„Egy kicsit minden munkámba belehalok” – Hadas Kriszta élete gyökerestül megváltozott

Utoljára nagyjából egy éve lehetett sokat hallani felőled, amikor megnyerted a Prima Primissima-díjat. Mi történt veled azóta?

A Prima Primissima után még nyár végéig nagyon dolgoztam, és most néhány hónapja életmód-, életközepi- vagy élet kétharmadi-váltásban vagyok, nevezzük ahogy akarjuk. Hosszas tipródás előzte meg, de felmondtam az ATV-nél. A döntés nehéz volt, mert nagyon szeretem a Heti Napló csapatát, Sváby Andráshoz pedig több mint harmincéves barátság fűz. Viszont olyan nagy meglepetés talán nem lehetett a felmondásom, mert eleve azt beszéltük meg, hogy csak átmenetileg csatlakozom hozzájuk.

Eredetileg egy évre szólt a megbízásod?

Igen, de több mint két évig maradtam. Török Réka szülési szabadsága alatt ugrottam be. Andrásnak jó volt, hogy egy régi harcostársát hívja, és nem kell egy új embert betanítania. Most azonban muszáj volt meghoznom ezt a döntést, mert nagyon sokat vett ki belőlem ez az életmód. A Heti Napló mellett tanítottam a Metropolitan Egyetemen, csináltam a Jön a babás dolgaimat és az egyéb projektjeimet, és

32 évnyi szakmai tapasztalattal és egy Prima Primissimával a hátam mögött sem tudok semmit rutinból megoldani. Hogy nagy szavakat használjak: egy kicsit minden munkámba belehalok.

Fotó: Kecskés Kala

Ez azért idővel visszaüt.

Azt éreztem, hogy egyszerűen elfogytam. A mai Magyarországon nagyon nehéz a médiában, főleg a televízióban közügyekről beszélni. Naponta tízszer ütközöl falakba és pattansz vissza a különböző minisztériumokról, szinte soha senki nem nyilatkozik, nem beszél, nem válaszol és nem mutat meg semmit. Jól jellemzi a helyzetet, hogy nálunk a Covid-időszak alatt egyetlen független médium sem mutathatta be, mi zajlik a kórházakban. Régen se volt idilli a helyzet, de néha legalább volt következménye annak, ha valamit csináltunk. Most úgy éreztem, hogy csak egy buborékban beszélünk, és nem jut el azokhoz, akikhez kéne.

Volt egy konkrét pillanat, amikor besokalltál?

Nyáron forgattam egy riportot azokról a tanárokról, akik a státusztörvény hatására felmondtak, és már egy új munkahelyen dolgoznak. Két-három héten át szerveztem, 40-50 emberrel egyeztettem. Olyan nagy volt a félelem az emberekben, hogy az elképesztő. Még az új munkahelyeiken is, amiknek semmi közük nem volt az oktatáshoz, legyen az egy biztosítótársaság vagy egy magáncég. Nem akartak beengedni, hogy megmutassam a kollégát munka közben, mert rettegtek, hogy a politikába keverednek.

Végül nagy nehezen megcsináltam, a neten közel egymillió ember nézte meg, de akkor és ott mégis elszakadt bennem valami. Nagyon nehéz úgy riportot készíteni, hogy ha mondjuk a lombik intézetek államosítása a téma, akkor egyetlen reprodukciós intézet sem enged be, ha pedig az ársapkáról forgatnék, akkor félnek szóba állni velem a tojástermelők. Ha meg nagy nehezen eljutok oda, hogy forgathatunk, akkor utána még ötször visszaszívják, amit elmondtak. Olyan ez, mint gúzsba kötve táncolni.

Gondolom, ez nehezen fér össze a maximalizmusoddal.

