Kara Robinson egy átlagos 15 éves lány volt. Folyton a legjobb barátnőjével és a barátjával lógott, a jogosítványa megszerzésére készült, és élte a tinédzserek normális, hétköznapi életét. Egy 21 évvel ezelőtti nyári napon Kara a barátnőjénél aludt. Egy közös barátnőjük felhívta őket, és megkérdezték, lenne-e kedvük átmenni hozzá. A lány a közeli tó partján lakott, így természetesen azonnal igent mondtak. Ám mielőtt elindultak, Kara barátnőjének anyukája megkérte őket, hogy locsolják meg a kinti virágokat amíg ő dolgozik. Kara vállalta a feladatot, amíg a barátnője elment zuhanyozni.
Ez a döntés valószínűleg megmentette a barátnőm életét, és örökre megváltoztatta az enyémet
– mondta a ma már 36 éves Kara Robinson Chamberlain a TikTokon.
A közösségi média platformon külön műfajjá nőtte ki magát az úgynevezett „story time”, ahol az emberek – gyakran egy teljesen másik tevékenységet folytatva (például sminkelés közben) – mesélnek magukról. Kara is ezt a formát választotta arra, hogy megossza a saját szavaival a történetét. Azt, hogy hogyan rabolták el a legjobb barátnője udvaráról, és tartotta fogva egy sorozatgyilkos 18 órán át. Majd pedig azt, hogyan szökött meg előle, és hogyan segített a rendőrségnek elkapni a férfit. Nem ez az első alkalom, hogy Kara beszélt a vele történtekről. Sőt: gyakran tart előadásokat az áldozatokkal foglalkozó szakemberek edukálásának, túlélők segítésének céljából élete legszörnyűbb 18 órájáról.
„Ne állj szóba idegenekkel!”
– a gyerekkorunkban szüntelenül ismételt figyelmeztetést Kara agyába is belevésték a szülei. Egykeként talán a szokásosnál is különösebben féltették. De mi történik akkor, ha egy abszolút jól szituált, minimális gyanút sem keltő idegen kerül a közeledbe? Rögtön bekapcsol a vészjelző, és meghallod anyád óva intő hangját? Vagy 15 évesen már eleget hatott rád a társadalmi nyomás, miszerint a nőknek illedelmesnek és udvariasnak kell lenniük?
Mikor Kara utcájában többször is elhajtott egy férfi, a lány felfigyelt rá. De nem azért, mert gyanús lett volna, egyszerűen csak olyan kocsit vezetett, amire a jogsijára áhítozó tini is vágyakozott. A kocsi megállt a ház előtti feljárón, egy teljesen normálisnak tűnő férfi szállt ki belőle. Szórólapokat osztogatott. „Beszélgetésbe elegyedett velem, közben tisztes távolságot tartott” – emlékezett vissza Kara. Bár tudta, hogy a „Ne állj szóba idegenekkel!” után a második szabály, hogy „Soha ne áruld el, hogy egyedül vagy otthon!”, természetesen válaszolta az idegen kérdésére azt, hogy ez épp a barátnője háza. „Nem mutatott semmilyen red flaget – folytatta –, egészen addig, amíg be nem nyúlt a mappájába egy szórólapért. Ekkor éreztem, hogy egy fegyvert nyomott a nyakamhoz, és hallottam, hogy azt mondja: »Most velem jössz«.”
Fotó: @kararobinsonchamberlain
„Amikor elképzeled, mit tennél, amikor egy ilyen szituációba kerülnél, sok mindenre gondolsz… Én lefagytam.” Mikor a férfi megbökte a pisztollyal Karát, a lábai automatikusan elindultak az autó felé. A kocsi hátsó ülésén egy műanyag doboz várt a lányra, abba kellett bemásznia.
„Ez volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy meg kell szöknöm. Nem volt bennem kétség, hogy meg fogok szökni.”
