meg a fejünkben, hogy ez egy opció lehet. Valószínűleg a döntőbizottságnak is rosszabb lett volna, ha a díj után kell bejelenteniük a nevezést. Értettem az időzítésüket.
Egy ilyen nevezés sokat jelentene a filmnek?
Segíthetné a film nemzetközi útját, és jót tenne a nézőszámnak is. De ez van.
Mi minden történt veletek és a filmmel a Magyarázat mindenre velencei díja óta?
Hazajöttünk és ezerrel rástartoltunk a magyarországi kampányra. Interjúkra jártunk, podcastek vendégei voltunk, és persze elkezdődtek a premier előtti vetítések a közönségtalálkozókkal. Emellett elkezdtek befutni a fesztiválmeghívások – minden héten több is érkezik – , és beindultak a film nemzetközi eladásai. Ezek közül elég sokról nem beszélhetek, mert nem publikusak még, de azt már elmondhatom, hogy Franciaország, Olaszország és Románia megvette a filmet, és rajtuk kívül még néhány országról tudok. Pár nap múlva megy Gabi Chicagóba, ott lesz a film amerikai bemutatkozása, és azt is tudjuk már, hogy a Viennalén, azaz a Bécsi Filmfesztiválon mi leszünk a nyitófilm. Ezek mind nagyon jó hírek.
Amikor minimális pénzből, barkácskörülmények közepette kezdtetek dolgozni a filmen, gondolom, nem járt a fejetekben ilyen jövőkép.
Nem, de nem is szabad, hogy ilyesmire fókuszáljunk. Mindig azokra a problémákra kell koncentrálni, amik éppen aktuálisak. Persze nekem producerként már az első forgatókönyv-verzió láttán kell, hogy legyen valamilyen gondolatom arról, hogy piacra tehető-e, érthető-e egyáltalán külföldön a film, de ebben a szakaszban még szó sincs arról, hogy milyen fesztiválokra próbálunk majd bejutni.
A filmetek fontos szálát jelentő kokárda-konfliktus mennyire érthető a külföldi nézőknek?
Van a filmben több olyan dolog, amit egyáltalán nem, vagy nehezebben érthetnek meg. Ezt próbáltuk segíteni a feliratokkal, egyértelműsítettünk dolgokat. Például amikor Ábel át akarja adni a helyét a villamoson, és a néni erre megjegyzi, hogy „Azért még vannak jó magyarok”, a feliratban nem az lett, hogy „At least there are still good Hungarians”, inkább a patriot, vagyis a hazafi szót használtuk. Így is maradtak benne olyan dolgok, amikről tudjuk, hogy nem értik. Ilyen például az a jelenet, amikor az érettségiző diákok szerenádot adnak a tanáruknak a film elején. Volt olyan olasz kritika, ahol ezt egy március 15-ei ünnepségnek hitték. Rendhagyó módon ennek a filmnek a legelső közönsége külföldi volt. A forgatás befejeztével beválogattak minket egy vágó workshopra, ahova olyan projekteket kerestek, amik az első vágatnál tartanak. A film első verziója még 3 óra 20 perces volt. Ezt megnézte egy román vágó, egy olasz fesztiválválogató, egy francia sales agent, valamint egy lengyel, egy szlovák és egy francia producer. Ott nagyon-nagyon sok mindenre kaptunk rögtön visszajelzést. Értették, hogy a kokárda egy nemzeti ünnephez kötődik, ahogy azt is, hogy az ünnepen kívüli hordása azt is jelenti, hogy melyik oldalra szavazol.
Berkes Júlia és Reisz Gábor (Fotó: Luigi de Pompeis)
Nehéz volt 50 percet kivágnotok a filmből?
Nagyon sok dicséretet kaptunk már az első vágatra is, ami persze nem arra motiválta Gábort, hogy rengeteg jelenetet kiszedjen (nevet). Közben meg tudtuk, hogy nem maradhat 3 óra fölötti a film; ahogy azt is, hogy jóllehet a film első fele lassabban indul be, de rendesen bele akartunk menni a szereplőink életébe a konfliktus elindulása előtt, nem akartuk egy montázzsal elintézni a dolgot.
