Amikor a világ belépett az atomkorszakba, az emberiségnek egy új, minden korábbinál komolyabb fenyegetéssel kellett szembenéznie, amely a mindennapi élet szinte minden területét áthatotta: a nukleáris háború veszélyével. Épp ezért a második világháború után a politikusok és a tudósok egymásra licitálva igyekeztek megnyugtatni a közvéleményt, miszerint az atomenergia békés célokra is használható. Eisenhower elnök 1953-ban elhangzott, talán leghíresebb beszéde is erről szólt:
Nem elég kicsavarni ezt a fegyvert a hadsereg kezéből. Olyanok kezébe kell adni, akik tudják, hogyan kell lefejteni róla a katonai burkot, és a béke művészetéhez igazítani.
Ekkoriban indult az Atomok a békéért elnevezésű program is, amelynek keretében számos szakértőt mozgósítottak, hogy az atomtudományt az energiapolitika, az orvostudomány és a mezőgazdaság szolgálatába állítsák. A kezdeményezés egyik legkülönösebb hozadékai az ún. atomkertek vagy gammakertek voltak: itt a tudósok radioaktív anyagok bevetésével próbálták genetikailag módosítani a növényeket, hogy azok jobbá, erősebbé és ellenállóbbá váljanak.
Talán meglepő, de ezeknek a mára már nagyrészt elfeledett kísérleteknek az öröksége ma is jelen van olyan gyümölcsök, zöldségek és gabonafélék formájában, amelyek világszerte megtalálhatók az élelmiszerboltokban és a piacokon.
Dwight D. Eisenhower elnök, az Atomok a békéért program egyik szülőatyja (Fotó: Wikipedia)
Bár az emberek már hosszú-hosszú idő óta igyekeztek a növényeket mind jobban a saját igényeik szerint formálni, a 20. századi technológiák minden korábbinál radikálisabb módszereket kínáltak a szelektív nemesítés és a génmódosítás terén. 1927-ben Hermann Müller genetikus végzett egy híres kísérletet, amelyben gyümölcslegyeket röntgensugárzásnak tett ki: ez az ionizáló sugárzás képes volt behatolni a sejtekbe és megváltoztatni a genetikai anyagot. Müller gyümölcslegyeinek egy része mutáns génekkel rendelkezett, és e mutációk egy része átöröklődött a következő generációkra.
A növénynemesítők nagyjából ugyanebben az időben kezdték el használni a röntgensugarakat, hogy megpróbáljanak olyan mutációkat előidézni, amelyek előnyösek lehetnek, remélve, hogy gyorsabban növő növényeket, nagyobb gyümölcsöket vagy új díszvirágokat hozhatnak létre. Az évek során azonban a röntgensugaras nemesítés iránti lelkesedés alábbhagyott, és helyébe a II. világháború alatt kutatott atomenergia-technológiákhoz fűzött új remények léptek. Az Egyesült Államok hadserege nemcsak az atombomba készítésének módját kezdte kutatni, hanem azt is, hogy milyen hatásai lehetnek a detonáció után. A gammakertek segítségével elsősorban a gammasugárzásnak való krónikus kitettség növényre gyakorolt hatását igyekeztek feltárni. Néhány éven belül a sugárzás hatásainak elemzésétől eljutottak annak kutatásáig, hogy a gamma-sugárzás valóban képes-e jótékony mutációkat előidézni.
