Interjú Susanne Bösevel, a Budapest - Bamako rali versenyzőnőjével

Jól tudom, hogy most Sierra Leone-ban vagy?

Igen, nemrég érkeztem vissza. Német vagyok, az ünnepekre hazamentem Németországba, de amúgy 2022 nyara óta itt élek.

Aztán nemsokára megint útra kelhetsz, ugyanis te is elindulsz a Budapest–Bamako-ralin.

Igen, egy régi jó barátnőm, Meike lesz az útitársam Németországból. Ő is sörfőzőként dolgozik, mint én. Mindkettőnk hobbija az utazás, és van is köztünk némi vetélkedés, hogy melyikünk járt már több országban. Én negyvenéves vagyok, és már több mint száz országban megfordultam. A rali lehetőséget ad rá, hogy olyan országokba – például Mauritániában – is ellátogassak, ahol még nem jártam korábban. De ezt leszámítva is nagy kalandorok vagyunk, alig várjuk, hogy együtt töltsünk némi időt egy autóba zárva.

Susanne Böse, a világjáró (Forrás: Susanne Böse FB-oldala)

Vettetek már részt hasonló versenyen korábban?

Nem, ez lesz az első ralink. Vettünk hozzá egy ősrégi Volvót. Karácsony környékén találkoztunk a barátnőmmel Németországban, hogy kicsit átbeszéljük az utat, valamint beszerezzük a szükséges felszereléseket, például a sátrat. Mivel mindketten tapasztalatlanok vagyunk, lelkileg felkészültünk rá, hogy lesznek nehézségeink.

Mikor érkeztek Budapestre a startvonalhoz?

Igazság szerint mi csak Marokkóban csatlakozunk a többiekhez. Elviszik a Volvónkat Marokkóba, ahol mi átvesszük.

És úgy is meg lehet nyerni a versenyt, hogy csak Marokkóból indultok?

Mi az élményért versenyzünk, nem azért, hogy nyerjünk. Meg persze azért, mert Freetownban van egy általam alapított bokszklub gyerekeknek, amit a Budapest–Bamako szervezői és versenyzői is támogatnak, szóval jó ügyért autózunk.

Nem félsz attól, hogy az öreg Volvótok esetleg cserben hagy majd a sivatag közepén?

Éltem már korábban Nigériában, és ott az a mondás tartja, hogy mindig olyan dolgokat kell vásárolnod, amiket meg lehet javítani egy csavarkulccsal és egy kalapáccsal. Ezért van az, hogy Afrikában a legmegbízhatóbb autóknak a régi Toyotákat tartják. Ha egy ilyennel lerobbansz valahol, biztos lehetsz abban, hogy gyorsan találsz valakit, aki meg tudja javítani. Lehet, hogy lerobbanunk majd vele, de egészen biztos vagyok abban, hogy ezzel együtt is célba érünk. Mindenesetre érdekes lesz ilyen sokat egy autóban ülni: azt hiszem, két napnál hosszabban még életemben nem autóztam. Ha meg történik valami a kocsinkkal, a Google jó barátunk. (nevet)

Susanne a bokszoló gyerekek társaságában (Forrás: Susanne Böse magánfotója)

Nem tartod veszélyesnek ezt a hosszú utazást?

Ha engem egy ország veszélyeiről kérdeznek, mindig azt válaszolom, hogy „nem jó helyen érdeklődsz”. Annyit utaztam már a nagyvilágban, hogy gyorsan meg tudom állapítani, ha egy helyzet veszélyt rejt magában, ezért nem szoktam félni. Bárhol jártam, mindig biztonságban éreztem magam. Sierra Leone az egyik legbiztonságosabb afrikai ország, ahol jártam. Ezt úgy mondom, hogy tavaly volt itt egy államcsíny, de ebből személyesen semmit nem érzékeltem. Azt vettem észre, hogy bárhol jársz, ha kedvesen bánsz a helyiekkel, ők is kedvesek hozzád. Nem hiszem, hogy baj lesz. Nemrég Hamburgban szálltam vonatra, és ott több őrült ember volt, mint ahánnyal Sierra Leone-ban szoktam találkozni.

Visszatérve ahhoz, hogy már száz országban megfordultál: hogyan jött össze ez az elképesztő szám?