Amikor közel tíz éve befejeztétek Gáborral a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan forgatását, gondoltad volna, hogy fogtok egyszer még ennyire minimalista körülmények között nagyjátékfilmet forgatni együtt?
Én a VAN-t tartom az első igazi nagyjátékfilmemnek, de utólag sokszor nevettünk azon, hogy még azt se tudtuk akkoriban, hogy mit csinálunk. Egyébként azóta is csináltam alacsony – ha nem is ennyire alacsony – költségvetésű filmet, hiszen Kis Hajni Külön falkája is nagyon kevés pénzből készült. Producerként hiszek az építkezésben. Ha az ember csinál a semmiből egy filmet és elér vele valamit, akkor lép egy szintet, mint ahogy a Rossz versekkel is történt. Gábor következő filmjét se milliárdokból akartuk forgatni, csak annyit kértünk volna, amennyi feltétlenül kell a filmhez. Nem esett jól, hogy most gyakorlatilag mindent újra kellett kezdenünk, és mehettünk vissza oda, ahol tíz évvel ezelőtt voltunk. Viszont hajtott minket, hogy ez egy fontos történet, amit el akarunk mesélni. Egy olyan film, ami megmutatja a mostani magyarországi állapotokat; hogy mennyire mélyek a szakadékok, mennyire nem tudunk kommunikálni egymással. Amikor megvolt a téma és a motiváció, beleugrottunk, hiszen Gábor is tud „kicsiben” írni és én is tudok kicsiben gyártani.
Nagyon más a forgatás ilyen körülmények között?
Sokkal okosabban vagy akár kreatívabban kell a filmet összerakni. Bizonyos emberek több funkciót töltenek be. Nincs egy csomó „luxuskörülmény”, ami adott esetben lehetne egy forgatáson. Nem azon siránkoztunk, hogy miért nincs erre vagy arra pénz, hanem próbáltuk a meglévő pénzünket a lehető legokosabban elkölteni.
Egyre többen próbálnak minimális büdzséből filmet készíteni idehaza, nyáron Till Attila új mozija is így forgott le. Elbírják a magyar szakemberek ezt a sok minimálpénzből készült filmet?
Szakemberből van elég, ugyanakkor nem lehet túl sok filmet csinálni így. Ehhez ugyanis nagyon sok szívességet kell kérni, amit csak egyszer-egyszer lehet. És azt is kell tudni, hogy egy ilyen filmnél egyébként evidens részlegek egyáltalán nincsenek jelen. Nincsenek világosítók, nincsen grip csapat, scriptes, sminkes… Minél többen vannak egy stábban, annál nehézkesebben mozog, és annál drágább a filmkészítés. A stábtagok és a forgatási napok számán lehet a legtöbbet spórolni. Olyan embereket kell összeszedni, akik elvakultan hisznek a projektben. A mi esetünkben ez például úgy nézett ki, hogy nagyrészt elsőfilmesekkel dolgoztunk. Iszonyú mázlink volt, mert nemcsak lelkesek, hanem tehetségesek is voltak, és ez a lényeg. Néha jobb is ilyenkor kezdőkkel vagy viszonylag kezdőkkel dolgozni. Ha például olyan gyártásvezetőd van, aki az évek során megszokta, hogy rendes költségvetésből dolgozik, lehet, hogy nehezebben áll rá arra, hogyan oldja meg a dolgokat ingyen vagy szinte ingyen, netán rá sem ér, mert épp pénzért dolgozik egy másik produkción. A mi logisztikánk bizonyos szempontból egyszerűbb volt, mint egy átlagos filmé. Nem kellett bázist építeni, nem kellett áramot lekötni… Más típusú kihívások jelentkeztek a gyártásban, mint egy normális filmnél. Ehhez talpraesett, jó szervezőkészségű, rugalmas emberekre volt szükségünk.