A gammakertek némelyike hatalmas volt (akár öt hektár vagy annál is nagyobb), és általában nagy körökben, koncentrikus gyűrűkben ültetett növényekből voltak kialakítva. A kerten belül a fajokat háromszög (precízebben: pizzaszelet) alakú ékekbe osztották. A mező közepén egy radioaktív izotópot tartalmazó pólus naponta körülbelül 20 órán keresztül gamma-sugárzással árasztotta el a mezőt. Amikor eljött az idő, hogy a kutatók bemenjenek és megnézzék az eredményeket, távolról leeresztették a sugárforrást egy betonból vagy ólomból készült földalatti bunkerbe, beléptek a mezőt elkerítő magas kerítés kapuján, és megvizsgálták a középpont körül elhelyezett növényeket. A forráshoz legközelebbi növények általában elhaltak, elkókadtak vagy csupán daganatokkal teli csonkok maradtak belőlük. A széleken lévő növények általában normálisnak tűntek: így a tudósok elsősorban ezeket vizsgálták, hogy kialakult-e bennük valamilyen előnyös mutáció. Úgy tekintettek erre, mint az evolúció felgyorsítására, és azt remélték, hogy olyan növényeket hozhatnak létre, amelyek ellenállnak a zord termesztési körülményeknek, vagy ellenállóbbak a betegségekkel szemben. A végső cél az volt, hogy munkájukkal véget vessenek az éhezésnek, és a Földet mosolygó édenkertté varázsolják.
Az 50-es évek végére már nem csak az Egyesült Államokban, hanem az egész világon zajlottak hasonló kísérletek, többek között Norvégiában, Svédországban, Costa Ricában és a Szovjetunióban. Ráadásul nemcsak a kormányok és az egyetemek próbálkoztak meg vele, hanem számos ambiciózus civil is, akik az Atomok a békéért program keretében radioaktív sugárforrásokat kaptak a kormánytól.
Az egyik ilyen atomvállalkozó egy CJ Spears nevű, Tennessee állambeli szájsebész volt, aki épített egy kis bunkert a hátsó kertjében, és ott sugározta be be a vetőmagokat, amelyekkel aztán kereskedett is. Az egyik legjobb ügyfele egy Muriel Howorth nevű angol nő volt, aki a kertészkedés mellett az atomenergiáért is rajongott.
Muriel Howorth, a legismertebb atomkertész (Fotó: Wikipedia)
Howorth alapította meg a nemzetközi Atomkertészeti Társaságot, amelynek legfőbb célkitűzése az volt, hogy a hétköznapi embereket is bevonja az atomkísérletekbe. A tagoknak besugárzott magvakat küldött, és arra kérte őket, hogy készítsenek részletes dokumentációt az eredményeikről. Howorth még egy atomenergetikai magazint is kiadott, és gyakran szervezett tematikus összejöveteleket, illetve filmvetítéseket is tartott – 1950-ben még egy előadást is rendezett, ahol amatőr színészek pantomim formájában jelenítették meg az atom szerkezetét. A Time magazin így emlékezett meg a produkcióról: A 250 elragadtatott hölgyből és egy tucatnyi látványosan unatkozó úriemberből álló válogatott közönség előtt mintegy 13 dús keblű atomenergetikai munkatársnő pörgött a színpadon kecsesen, bő estélyi ruhában, rendkívüli komolysággal bemutatva az atomerő működését.
Aztán az 1960-as évekre az atomkertészet iránti közérdeklődés kezdett lassan alábbhagyni. Az Atomkertészeti Társaság tagjai ugyanis belefáradtak abba, hogy kísérleteiknek gyakorlatilag semmi haszna volt: kedvezőnek vagy legalábbis ígéretesnek nevezhető mutációk csak nagyon ritkán fordultak elő, ráadásul ezeket ezeket egy tudományos képzettséggel nem rendelkező civil számára szinte lehetetlen volt kiszűrni.
Azért maga a gyakorlat nem szűnt meg teljesen: Japánban még ma is van számos gammakert (vagy ahhoz nagyon hasonló kísérleti célú kert), a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség és az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének közös növénynemesítő csoportja pedig szintén folytat még mindig sugárzásos növénynemesítési kutatásokat. Ráadásul, ahogy már fentebb is említettük, az atomkertészeti kísérleteknek köszönhetően több mint 2000 növényfajta került be a globális élelmiszerrendszerbe: ezek közé tartozik egy olaszországi búzafajta, számos ázsiai rizsfajta, bizonyos körték Japánban és egy napraforgófajta az Egyesült Államokban, hogy csak néhányat említsünk. A Rio Star grapefruit szintén sugárzásos nemesítési kísérleteknek köszönhetően jött létre, és ma már a Texasban termesztett grapefruit mintegy 75 százalékát teszi ki.