Meglehetősen későn kezdtem az utazgatást, olyan húszéves koromban. 2003-ban már sörfőző voltam, amikor kaptam egy ajánlatot, hogy kimehetnék hat hónapra dolgozni a Karib-térségbe, hogy helyettesítsem az ottani főzde egyik emberét, akinek babája született. Bár gyerekkoromban tanultam az iskolában, akkoriban még nem beszéltem angolul. A szüleim nem akarták elhinni, hogy tényleg elmegyek, és csak akkor fogták fel, amikor megmutattam nekik a repjegyemet. Borzasztóan izgultam utazás előtt, és be is igazolódtak a félelmeim: a repülőgépem ott ragadt Antiguában, ahol rá voltam kényszerítve arra, hogy használjam a nagyon kevés angoltudásomat. Mondanám, hogy katasztrofális voltam, de végső soron célba értem valahogy.

Az élmény azonban rávilágított, hogy rá kell feküdnöm az angolra, mert még egyszer nem szeretnék hasonló helyzetbe kerülni. Miután visszatértem Berlinbe, intenzíven nyelvet tanultam, majd 2006-ban egy olyan multicégnél helyezkedtem el, aminek világszerte vannak sörfőzdéi, akár egészen furcsa helyeken is. Általuk jártam be a Karib-térség országait, Afrika keleti és déli részét, valamint számos ázsiai országot. Szóval a legtöbbször a munkám miatt utaztam, ám mivel a legtöbb helyen sok időt – hónapokat, éveket – töltöttem, a szabadnapjaimon és a hétvégéken volt időm utazni, és a környező országokba is eljutni.

Hol töltötted a legtöbb időt?

Pápua Új-Guineában négy évet voltam. A munkahelyem általában hároméves kiküldetésekre szerződik velem, de mivel Pápua Új-Guinea épp a koronavírus időszakára esett, hosszabbítottak velem egy évet. Egyáltalán nem bántam, mert festői ország.

Sierra Leone-ban is munka miatt vagy?

Igen, egy itteni sörfőzdében dolgozom Freetown városában.

A Rokel Kids Boxing Academy tanítványai (Forrás: Susanne Böse)

És hogyan lettél alapítója egy helyi ifjúsági bokszklubnak?

Általában olyan helyeken dolgozom, ahol sokkal több pénzt keresek, mint az ott élők. Emiatt úgy érzem, kötelességem valamennyit visszaadni a helyi közösségnek, az ottani embereknek. Amikor Kambodzsában dolgoztam, volt egy rendkívül inspiráló szomszédom, aki ott iskolaalapításba fogott. Próbáltam keresni magamnak egy hasonlóan ambiciózus projektet, de sajnos nem találtam semmit, amiért igazán dobogni kezdett volna a szívem. Még Kambodzsában kezdtem el bokszolni. Olyan sportot kerestem, amihez nem kell sokat futni, mivel nagydarab vagyok, és azt nem igazán bírom. A boksz pont jónak tűnt.

Heti háromszor edzettem, és amikor Sierra Leone-ba költöztem, folytatni akartam az edzéseket. Felvettem a kapcsolatot a Sierra Leone-i Bokszszövetséggel, és arra kértem őket, hogy fizetségért biztosítsanak egy edzőt számomra. Nem reagáltak gyorsan, aztán egy napon ott állt az ajtóm előtt egy férfi, Fotey, méghozzá nemzeti színű tréningruhában. Korábban a nemzeti bokszcsapatnál edzősködött. Elnevettem magam, mert nem olimpiára vagy világbajnokságra készültem, csak szerettem volna formában tartani magam, erre küldtek hozzám egy ilyen komoly edzőt. Ráadásul a fiát is magával hozta, aki azt hiszem, bíróként dolgozik a bokszszövetségnél.

Mondtam nekik, hogy elnézést a kényelmetlenségért, de félreértett a szövetség: én nem versenyezni akarok, csak testedzésnek használom a bokszot. Ő azonban így is maradt, mondta, hogy csináljuk. Neki köszönhetően jóval keményebb edzést kaptam, mint vártam, mert még Szerbiában tanult meg bokszolni, és nagyon komolyan veszi ezt a sportot. Alaposan megdolgoztat. Az együtt töltött időben nyilván sokat beszélgettünk, és egyszer csak úgy rákérdeztem, hogy „Fotey, szoktál te gyerekeket edzeni? Nem lenne kedved hozzá?” Láttam rajta, hogy nagyon lelkes lett, és arra gondoltam, mi lenne, ha kivennék valahol egy helyet, ahol gyerekeket tanítana bokszolni.

Ebből lett a bokszklub?

Igen, de nem gondoltam én ezt rögtön halálosan komolyan. Úgy voltam vele, hogy meglátjuk, mi sül ki belőle. Két hónap múlva Fotey jelentkezett, hogy talált egy helyet, ami jó lenne, méghozzá Freetown keleti részén. Én a nyugati oldalon lakom, elég messze onnan. Kérdeztem, hogy miért ott, erre mondja nekem, hogy arrafelé lakik. Akkor jöttem rá, hogy ez a csodálatos ember hetente háromszor hajnali négy után kelt, hogy hatra ott legyen nálam és megtartsa az egyórás erőnléti bokszedzésemet. Leesett az állam.

