Isaac Newton (1642-1727) volt a nagy elmékben egyébként sem szűkölködő felvilágosodás korának egyik legkiemelkedőbb tudósa, aki matematikusként, fizikusként csillagászként, sőt, filozófusként és alkimistaként egyaránt maradandót alkotott. Leibnizzel nagyjából párhuzamosan, de tőle függetlenül kidolgozta a differenciál- és integrálszámítást, valamint komoly optikai vizsgálatokat is végzett: ő fedezte fel, hogy a prizmán megfigyelhető színek valójában az áthaladó fehér fény alkotóelemei, nem pedig a prizma fényt színező hatásának tudható be – ahogy Roger Bacon feltételezte a 13. században –, továbbá azt is ő mondta ki először, hogy a fénynek részecske természete van.
Világvégét is jövendölt
Newton a maga teljességében kívánta megérteni a világot. Széleskörű érdeklődésére és sokoldalúságára jellemző, hogy az állami pénzverde igazgatójaként bevezette a nemesfém pénzek oldalán a recézést, ami rendkívül jó szolgálatot tett a pénzhamisítás elleni harcban, mindeközben pedig mélyreható teológiai kutatásokat végzett, és saját bibliaértelmezést dolgozott ki: azt állította, hogy a későbbi korok fordítói saját céljaik elérése szerint fordították a Bibliát, így például a Szentháromság sem létezik, és magához az Atyához kell imádkozni (ezt a felfedezését persze nem nagyon reklámozta, mert könnyen előfordulhatott volna, hogy perbe fogják eretnekségért). Különösen sokat foglalkozott a Jelenések könyvével, és saját számításai alapján 2060-ra jövendölte a világvégét.
Isaac Newton portréja (forrás: Wikipedia)
Persze Newton azért elsősorban nem ezekről szokás ismerni, hanem vitán felül korszakalkotó művének, a Philosophiæ Naturalis Principia Mathematicának (A természetfilozófia matematikai alapelvei, 1687) köszönhetően, melyben leírta az egyetemes tömegvonzás törvényét, valamint az általa lefektetett axiómák révén megalapozta a klasszikus mechanika tudományát. Ő volt az első, aki megmutatta, hogy az égitestek és a Földön lévő tárgyak mozgását ugyanazon természeti törvények határozzák meg. Matematikai magyarázattal alátámasztotta Kepler bolygómozgási törvényeit, kiegészítve azzal, hogy a különböző égitestek nemcsak elliptikus, de akár hiperbola- vagy parabolapályán is mozoghatnak. Törvényei fontos szerepet játszottak a tudományos forradalomban és a heliocentrikus világkép elterjedésében.
Az alma és a fája
Az ismert anekdota szerint Newton a tömegvonzás törvényét azt követően alkotta meg (vagy legalábbis akkor kezdett neki derengeni), mikor egy almát látott leesni a fáról (vagy más verzióban: a fejére esett egy alma) otthona, a Woolsthorpe Manor kertjében, valamikor 1665 körül. Hogy ez valóban megtörtént-e így, ebben a formában, vagy csak legenda, az máig vita tárgya.
Az mindenesetre biztos, hogy az érintett – vagyis maga Newton – előszeretettel terjesztette ezt a kis történetet a korabeli elit értelmiség köreiben, így egyebek mellett Voltaire is beszámolt róla: „Sir Isaac Newton a kertjében sétált, ekkor szőtte első gondolatait a gravitációelméletről, mikor látta, hogy egy alma lehull a fáról.” Ahogy William Stukeley, a tudós első életrajzírója is, akinek Newton így idézte fel az esetet: „Vacsora után, mivel meleg volt az idő, kimentünk a kertbe, és néhány almafa árnyékában teát ittunk, csak Newton és én. Elmesélte nekem, hogy éppen ugyanilyen helyzetben volt, amikor korábban a gravitáció gondolata első ízben fészkelte be magát a fejébe. Miért esik az alma mindig a földre – tette fel a kérdést magának. Miért nem oldalra vagy felfelé esik, hanem mindig a Föld középpontja felé?”
Hogy ennek mennyi a valóságalapja, az már alighanem soha nem fog kiderülni, elvégre Isaac Newton már bő két és fél évszázada halott.
Az a bizonyos almafa, amely állítólag oly nagy szolgálatot tett a tudománynak, viszont még ma is megvan.
Newton almafája (fotó: Wikipedia)
Vagy legalábbis valószínűleg megvan, hisz 100 százalékosan nem bizonyítható, az ugyanakkor tény, hogy Newton egykori családi gyümölcsösében áll egy több mint 400 éves fa, amely 1816-ban egy különösen heves vihar során kidőlt, azonban a megmaradt gyökerekből sikerült újranöveszteni. Máskülönben egy átlagos – ám kétségívül igen mutatós és a korához képest egyenesen kicsattanó – almafáról van szó (mondjuk nyilvánvalóan kiemelt bánásmódban is részesül): az ún. kent virága típusba tartozik, amit ma már nem nagyon szokás termeszteni, és korábban is inkább főzőalmaként használták.
Zarándokhely lett
A legendás almafa természetesen valóságos zarándokhelynek számít, amelyet máig ezrével keresnek fel Newton és szórakoztató tudományos anekdoták rajongói, ám még ennél is érdekesebb, hogy Newton fájának számos klónja – azaz genetikusan tökéletesen megegyező mása – van a világ minden táján, Ausztráliától Argentínáig, leginkább persze különféle egyetemi campusokon vagy botanikus kertekben; hogy pontosan mennyi, azt nehéz összeszámolni, de mi minimum százra tippelünk. Arról viszont sajnos nem tudunk, hogy bármelyik klón insprálta-e hasonló jelentőségű tudományos felfedezést, mint az eredeti almafa.
Isaac Newton almafája (Fotó: Profimedia)
