Magyarázat mindenre kritika

Léteznek hamisítatlanul magyar élmények, szokások, szimbólumok és szófordulatok, melyeket látva egy velencei moziban is azonnal otthon érezzük magunkat. Érettségi, kokárda, színes-szagos káromkodáscsokor, „Levegyem a cipőm? Nem kell, hagyjad! De, leveszem”-beszélgetés vendégségben. Na meg a politika. Míg előbbi pillanatok sorsközösséget teremtenek, összekapcsolnak minket egymással, addig a politika csak széthúzást és gyűlölködést eredményez.

Mert elég csak az egyszeri Facebook-poszt kommentszekciójára tekinteni, hogy lássuk, mennyire véresen egymásnak tudunk esni, ha szóba jön a téma. A kék sarokban a „libsi”, a pirosban az „agymosott fideszes”, akik addig szájkaratéznak, amíg nem hagynak egymáson begyógyíthatatlan sebeket. Pedig ezekben a parttalan vitákban a legtöbbször csak a saját igazát hajtogatja az ember, nem figyel a másik oldalra, mert alapjaiban ítéli el azt. Így pedig nem lehet építő jellegű párbeszédet folytatni és fejlődni. De a politika nemcsak az országot polarizálja, a mikroközösségeinket is megmérgezi. Baráti, családi kapcsolatok mennének tönkre, hacsak nem kerülnénk kényesen a témakört. Mind kapásból tudjuk, ki az, akivel nem egyeznek a nézeteink (igen, ő, aki most beugrott), de mivel értékes, értelmes embernek tartjuk, nem akarunk meddő veszekedést folytatni vele, és potenciálisan elvágni a vele való viszonyunkat. Talán ez is egy közös pont.

Reisz Gábor a Magyarázat mindenre című új filmjében páros lábbal ugrik bele a magyarokat összekötő pozitív és negatív színezetű metszetbe.

Reisz univerzálisan magyar életérzések átadásával emlékezetet minket arra, hogy mennyire nem számítanak a társadalom által fontosnak aposztrofált dolgok. Tök mindegy, kire szavazol, amíg az nem fordít az embertársaid ellen. Nem az érettségi fogja meghatározni az életedet. És nem csak bizonyos kritériumok teljesítésével leszel igazán magyar.

Magyarország. Itt élünk. Érettségi van.

A Magyarázat mindenre kezdetben a VAN-hoz vagy a Rossz versekhez hasonlóan egy szerelemtől szenvedő fiú története. Ő Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár nevét érdemes lesz megjegyezni), aki egyszerűen képtelen koncentrálni a történelem tételeire, amíg nem beszél Jankával. Az ipari forradalomról vagy a római császárokról szóló ismeretei helyett inkább a Messengert frissítgeti, és válik egyre frusztráltabbá. Na nem azért, mert nem jut az eszébe, mikor volt a mohácsi csata, hanem mert Janka egész nap inkább a törivel (na meg a tanárukkal) van elfoglalva Ábel helyett.

Másnap az érettségi a vártnál is katasztrofálisabban sikerül. Ábel nem elég, hogy póttételt húz, de még a második témáról sem jön ki egy árva szó sem a száján. Nem akar itt lenni, túl nagy a nyomás, ráadásul mégis miért felelne egy olyan tanárnak, akibe fülig belezúgott élete szerelme?! Ábel nem hülye (a többi tárgyból egészen szép jegyei születtek), ennek ellenére mégis megbukik. A feleletéből a töritanár, Jakab (Rusznák András) csak arra emlékszik, hogy hiába próbált segíteni a fiúnak, Ábel megkukult. Ábel pedig arra, hogy Jakab folyamatosan kérdésekkel bombázta. Közülük az egyik a „Miért van magán kokárda?” volt.

A srác ugyanis véletlenül a zakóján hagyta a kitűzőt. Az ezt firtartó ártatlan kérdés pedig beláthatatlan lavinát indít el. Ábel „magyarázza a bizonyítványát”, és a kokárdára fogja az egyesét. Mert az apja fideszes, Jakab pedig nagyon nem az – ebből pedig már volt konfliktusuk fogadóórán. A magyarázat elég, csakhogy véletlenül egy újságíró fülébe is eljut, aki cikket írt az ügyből: „Kokárdája miatt buktatták meg az érettségizőt”. Bár Ábel csak ki akart bújni a szülői harag alól („Tudod ki bukott meg a családban az érettségin, fiam? Senki.”), a sajtó kiálltványt csinált a zakón maradt kokárdából. És máris felrobbantak az indulatok.

Reisz Gábor új filmje: Magyarázat mindenre. (Fotó: Cirko Gejzir)

A magyarság vajon mi?

Reisz különböző nézőpontokból mutatja be a nagyjából két hét eseményeit. Ábel, a szerelemtől elvakult érettségiző fiút, aki csak meg akarja úszni a fejmosást. György (Znamenék István) az aggódó apa, gondoskodó férj, mellesleg Fidesz-szavazó. Jakab, a baloldali érzelmű, de érzelmileg amúgy elérhetetlen történelem tanár. Elsősorban az ő szemszögeiket ismerjük meg, így egy napot többször átélve.

Ám a Magyarázat mindenre nem csupán az eseményeket járja körbe minden szempontból: a magyar közhangulattal is hasonlóan jár el. Egyik oldalba sem rúg nagyobbat, mint a másikba; egyik meggyőződés képviselője sem rosszabb vagy jobb ember a másiknál. Hiszen csak a politika fekete-fehér, az emberek nem. Reisz megmutatja, milyen abszurd torzításokban látjuk egymást, ahogy azt is, hogy ez egy idő után rendkívül fárasztó. Király Dániel karaktere foglalja össze a legjobban a dolgot. El akar menni Dániába, és nem csak azért, mert ott többet keresne. Hanem mert elege van abból, hogy „gyűlölni kell a migránsokat meg a buzikat”, a másik oldalról pedig „a NER-t, Orbánt” és társait. És tényleg: mit nyerünk ebből? Valóban az határoz meg minket, magyarokat, hogy két szélsőség csatározik egymással?

Reisz szerint nem. Ő inkább azt állítja, hogy sem az érettséginek, sem a pártpolitikának nem kéne meghatároznia az életünket. A gyönyörűen felszabadult fináléban a gyerekek (több hónappal a vizsgák után) önfeledten élvezik a nyarat, az utolsó képben belerohanva a Balatonba. Ezzel pedig mindnyájan tudunk azonosulni. Ahogy azokkal az apró, csakis ránk jellemző vonásokkal is, amiket talán nap, mint nap nem is veszünk észre. És amiket Reisz a mostanra védjegyévé vált humorával ezúttal az arcunkba tol. A Magyarázat mindenre tehát végsősoron annak az egyszerű üzenetét közvetíti, hogy próbáljunk meg egymás mellett, elfogadásban, békében élni. És kiélvezni ezeket a hétköznapi pillanatokat, melyektől olyan szórakoztató és szerethető lesz a Magyarázat mindenre is.