Sierra Leone sajnos annyira szegény ország, hogy bár reggelente másfél órát utazik hozzám és később másfél órát vissza, és a benzinre is elkölt egy csomó pénzt, még így is megéri neki az a pénz, amit az edzésért fizetek. Aztán megnéztem a kinézett épületet, ami ugyan a lakhelyemtől elég messze volt, viszont a sörfőzdéhez egészen közel, így tudtam, hogy ebédidőben vagy munka után én is gyakran be tudok majd nézni. Kivettem a helyet.

A bokszklub logója (Forrás: Susanne Böse)

Hogyan töltöttétek meg a helyet bokszolni vágyó gyerekekkel?

Egy testvérpártól bérlem a helyet, és az egyikük egy helyi muszlim iskola igazgatója. Általa sok gyerek értesült róla, de persze előtte még rendbe kellett tenni. A falak és a padló is elég rossz állapotban voltak, hiányoztak ablakok satöbbi. Egy itteni üzletember barátom segített bokszfelszerelést rendelni Kínából. Persze eleinte nem sok mindenünk volt, bokszkesztyűk, bokszzsákok és matracok, épp ezért csodálkoztam annyira, hogy a hely már a nyitáskor teli volt lelkes gyerekekkel. Németországban az ember hozzászokik ahhoz, hogy csak akkor van esély sikerre, ha minden tökéletes, és ez a terem nagyon távol állt attól, hogy tökéletesnek nevezzük. Ők mégis jöttek, mert bokszolni akartak. Megjelennek a flip flop papucsaikban és a kinyúlt pólóikban, és borzasztó lelkesek. Nagy a szegénység errefelé, így ha egy gyereknek adsz egy ugrókötelet, garantáltan egész nap lelkesen ugrókötelezni fog.

A helyet folyamatosan fejlesztem, és még mindig messze van a tökéletestől, de öröm látni, milyen lelkesen járnak edzeni oda a gyerekek. Mielőtt eljöttem a téli szünetre, a bokszklubba 61 gyerek járt. Fotey hétfő és szombat között mindennap tart edzéseket a suli előtt és után. Igazából sokkal gyorsabban fejlődik az egész, mint amire számítottam. Meglepett a hatalmas érdeklődés. Amikor nemrég meglátogatott egy barátom, és megkértem, hogy hozzon bokszkesztyűket, ő örömmel segített.

Rájöttem, hogy a klub egyre nagyobb, és ahhoz, hogy tovább működhessen, az én támogatásom már nem elég. Ezért hoztam létre egy Facebook-oldalt, ahol elmondtam a világnak és az ismerőseimnek, hogy egy ifjúsági bokszklubot alapítottam Freetownban, és ha tudnak segíteni, minden segítségnek örülök. Megtapasztaltam, hogy sok ember örömmel segít, amennyiben a szervezést megoldják helyette, nem kell túl sok időt ráfordítania, és megoldhatja a dolgot adományozással. Így sokan küldtek felszereléseket, és jutott pénz arra is, hogy folytassuk a felújításokat és rendesen megfizethessük az edzők munkáját.

Edző és tanítványok (Forrás: Susanne Böse)

És hogyan kapcsolódott ehhez a Budapest–Bamako-rali?

Megmutattam nekik a klubomat, elmondtam, hogy örülnék a segítségnek, nekik pedig nagyon tetszett, amit láttak és a szponzorainkká váltak.

Szóval a kicsi álmod gyorsan nagyra nőtt.

Pontosan, de ehhez kellett az emberek támogatása. Sokaknak tetszik, amit itt csinálok és örömmel támogatnak, ami csodálatos. Gyakran kapom meg a kérdést, hogyan segíthetnek. Bár a bokszklubot én alapítottam, a szíve nem én vagyok, hanem Fotey, aki fáradhatatlanul és lelkesen foglalkozik a gyerekekkel. És ott van Amadou is, a sofőröm, akinek szintén rengeteg munkája fekszik a klubban. A főzdéből rendszeresen küldök vele malátás üdítőt a gyerekeknek. Németországból küldenek nekünk használt sportcipőket, sportruházatot, és a klubnak van már saját pólója is, amit a gyerekek örömmel viselnek. Nemrég az unokatesóm küldött ide egy rakás sportcipőt, ami nagyon kellemes meglepetés volt.

Ha te is szívesen segítenél és támogatnád a bokszakadémia munkáját, itt könnyedén megteheted.