Fotó: Reisz Gábor
Sokszor kellett kellemetlen kompromisszumokat kötnötök azért, mert valami már nem fért bele a büdzsébe?
Nem igazán. Olyan előfordult, hogy Gábor szeretett volna egy strandjelenetet felvenni, ami eredetileg nem szerepet a forgatókönyvben. Én még értettem, miért akarja, ezért megpróbáltuk megoldani. Tisztában volt a lehetőségeinkkel, és ezt nyilván már a forgatókönyv írásakor is számításba vette. Nem szállt el, nem akart helikopterről forgatni. Óvatosak voltunk a helyszínválasztásnál is. A legtöbb helyszínt ingyen kaptuk, de előfordult, hogy fizetnünk kellett, mert például BKV-járművet, strandot, közértet nem nagyon lehet ingyen kapni. Ha egy helyszín 200 ezernél többe került, amely egyébként egy eléggé alacsony helyszínárnak számít a filmes piacon, kerestünk másikat. Az egyik élelmiszerbolt például 300 ezret kért, de nem idegeskedtünk rajta, mentünk és kerestünk tovább. Tudtuk, hogy nem tudjuk kifizetni. Egy ilyen filmnél mindenben rugalmasnak kell lenni. Szerencsére Gábor meg nem az a rendező, aki ilyenkor vörös fejjel üvöltve ragaszkodik az elképzeléseihez.
Külföldön mennyire kerekedtek ki az emberek szemei, amikor meséltél a forgatás körülményeiről?
Nagyon meglepődtek, de igazából nem azzal turnézom külföldön, hogy a film mennyire kevés pénzből készült. Amikor a VAN-t csináltuk, és lelkesen meséltem, hogy szinte a semmiből hoztuk össze, rám szólt a nemzetközi sales agentünk, hogy ne tegyem. Mondta, hogy nekik is értelmezhetetlen francia cégként az, hogy lehet ennyire kevés pénzből nagyjátékfilmet készíteni. Én kezdőként büszke voltam arra, hogy gyakorlatilag a semmiből építettünk várat, de meggyőzött az érveivel. Az ő feladata az, hogy a filmünket egy szuper áruként értékesítse a nemzetközi piacon. Ha közben mindenütt lenyilatkozom, hogy csak 35 ezer euróba került, akkor ők hogyan kérhetnek érte pénzt? Az ő szempontjukból a végeredmény az igazán fontos, nem a film készítésének körülményei. Mondjuk nemrég nagyon nevettem, amikor egy sales agent a Magyarázat mindenre vizualitását fejtegette nekem, és mondta, mennyire emlékezteti őt az izraeli és az argentin filmek látványvilágára. Közben nálunk inkább arról volt szó, hogy csak egy darab lámpánk volt a filmhez, és nem nagyon volt kameramozgató eszközünk. De azért örülök, hogy ezt gondolta. Mindenesetre tévedés lenne azt gondolni, hogy ez egy fenntartható modell. A szükség diktálta kreativitás, de nem lehet minden alkotást így elkészíteni. Ugyanakkor az is igaz, hogy a tehetségeket nem lehet kispadra ültetni; ahhoz, hogy tehetségek maradjanak, teret kell adjunk nekik.
A Magyarázat mindenre magyar–szlovák koprodukcióként készült. A szlovák partner hogy került a képbe?
Prikler Matyi producerként és rendezőként is dolgozik Szlovákiában, az együttműködése a Proton Cinemával már régebbre nyúlik vissza, több filmen dolgoztunk együtt. Például a Külön falkának is ők voltak a szlovák koproducerei. Szerette Gábor első két filmjét, és tavaly nyáron meséltem neki, hogy a Magyarázat mindenrének úgy indultunk neki, hogy nincs meg a teljes finanszírozásunk – ami egyébként tőlem elég szokatlan. Azt tudtam, hogy Szlovákiában lehet utómunkára is pályázni. Matyi elolvasta a könyvet, nagyon szerette, és beadtuk a pályázatot. Elküldtük a döntőbizottságnak az első vágatot, amin még nem volt hangutómunka, fényelés és semmi, de legalább látták, min dolgozunk. A hétfős bizottságból mindenkinek tetszett, ezért beszálltak.
