Mennyire vagy nosztalgiázós alkat?
Nem igazán. Nem osztom a „régen minden jobb volt” hozzáállást, és nem hőbörgök azon, hogy milyen rossz a jelen, mert nem az. Ettől függetlenül szívesen gondolok vissza a kilencvenes évekre, mert nagyszerű emlékek fűznek ahhoz az időszakhoz. Hozzá kell tennem, hogy sok mindenre nem emlékszem, ugyanis mi tényleg megéltük ezt az úgynevezett rockandroll életmódot. Két végén égettük a gyertyát.
Mik az első gondolataid, amik eszedbe jutnak, ha meghallod azt a szókapcsolatot, hogy kilencvenes évek?
Szerintem zenei szempontból az egy aranykorszak volt. Még nem volt internet, bár az évtized második felében már felbukkant, de még tulajdonképpen épp hogy csak hallottunk róla. A Tankcsapda szempontjából is ez volt a legjobb időszak. Akkor még volt MTV (Music Television), voltak jelentős lemezeladások, kiadók. Most már más a helyzet, de nem mondanám rosszabbnak a mostani állapotot, hanem egyszerűen csak másnak. Egy fiatal zenekar tagjai nyilván tudják, hogyan kell ebben az internet uralta világban érvényesülni, és ahhoz mérten igyekeznek boldogulni és megtalálni a közönségüket.
Molnár Levente (Fotó: magánarchívum)
Két olyan lemez volt számomra a kilencvenes évek elején, ami azt éreztette, hogy ez már egy új korszak, egy új évtized: a U2-tól az Achtung Baby, illetve a Nirvanától a Nevermind. Neked voltak olyan behatásaid, amikről azt gondoltad, hogy már egy új korszakot jelölnek?
Hát igen, a Nirvana jó példa, az szerintem is új korszakot nyitott. A grunge műfaj eléggé kinyírta a hajmetal zenéket, Seattle átvette a hatalmat. A klasszikus értelemben vett rockerek és az ő külsőségeik elkezdtek a háttérbe szorulni, eltűnni. Bejöttek a kockás flanelingek meg a tornacipők.
1993-ban szálltál be a Tankcsapdába. Milyen zenekari, zenélési múltad volt előtte?
Semmi komolyabb, leginkább baráti zenélgetésekben vettem részt. Technikusként kerültem először a Tankcsapdához ’92-ben. Volt egy barátom, Eszéki Attila, aki ismerte Kémeri Pétert, ő a zenekar menedzsere volt. A Tankcsapda kisegítő embert keresett, és végül így kötöttem ki náluk, miután Attila beajánlott nekik engem. És aztán szépen ott ragadtam. Körülbelül egy éven keresztül voltam a technikusuk, Labi (Tóth Laboncz Attila, az együttes alapító tagja – a szerk.) basszusgitárját kezelgettem. Neki segítettem, meg csináltam persze minden mást.
Egy régi Tankcsapda poszter a Metal Hammerből
Hogyan váltál a zenekar tagjává?
Lukács Laci tudta, hogy én gitározok, és volt egy pont, amikor valaki felvetette, hogy mi lenne, ha négytagú lenne az együttes. Próbáltunk is néhányszor négyesben, de Labi egyszer csak úgy érezte, hogy nem tudja tovább csinálni a zenekarosdit. Kiszállt, és akkor az volt a legkézenfekvőbb, hogy én basszusgitározzak. Aztán néhány újabb próba után rájöttünk, hogy én jobban gitározom, mint Lukács, ő meg amúgy is basszusgitáros volt még a Tankcsapda előtt. Hangszert cseréltünk, és így lettem én a gitáros, ő meg a basszusgitáros.
A legjobb méreg című album bizonyos dalaiban már gitároztál, és a Jönnek a férgeken immáron teljes jogú tagként vettél részt. Az a lemez egy bizonyos fokú irányváltást jelentett a zenekar hangzásában. Ez milyen mértékben volt neked köszönhető?
Benne voltam rendesen. Nagy részben nekem volt betudható az a váltás, de természetesen közösen csináltuk a dalokat. Engem talán jobban érdekeltek a különböző stílusok, és nyitottabb is voltam ezekre. Próbáltam új színt vinni a zenekarba.
Fotó: magánarchívum
1994-ben felléptetek a Motörhead előtt. Ezt hogyan éltétek meg. Olyan volt, mint egy valóra volt álom?