Kara ösztönösen tudta, hogy nyugodtnak kell maradnia, nem mutathat félelmet – még akkor sem, amikor valamivel később a férfi kipeckelte a száját és megkötözte őt. Ezek az elkövetők ugyanis – mint ahogy azt már tudjuk –, akkor érzik magukat igazán elemükben, ha az áldozatuk retteg. „Nem sok mindent befolyásolhattam, de az érzelmeimet igen. Nem voltam hajlandó megadni neki a félelmem örömét.” Kara ugyan akkor még nem tudta, de az élete ekkor már szörnyű veszélyben volt: „ha másodlagos helyszínre viszik az áldozatot – osztja meg a felnőtt Kara –, akkor a túlélés esélyei jelentősen csökkennek.”
Kara életének legrosszabb 18 órája
Bár a lány megpróbálta megfejteni, merre kanyarog a kocsi, tudta, hogy ez valójában lehetetlen feladat, valami mást kell kitalálnia. A túlélésre fókuszálva rájött, hogy minden létező információt össze kell gyűjtenie a fogvatartójáról. Pontosan ezt tette vele is a férfi: amint megérkeztek a lakásába, egy miniinterjút készített Karával. Meg akart tudni róla mindent a címétől a pasija nevéig. „Lefektetett néhány szabályt: először is azt, hogy a tetteimnek következményei vagy jutalmai lehetnek. Másodszor pedig azt, hogy mindig lesz nála valamilyen fegyver.”
Fotó: @kararobinsonchamberlain
Fogságának 18 órájáról Kara csak bevillanó képekben emlékszik. Így például arra, hogy nem volt hajlandó enni. Vagy arra, hogy megpróbált a férfi kedvére tenni – túlélési taktikája részeként –, ezért felsöpörte annak lakását. Ezáltal közel tudott jutni a hűtőjéhez, ahonnan leolvasta és megjegyezte az elrablója fogorvosának és orvosának oda kitűzött nevét. „Megjegyeztem a műanyag doboz sorozatszámát, amiben behozott a kocsiból a lakásába. A fürdőszobában lévő hajkeféből és holmikból leszűrtem, hogy egy hosszú, vörös hajú nő is él vele. A kanapén ülve beszélgettünk, és kiderült, hogy régebben a haditengerészetnél szolgált” – sorolta Kara, mi mindent vésett az eszébe.
A férfi számos alkalommal bántalmazta szexuálisan a tinédzsert, majd azt mondta neki:
Ha végeztem veled, elengedlek. Te döntöd el, hogy a rendőrséghez fordulsz-e, de mindig is úgy fognak ismerni, mint a lányt, akit megerőszakoltak.
Nem ez volt az egyetlen pszichológiai játszma, amit a lány fogvatartója bevetett: néznie kellett a híradót, hogy lássák, hiányzik-e valakinek.
A szökés
Hajnali kettő-három körül aztán váliumot adott Karának, megbilincselte és az ágyhoz kötötte a kezét, illetve a jobb lábát. „Tudtam, hogy csak akkor menthetem meg az életemet, amikor az elrablóm alszik. Bár bedrogozott, hajnalban felébredtem. Meg kellett ragadnom az alkalmat” – folytatta a történetét Kara.
Fotó: @kararobinsonchamberlain
A bilincset egy csavaros karabinerhez rögzítették az ágyhoz, ezt csavarozta ki a lány, miután rájött, hogy nem fogja tudni kicsúsztatni a bilincsből a kezét. Ezután óvatosan kinyitotta a lábát rögzítő karabinert, majd kicsusszant az ágyból. A fogvatartója mellette aludt.
Bármikor felébredhetett, és ha ez megtörténik, biztosan bántani fog.