A szlovák partner jelenléte technikailag lehetővé tehetné, hogy a Magyarázat mindenre legyen Szlovákia hivatalos Oscar-nevezése?
Idén már biztosan nem, mert a filmet Szlovákiában csak jövőre kezdik vetíteni moziban. Jövőre a szabályzat elvileg engedné, de erről nem tudok biztosat mondani, inkább Matyit kellene kérdezned.
Azért érdekes fejlemény lenne, ha így alakulna.
Vicces lenne, az biztos.
Egy normális országban a velencei díj után Gábor előtt tárt kapuk állnának, és majdhogynem garantált lenne a következő filmterve megvalósulása, de tudjuk, hogy itthon milyenek a kilátások. Mit gondolsz, mi jöhet ezután?
A díjnak köszönhetően végre külföldön is lett láthatósága, nemcsak idehaza. Ennek ellenére nagyon sok mindentől függ, hogyan tovább, elsősorban attól, mi lesz a következő filmtervünk és mekkora költségvetésben gondolkodunk, mert a filmgyártás alapvetően drága. Az egy dolog, hogy most sokan lelkesek, viszont ha tényleg nem kapunk itthonról semmi pénzt, akkor nehezített pálya lesz külföldi koprodukciós partnert bevonni. Egy koprodukciónál elvárás, hogy a saját országodból is hozz pénzt. A szlovák pályázatnál is figyeltünk arra, hogy ne kérjünk túl sokat. Egy normális film költségvetése azért egymillió euró felett van, ennyit pedig nem könnyű összeszedni.
Téged hogyan érint, hogy most úgy kell producerként dolgoznod Magyarországon, hogy a pénzcsapok – ha nincs is kimondva – gyakorlatilag a körön kívül esőktől el lettek zárva?
Elsősorban azért érint rosszul, mert emiatt nem lehet friss tehetségeket keresni és felkarolni. Most minden energiám arra megy el, hogy azzal a két alkotóval (Reisz Gábor és Kis Hajni), akivel elkezdtem dolgozni, filmet csinálhassunk. Nem lenne felelősségteljes részemről, ha egy pályakezdőnek most bármit is megígérnék. Nem ezt a világot éljük. Egyébként mi a Protonnál nem úgy dolgozunk, hogy beadunk hatszáz pályázatot, amiből majd kettő valahogy biztosan átcsúszik. Mi komplett csomagokkal pályázunk, és egy-egy ilyen csomagba rengeteg munkát teszünk. Csak olyan filmekkel pályázunk, amikben nagyon hiszünk. Nehéz megélni a magyarázat nélküli elutasításoknál, hogy a befektetett munka, a maximalizmus és az igényesség semmit sem számít. De nem akarok nyavalyogni. Veszek még nyolc nagy levegőt (amíg még van nagy levegőm), és így is nekiállok a filmnek. De ez nem lehet egy üzleti modell.
Azért nyugtass meg, hogy legalább az a kevés pénz, amibe a Magyarázat mindenre került, a nemzetközi siker után most visszajön.
Ezt most még nem tudjuk. Nagyon sok úton és sok kanyarral csorog vissza a pénz, sok helyütt levesznek belőle a mozik, a forgalmazók, koprodukciós partnerek satöbbi. 2008-ban például volt egy filmünk, amit húsz országba eladtak, és így sem hozott bevételt, amit én a mai napig nem értek. Azért bízom abban, hogy lesz bevételünk, mert azt bele tudnánk forgatni egy következő filmbe. De ezen a ponton még korai beszélni erről.
