Állunk a sorban, te a nyakamban lihegsz, és nem veszed észre, hogy egyre feszültebbé válok tőled. Igen, megértem, hogy dolgod van, megértem, hogy sietsz, hidd el, nekem is sokkal jobb lenne már otthon, mint itt állni és várakozni. Előttünk még ketten vannak, előveszem a tárcámból a recepteket és a személyi igazolványomat is, mert tudom, hogy az egyik gyógyszerhez majd az is kelleni fog. Szeretném, ha nem kellene majd megvárakoztatnom senkit. Téged sem. Szörnyen kellemetlen érzés, hogy közben a tekinteted szinte kutakodik a táskámban, a tárcámban és a tarkómon. Érzem a lélegzeted, pedig nagyon nem szeretném.
A gyógyszertár előtt már a kisboltban is te álltál mögöttem. Akkor a bevásárlókocsit a sarkamra toltad, de elnézést nem kértél, csak dühödten szuszogtál, mormogtál a nem létező bajszod alatt. Dühös voltál a világra már negyedórával ezelőtt is, és úgy döntöttél, hogy ezt rajtam vezeted le. Rajtam és mindenki máson, aki körülötted van. Készpénzzel szerettem volna fizetni, mert jó lenne már végre megszabadulnom a nálam lévő apróktól, de nem tettem, hogy ne idegesítselek fel, hanem inkább a bankkártyát készítettem elő. Gondoltam, nem növelem benned a feszültséget, biztosan oka van annak, hogy dühöngsz és sietnél.
Fotó: Getty Images
Mi a baj? Összevesztél a pároddal? Fáj a lábad? Gyűlölöd a munkádat és a főnöködet? Sajnálom. Tényleg. Tudom, milyen érzés, amikor összecsapnak a fejed fölött a hullámok. Képzeld, ma az egész délelőttöt orvosnál töltöttem, alig tudok lépni a fájdalomtól, minden pillanatban emlékeztetnem kell magam arra, hogy kitartás, hogy nemsokára hazaérek. Jobb lenne a világ, jobb lenne nekem, ha hátrafordulnék és rád szólnék, hogy kérlek, lépj már végre távolabb? Nem hiszem. Nem is teszem. Nem hiányzik még egy konfliktus is a problémák tetejére, csak csöndben tűrök, közben pedig reménykedem, hogy észreveszed magam. De a lelkem mélyén tudom én is, hogy nem fogod.
Fotó: Getty Images
Amikor sorra kerülök, kisvártatva már a családom minden gondját és betegségét tudod. Azt is, hogy milyen gyakran kell használnia a férjemnek az aranyérkenőcsöt. Azt is, hogy anyukámnak mire kell figyelnie az új vérnyomáscsökkentőnél. És azt is, hogy az antibiotikum, amit kaptam, vajon okoz-e majd problémát, ha egyszerre veszem be a gombaölő tablettával. Kellett ez neked? Mert nekem nem. Tudom, valószínűleg soha többet nem találkozunk majd. Azt is, hogy nem kellene veled foglalkoznom. De hazafelé mégis mélyeket kell lélegeznem, mert félórán keresztül hatoltál be az intim szférámba, félek, hogy valamilyen fertőzést lihegtél a számba, bántott és zavart, hogy az elfojtott agressziód rám szállt át, ráadásul pedig dühös vagyok magamra, amiért nem álltam ki magamért. Mondd, neked megéri? Jobb lett a napod, a heted, az életed attól, hogy tolakodó, agresszív, tapintatlan ember módjára viselkedtél? Kérlek, mondd, hogy igen! Mert akkor legalább van ilyenkor az egésznek egy icipici értelme…