Nem volt azonban egyszerű kijutni a lakásból. A férfi elbarikádozta a bejárati ajtót: többek között a műanyag doboz, meg egy zajos, fém harmonikaajtó is az útját állta, de Karának sikerült mindent hangtalanul odébb rakni. „Kinyitottam az ajtót, és csak futottam. Megláttam az utcán egy autót, és teljes csőlátással csak arra tudtam fókuszálni. Leintettem, és a lakásra mutattam. Megmondtam nekik, hogy elraboltak, jegyezzék meg ezt a házat, itt tartottak fogva. Megkérdezték, hogyan segíthetnek, én pedig megkértem őket, hogy vigyenek a rendőrségre.”
Végig egy sorozatgyilkos karmai között volt
A rendőrök segítőkészek voltak. Levették Karáról a bilincset, szóltak az édesanyjának, és felvették a vallomását. „Megkérdezték, hogy tudnám-e azonosítani a lakást, amiből megszöktem. Meg akartam próbálni, de mikor odaértünk, mint ahogy azt sejtettem, nem ismertem fel, pontosan melyikbe tartott fogva. A házmesternek viszont le tudtam írni a férfit és az életkörülményeit, ami alapján aztán meglett.”
A lakás persze addigra már üres volt. De Kara adatai alapján (a fogász, az orvos, a kocsi leírása – minden, amit memorizált) be tudták azonosítani a férfit. A lány számos fénykép közül magabiztosan választotta ki az elrablójának fotóját, aki ellen ezután körözés indult.
Fotó: @kararobinsonchamberlain
Két napig kutatták a férfit, végül csapdát állítottak neki. A nővérével kellett volna találkoznia Floridában, azonban a rendőrség várta őt. Sajnos kiszúrta őket, mielőtt elkaphatták volna, így üldözőbe vették. Hogy megállítsák, kilyukasztották az autója kerekeit, ami ezáltal végül összetört. A férfi nem menekülhetett tovább: egy rendőrkutya ráharapott a lábára, ám mielőtt csattanhatott volna rajta a bilincs, lelőtte magát.
„A történet azonban nem itt ér véget. Az elrablóm lakásába visszatérve találtak egy lezárt katonaládát, tele 1996-os és 1997-es, három kislány meggyilkolásáról szóló újságkivágásokkal. Nem sokkal később a fogvatartómat azonosították be a lányok gyilkosaként is.”
Karának meggyőződése, hogy több, ehhez hasonló megoldatlan gyilkosság fűződik még a férfihez (aki valljuk be, nem érdemli meg, hogy megjegyezzük a nevét). Elsősorban azért, mert „furcsa dolog ilyet mondani, de az elrablóm nem volt velem gonosz. Valószínűleg így tudott annyi éven át észrevétlenül ténykedni…”
Kara új élete
Kara ősszel visszament az iskolába, és azt akarta, hogy a lehető legnormálisabban kezeljék. Ő nem Kara, az elrabolt lány, hanem Kara, aki mindig is volt. Ez a horrorisztikus esemény azonban alapjaiban változtatta meg őt. Az elrablása után a családja jóban lett a helyi seriffel, aki nyári munkára hívta őt a következő évben. Kara elment, és 2003 nyarától az első gyermeke születéséig a rendészetben dolgozott.
Kara Robinson (Fotó: Robert A. Martin/The Free Lance-Star via AP)
„Elvégeztem az akadémiát, ahol az én esetemet is tanították. Dolgoztam iskolában, nyomoztam szexuális és gyermekbántalmazási ügyekben, illetve áldozatsegítőként is tevékenykedtem. A rendőrségen ismertem meg a férjem, gyermekeim apját” – mesélte Kara, aki azóta a harmadik babáját várja. Manapság már nem foglalkozik rendőrségi ügyekkel, inkább előadásokat tart, számos szervezet, segítő csoport és közösségi projekt tagjaként. Bátran beszél a vele történtekről (amiről film is készült Túlélni egy sorozatgyilkost: Kara Robinson története címen), mert tudja, másokon is segíthet vele.
Nem bánom, hogy megtörtént velem mindez. Mert ugyan ez a szörnyűség nem határoz meg, de ez tett azzá, aki ma vagyok.