Érdekes, de a Nirvanához hasonlóan engem a Motörhead sem érintett meg olyan komoly mértékben. Laci szerette őket nagyon, Lemmy az ő nagy hőse volt. Ettől függetlenül óriási dolog volt, hogy előttük játszhattunk, ez nem is kérdés. Nagyon jót szórakoztunk velük a koncert után, készültek vicces fotók is.
90-es évek hét az nlc-n!
Jóbarátok, susogós naci, Adiads és Reobek, lengyel piac, Pi-víz, fritőz, Friderikusz show, butatelefon, kvarcjáték, teleshop, kereskedelmi tévé, flaneling, Walt Disney bemutatja, csalamádés hamburger, A miniszter félrelép, holdjáró cipő, Spice Girls, Família Kft, Windows 95, maszekok… Egyszerre gondolunk vissza rá elérzékenyülő nosztalgiával és nevetünk rajta, valamint a régi önmagunkon. Az nlc időutazást tesz, hogy egy hétre visszahozza a 90-es éveket az olvasók életébe.Keresd a 90-es évek hét cikkeit egész héten az nlc-n!
A kilencvenes évek közepén részt vettetek a Hazudós Zenekarok nevű turnén, ahol rajtatok kívül még a Kispál, a PUF és a Nyers lépett fel. A másik három együttes közelebb állt egymáshoz stílusban, ti viszont egy kicsit kilógtatok. Kinek az ötlete volt ez a turné?
Nem emlékszem pontosan, de Kémeri Petinek szerintem nagy szerepe volt ebben. Valószínűleg a menedzserek dugták össze a fejüket, és ők találták ezt ki. Nekünk nem volt probléma, hogy stílusilag eltérő zenekarokkal álljunk egy színpadra. Mindig is kerestük annak a lehetőségét, hogy hogyan tudnánk növelni a rajongótáborunkat, és ezen a turnén sok olyan ember is megnézett minket, akik amúgy nem jöttek volna el a saját koncertünkre.
Jó élmény volt ez a turné, sok embert megmozgattunk, és remek volt a visszhangja is. Nyilván sokkal kézenfekvőbb lett volna, ha a Moby Dickkel vagy a Pokolgéppel megyünk el együtt turnézni, de mi inkább ezekkel az altercsapatokkal indultunk útnak. Viszont fogalmam sincs, hogy miért lettünk hazudós zenekarok. Nem emlékszem, hogy ki találta ki. Valószínűleg nem tőlünk jött az ötlet.
MTI Fotó: Kálló Péter
Melyik kilencvenes évekbeli Tankcsapda lemez sikerült szerinted a legjobban?
Szerintem sokaknak az a véleménye, hogy a Tankcsapda pályafutásának legjobb albumai abban az évtizedben készültek. A Connektor című lemezünk egy nagyon merész próbálkozás volt. Előtte az Ember tervez már aranylemez lett, és az egy igazán átütő siker volt. Úgy voltunk vele, hogy akkor most csináljunk valami nagyon bolond dolgot, és ha az is bejön, akkor megnyertük a csatát. A címét is merésznek tartottuk, és csupa egyszavas dalcímet használtunk.
Próbáltunk elrugaszkodni a megszokott dolgoktól. Szerintem az egy nagyon jó album, és kísérletezősebb lett a korábbiakhoz képest. Összességében azt tudom mondani, hogy a legjobb lemezeink 2000-rel bezárólag születtek. Sokan mondják, hogy minden zenekarnak az első három albuma a legjobb, és utána fel kéne oszlaniuk.
A kilencvenes évek második felében két doboscsere is volt a zenekarban. Nehéz volt kétszer is dobost találni?
Buzsik Gyuri távozása elég nagy érvágást jelentett ’97-ben. Nehéz volt dobost találni, az egész váltás nem ment könnyen. Elek Ottó jött helyette Nyíregyházáról, de ő nem igazán illett a képbe, nem volt meg vele a kémia. A következő váltás Fejes Tomival már sokkal jobban sikerült, nekem ő nagyon jó barátom volt. Nem volt kérdés, hogy ő csatlakozik hozzánk, mert sülve-főve együtt voltunk. Volt dobolási tapasztalata korábban, de aztán kihagyott egy nagyobb időszakot, ám végül sikeresen visszarázódott.
Milyen volt a Tankcsapda viszonya a zenei sajtóval a kilencvenes években?