A végsőkig próbálok elmenni minden anyagomban. Megtörtént, hogy a férjemmel elvittük a 14 éves fiunkat Auschwitzba. Odafelé az autóban öt órán át telefonáltam, majd másnap a birkenaui táborban egyfolytában csöngött a telefonom: elkezdték lemondani a megbeszélt dolgokat. Végiggondolták, beszéltek a feleségükkel meg a szomszédjukkal, és inkább mégsem nyilatkoznak. Abból nem lehet baj. Ott állok a birkenaui táborban a férjemmel és a fiammal, ahonnan a dédnagymamámat a gázkamrába vitték, és telefonon embereket győzködök arról, hogy nyilatkozzanak. A férjem rám nézett, és megkérdezte, hogy »te normális vagy?« Közben meg ott volt bennem az érzés, hogy amikor visszamegyek, anyagot kell csinálni.

Fotó: Kecskés Kala

Azt érezted, hogy ez már túl sok?

Minden tiszteletem azoké az újságíróké és riportereké, akik csak csinálják, csinálják és csinálják, mert ha mindenki úgy döntene, ahogyan én döntöttem a nyáron, akkor nem maradna itthon senki, aki a valóságról beszél. Fontosak azok az újságírók, akik minden akadály ellenére tovább csinálják. Úgy éreztem, hogy nekem ebből most elég. És ezzel nem azt mondom, hogy a döntésem végleges. Azonban tudom, hogy ha most maradok, a pánikrohamok komolyabb egészségügyi problémákhoz vezettek volna. Szokták mondani, hogy ez csak munka, nem kell annyira a szívedre venni. Nekem azonban másképp nem megy.

Az sem tudott lelkesíteni, ha egy riportodat nagyon sok ember nézte meg és alakította a közbeszédet?

Persze, jó érzés, de az emberek megnézik, kikommentelik, kidühöngik magukat és mennek tovább. Te pedig a következő riportnál újra nekicsapódsz a falnak. És a tanárok helyzete sem lesz jobb a sok nézőtől. Adsz egy objektív képet az embereknek, de ezt leszámítva nem történik változás.

A Jön a baba projekted nem ennyire stresszes?

 A Jön a babával egy olyan női közösségre találtam, aminek én is tagja vagyok és mindenben támogatjuk egymást. Megható az a bizalom, amivel az emberek a kezembe adták az életüket, hiszen a legfontosabb pillanataikat osztják meg velem.

Egyetemen tanítasz. Ebben a helyzetben hogyan tudod lelkesíteni és útravalóval ellátni az újságírók következő generációját?

Mindenkinek azt mondom, hogy kizárólag akkor kezdjen bele, ha azt érzi, hogy ezért sok mindent fel tud áldozni. Ha reggel elsőnek van bent, este meg utolsóként távozik. Ezt tanítottam a lányomnak is, akiből szintén tévés lett. Hinni kell abban, hogy az általad elmesélt történet fontos és hatással lesz az emberekre. Nem lehet megúszósan csinálni, mert akkor középszerű leszel. Bele kell dögleni, de eljön az a pont, amikor lehet és kell is szünetet tartani. A Prima Primissima után elmentünk Balira, ahol végig azon pörögtem, hogy mit fogok csinálni. Rájöttem, hogy ez nem jó. Muszáj, hogy időt és figyelmet fordítsak saját magamra.

Tudnunk kell azt is, hogy a médiában elsősorban a saját generációnkhoz beszélünk. Ha megkérdezem a tanítványaimat, hogy ki volt Déri János, csak pislognak. Ő volt az ország legtehetségesebb riportere. Egy ország zokogott a halála után, a fiataloknak azonban ma már sajnos nem jelent semmit. A munkánk nem az örökkévalóságnak szól, de nem baj, mi ezt vállaljuk.

Fotó: Kecskés Kala

Hogyan alakult az életed a felmondás után?

Eljött az ideje, hogy sokkal több időt töltsek a családommal, a két gyerekemmel és az unokámmal. Végre elkezdtem sportolni, szóval a változás a munkában életmódváltással is járt. Sokat olvasok, filmet nézek, színházba járok. Valahonnan vissza kell töltenem a dolgokat, amiket kiadtam magamból. A Bálint Házban Családmesék címmel vezetek egy talk-showt. Ismert emberekkel és családtagjaikkal beszélgetek, nagyon szeretem csinálni.  De idővel eljött a pont, amikor mocorogni kezdett bennem, hogy ismét belefogjak valami újba. Korábban az összes munkám úgy jött, hogy felkértek rá, ám most életemben először én telefonáltam. Felhívtam Pácsonyi Daniellát, az nlc lapigazgató/társfőszerkesztőjét. Úgy éreztem, hogy az nlc az a platform, ahol olyan történeteket tudok mesélni, amik sok embernek sokat jelenthetnek.

