Az Electrophone története

Amikor Alexander Graham Bell az 1800-as évek végén először mutatta be fantasztikus új találmányát, a telefont a nagyközönségnek, egyúttal felvetette, hogy a beszélő távírót (így is nevezték akkoriban) az üzenetek továbbításán és fogadásán kívül másra is lehetne használni: például szórakozásra.

A nyugati világ mérnökei – Budapesttől Dallasig – már elég korán elkezdtek kísérletezni azzal, hogy valamiképpen bővítsék a telefon felhasználási lehetőségeit: Franciaországban például Clement Ader 1881-ben aratott nagy sikert Théâtrophon nevű találmányával, illetve szolgáltatásával: mikrofonokat telepített különböző színházakba, közvetlenül a színpadok elülső szélén található ún. lábvilágítás (avagy rivaldafény) mellé, telefonkábeleket vezetett a párizsi csatornahálózaton keresztül, az előfizetők pedig élőben, a saját otthonukban élvezhették az előadásokat a telefonkészülékük segítségével (persze csak a hangot, hisz bármilyen csodálatos is volt ez a szerkezet, képet azért nem közvetített). Nem sokkal később egy angliai cég megvásárolta a technológia szabadalmát, és ezzel 1895-ben meg is kezdte működését a maga nemében mindenképpen úttörő jelentőségű London Electrophone Company:

amely az első olyan vállalkozás volt, amely telefonon keresztül sugárzott zenét a klienseinek.

És mindezt a századfordulón! (mármint a 19-20. század fordulóján).

Electrophone-t hallgató nő a századfordulón (fotó: britishtelehones)

Maga az Electrophone egy sztetoszkópra emlékeztető, kissé órmotlan fejhallgató volt, amely igen jól mutatott az elegáns viktoriánus hölgyeken és urakon. A készülék a telefonvonalakon keresztül össze volt kötve a londoni varietékkel (amit az angolok music hallnak neveztek), színházakkal, templomokkal, az operaházzaé és számos más intézménnyel, ahol rendszeresen zenét szolgáltattak, a felhasználók pedig, ha otthonuk kényelmében muzsikát akartak hallgatni, a Gerrard Streeten található Electrophone Exchange-t hívták fel telefonon vagy egy speciális Electrophone vevőegységen keresztül (utóbbiért mondjuk jóval többet kellett fizetni), majd közölték a diszpécserrel, hogy hová kérik a kapcsolást.

Aztán már csak hátra kellett dőlniük a karosszékben, és élvezni a zenét, amit a színházi reflektor mellé vagy a templomi kellék-bibliába rejtett mikrofon rögzített. Ez idő alatt a telefonvonalukat automatikusan kikapcsolták, így senki nem tudta hívni őket – akár azt is mondhatjuk, hogy ez némileg meglelőgezte a jó százzal évvel későbbi betárcsázós internetet. Egy 1906-os hirdetés szerint az Electrophone előfizetői tizennégy színház – Aldwych, Alhambra, Apollo, Daly’s, Drury Lane, Empire, Gaiety, Lyric, Palace, Pavilion, Prince of Wales’s, Savoy, Shaftesbury és Tivoli – műsora közül választhattak, emellett a Queen’s Hall és Royal Albert Hall koncertjeit hallgathatták, vasárnaponként pedig tizenöt különböző istentiszteleten vehettek részt virtuálisan.

Electrophone-hirdetés (fottás: britishtelephones)

Bár állítólag maga Viktória királynő is Electrophone-tulajdonos volt, a teljes képhez azért hozzátartozik, hogy a cég ügyfélköre soha nem tudott igazán nagyra nőni. 1896-ban mindössze 50 előfizetőjük volt, majd ez a szám 1919-ben már több mint 1000-re emelkedett, és 1923-ra ért a csúcsra: ekkor körülbelül 2000-en hallgatták a telefonos zeneközvetítést. Csakhogy közben 1922-ben elindult a BBC rádióadása is, ami gyakorlatilag egyik napról a másikra alapjaiban forgatta fel a piacot. Bár 1923 elején az Electrophone egyik igazgatója még azt nyilatkozta, hogy hosszú időbe telik, amíg a szórakoztató műsorok és az egyházi szertartások vezeték nélküli közvetítése eléri azt a tökéletességi szintet, ahol az Electrophone jelenleg tart, jóslata túlságosan optimistának bizonyult, és a cég alig két évvel később be is szüntette működését. Ekkor szinte az összes készüléket összegyűjtötték és megsemmisítették vagy újrahasznosították, így sajnos csak nagyon kevés eredeti Electrophone maradt fent.