Lehetett volna jobb… Szerintem a zenei újságírók jelentős része nem értette a zenekart, és azt, hogy mitől lettünk ilyen sikeresek. Sokan buta, suttyó együttesként könyveltek el a Tankcsapdát. De az emberek megszerettek minket. Mi nem akartuk megváltani a világot, csak jól akartuk érezni magunkat meg nyomni a rockandrollt, ahogy azt Laci jó párszor meg is énekelte. Nem gondoltuk túl magunkat. Nagyon sokat játszottunk, és olyan helyekre is elmentünk, ahova más nem.
Egy picit nehezítette a helyzetünket, hogy vidékiek voltunk, és ez a vidékiségünk mindig is megmaradt a fővárosi szerkesztők, újságírók szemében. Viszont ugyanez sokat segített is nekünk, mert mi elmentünk olyan helyekre, ahova budapesti együttesek valószínűleg nem mentek volna. Nekünk az volt a lényeg, hogy játsszunk.
Nem hinném, hogy valaha is áttörtük volna ezeket a zenei újságírói kapukat. Sokat szekáltak minket, de szerintem ez leginkább azért volt, mert nem értették azt, amit csinálunk. Előfordult azért, hogy Laci szövegeit megdicsérték, és egy pár újságban szép lassan elfogadtak minket. De nem volt egyszerű, az biztos. Mi nem az újságokon keresztül nyertük meg a csatát, hanem a közönségen keresztül.
Fotó: Szabó Lilla
A 2000-es évek mennyiben voltak mások zenekari szempontból a kilencvenesekhez képest?
Nem volt nagyon más időszak szerintem. Mi mindig is mentünk a saját fejünk után, csináltuk a lemezeket, és koncerteztünk, amerre tudtunk. Valószínűleg fáradtabb volt a zenekar, mint a kilencvenes években, ez nem is kérdéses. Viszont olajozottan működött a gépezet, és talán azt mondhatom, hogy könnyebb volt a zenekarosdi, mint korábban.
Ez egy csapda egyébként? Elkényelmesíti az embert?
Szerintem egy kicsit igen. Van egy szint, ahova eljutsz, bármi is legyen az, és aztán nem tudod, hogy onnan hova tovább. Akkor már egy kicsit összezavarodnak a dolgok. Amíg nem érsz el oda, addig azon dolgozol, hogy azt összehozd. Utána meg kicsit tanácstalan vagy, és nem biztos, hogy az annyira jó. Elgondolkozol, hogy hova tovább, meddig lehet ezt csinálni. Ahogy egy sportolónál, ugyanúgy egy zenésznél is előfordulhat ez. De nehéz abbahagyni, mert erre tetted fel az életedet. Utána mit csinálsz? Elmész kapálni? Amiben amúgy semmi rossz nincs. De valószínűleg a Tankcsapda sem találta meg azt a pontot, hogy meddig érdemes feszegetni a határokat.
Molnár Levente a 2002-es Arany Zsiráf-díjátadón a Hajógyári szigeti rendezvénycsarnokban(MTI Fotó: Koszticsák Szilárd)
Nagyjából tíz éve élsz Amerikában. Hogy állsz mostanában a zenéléssel?
Amikor kiköltöztem 2013-ban, itt is elkezdtem zenélni, alapítottunk egy együttest Gun4Gun néven. Nagyon bírtam, de aztán a zenekar elhalt különböző emberi dolgok miatt. Kár, mert volt benne potenciál, és minden adott volt ahhoz, hogy valami jót csinálhassunk. Elkészítettünk egy komplett lemezt demó formában, épp lemezfelvétel előtt álltunk, már volt koncertünk is, de aztán szép lassan behalt a dolog. Ez még New Yorkban volt, aztán átjöttem Floridába, és az itteni barátokkal elkezdtünk zenélni. Viszont én nem éreztem úgy, hogy lenne értelme saját dalokat csinálni. Azt mondtam, hogy akkor inkább hozzunk össze egy ZZ Top cover bandet. Az vicces, meg azzal lehet menni ide-oda.
Nekem eléggé hiányzik a színpadi lét, és ezért is mentem bele ebbe a dologba. Végül mindössze két koncert után feloszlottunk, mert a dobos bemondta az unalmast. Azóta nem zenéltem másokkal, de sokat gitározom itthon, formában tartom magam. Jó lenne zenekarozni, de nagyon nehéz lenne beindítani, meg amúgy sincs most időm ilyesmire. De azt továbbra sem titkolom, hogy nagyon hiányzik a közönség, a koncertezés és a dalszerzés. Úgy érzem, lezáratlan maradt nekem ez az egész dolog.