Mi volt a koncepciód?

Havonta jelentkezem majd egy rövid dokumentumfilmmel.

Tudom, kissé fellengzősen hangzik, de felemelő, emberi történeteket szeretnék mesélni, mert szerintem erre nagy szükség van egy olyan országban, ahol rengeteg a dühös, frusztrált ember, mindenki mindenkit lehúz és híján vagyunk az empátiának. Olyan emberekről forgatok majd, akiknek a sorsuk, a munkájuk, a gondolataik, az életük olyan példázatot mutat, ami kivezethet ebből a széthúzásokkal teli sötét veremből, amiben mi magyarok már régóta benne vagyunk.

Jól érzem, hogy ezekre a történetekre neked is szükséged van?

Mint egy falat kenyérre. Ezúttal nemcsak női történeteket fogok megmutatni, ugyanúgy főszereplők lesznek a férfiak is.

A televíziózáshoz képest másképp mesélsz majd történetet az nlc-n?

Az évek során kialakult egy stílusom, ezt nyilván most is magammal hozom, de a forma kicsit változik: dokumentaristább lesz, kevésbé lesz tévés. Letisztultabb formában gondolkodom, és kicsit ráérősebb történetmesélésben. A legfontosabb azonban az, hogy mindig a témához igazodjam. Ketten készítjük majd a filmeket Gudmon Olivér operatőrrel, aki egy 22 éves nagyon-nagyon tehetséges srác. A Metropolitan Egyetemen volt a tanítványom, és onnan vittem magammal az ATV-be, azóta pedig már sok helyre dolgozik.

Hadas Kriszta és Gudmon Olivér operatőr

Miről szól majd a bemutatkozó anyagod?

Az első filmet Kárpátalján forgattuk a KEGYES szervezet segítségével, akikkel már forgatott az nlc korábban. A KEGYES a Kárpátaljai „Elfelejtett” Gyermekek Segítése céljából létrehozott alapítvány, amit egy helyi református lelkész, Sipos József vezet. Többnyire mélyszegénységben élő családokban, a betegen született gyereket van, hogy egyszerűen a kórházban „felejtik”. Persze ezek a gyerekek aztán kapnak enni, melegen tartják és bepelenkázzák őket, de ez csak arra elég, hogy ne haljanak meg: a szeretet, az ölelés elengedhetetlen minden ember számára. A kórházi személyzetnek nincs ideje, hogy komolyabban foglalkozni tudjon velük, és itt jön képbe az alapítvány, ami kárpátaljai magyar asszonyokkal fogott össze, akik önkéntesként akár hajnalban is felkelnek, hogy egy órát buszozzanak azért, hogy 4-5 órát foglalkozzanak a gyerekekkel a munkácsi kórházban. Ölelik, szeretik, etetik, itatják, öltöztetik őket, megtanítják kúszni, mászni, járni a kicsiket. Erre azonban nemcsak a gyerekeknek van szükségük, hanem az asszonyoknak is. Átlagos kárpátaljai magyar sorsnak mondható, hogy a férjeik Magyarországra menekültek a háború elől és a besorozás miatt nem mernek hazatérni, a gyerekek már kirepültek otthonról, ők pedig egyedül maradtak a faluban, ahol nincsenek férfiak. A saját lelküknek is jót tesz, hogy szeretetet tudnak adni és kapni. Épp Mikulás napján forgattunk, és a kórházban voltunk, amikor megszólalt a légiriadó. Remélem, hogy a kórház vezetése engedélyezi azt a felvételt, amikor a Télapó az óvóhelyen osztja ki az ajándékokat a beteg gyerekeknek.

A Rólunk szól – Hadas Kriszta történetei első dokumentumfilmje december 26-tól lesz látható az nlc-n.

Fotó: Hadas Kriszta