Egy megtermett férfi zsákokat húz le egy autó platójáról, majd néhány métert cipelve őket bedobja őket riasztóan nagy, géppel ásott gödörbe, számos másik zsák tetejére. Az esetet rögzítő riporter odalép hozzá, hogy megkérdezze: mit érez ebben a helyzetben? A férfi megáll, felnéz, majd lassan annyit mond, hogy inkább nem beszélne, mert ha beszélni kezd, rögtön elsírja magát. Inkább elindul egy következő zsákért.
2022 márciusában járunk, Oroszország nagyjából két hete támadta meg Ukrajnát. A férfi dolga pedig az, hogy a közeli kórházban összegyűlt halottakat helyezze el egy tömegsírban. Mariupol közszolgáltatásainak java akkor már nem működik, a kórházi dolgozók azonban még próbálják tartani a frontot, bár ehhez vajmi kevés eszköz áll rendelkezésükre.
A holttesteket már nem tudják hol tárolni, és már nem maradt senki, aki tisztességgel eltemesse őket. Tömegsírban nyugszanak majd.
A rádöbbenés pillanata
A már több mint két éve tartó háború egyik legvéresebb és legkeserűbb fejezete volt az ukrán tengerparti nagyváros, a fénykorában 120 ezer embernek otthont adó Mariupol oroszok általi lerohanása, bombázása és körbezárása. Talán itt vált először világossá, hogy az orosz hadsereg közlése, miszerint civil célpontokat nem támadnak, csak röhejes manipuláció, ami köszönőviszonyban sem áll a valósággal. Mariupolban sehol senki nem volt biztonságban.
A támadás első napján az Associated Press hírügynökség riportere az utcán fut össze egy kétségbeesett, könnyeivel küzdő asszonnyal, aki tőlük kér tanácsot arra vonatkozóan, hogy mit tegyen. Az ukrán riporter azt mondja neki, hogy menjen haza, bújjon el a pincében: az oroszok a civileket nem akarják bántani. Néhány nappal később egy óvóhelyen futnak össze ugyanezzel a nővel, aki elmeséli, hogy utcára került, az ő házát is találat érte. Az újságíró őszintén bocsánatot kér, amiért akkor hazaküldte őt, de pár napja még ő maga sem feltételezte, hogy az oroszok nem kímélik majd a civil lakosságot sem.
A civilek megkímélésének üzenete csak a hazai közönségnek szóló propaganda része volt, a tetteik egyáltalán nem erről árulkodtak.
Fotó: 20 nap Mariupolban/RTL+
A 20 nap Mariupolbant nézve azok az érzések járnak át bennünket, amit a háború kitörésekor és az azt követő hetekben éreztünk. A bizonytalanság, a kétségbeesés, valamint annak a tudata, hogy a híradásokban látott szörnyűségek nem egy tőlünk távoli világban, egy másik kontinensen esnek meg, hanem egy szomszédos országban, ami sok szempontból nagyon hasonlít arra, ahol mi élünk. Ahogy nekünk, úgy a film szereplőinek is időbe telik felfogni, hogy mibe keveredtek, de nagy különbség, hogy míg mi ezekkel az érzésekkel odahaza, a képernyők előtt ülve találkoztunk, közvetlen életveszély nélkül, addig Mariupolban mindenki a saját bőrén tapasztalta meg Vlagyimir Putyin máig érthetetlen döntésének következményeit.
Állandó életveszélyben forgatni
Mstyslav Chernov rendező és maroknyi stábja megtehette volna, hogy mielőtt az oroszok elzárják az utolsó menekülőutat a városból, eljönnek onnan, de ők úgy döntöttek, hogy maradnak. Rajtuk kívül egy litván dokumentumfilmes csapat választotta ezt, de őket később menekülés közben elkapták és kivégezték.
Chernovnak és kollégáinak köszönhető, hogy a világ mégis értesülhetett arról, mi zajlik a körbekerített, a világtól elzárt nagyvárosban. Bár a húsz nap alatt több mint harmincórányi anyagot vettek fel, ebből annak idején mindössze negyven percnyit tudtak kijuttatni a nagyvilágba, mivel a város körbezárása után megszűntek a telefonvonalak és az internetösszeköttetés a világgal. Egy szívszorító jelenetben ugyan láthatjuk, hogy az emberek tömegesen töltik a telefonjaikat egy generátornál, de csupán azért, hogy az óvóhelyként funkcionáló pincéikben zseblámpaként használhassák őket. Chernovék az utolsó napokban már csak a város egyetlen pontján tudtak internethez jutni, amire egy katona hívta fel a figyelmüket.
Mstyslav Chernov rendező-operatőr (Fotó: 20 nap Mariupolban/RTL+)
Nagyon keveset állítok azzal, hogy a 20 nap Mariupolban című filmet életveszélyben forgatták. Mivel az oroszok is értesültek róla, hogy a városban még dolgozik egy stáb, és az általuk készített felvételek nem festettek jó képet az orosz hadsereg működéséről, a katonák parancsba kapták, hogy levadásszák őket, szabályos hajtóvadászat indult ellenük. Szerencsére az ukrán hadsereg is tudta, milyen fontos, hogy kijussanak a városból ezek a felvételek, ezért amikor az újságírók bent rekedtek az orosz vonalak mögött, egy különleges katonai osztagot küldtek értük. A hely, ahol megbújtak, négy órával később már az oroszok kezén volt.
A stáb által készített sokkoló felvételeket az orosz propaganda azzal próbálta hitelteleníteni, hogy beállítottnak, megjátszottnak, színjátéknak nevezte őket. Aki öt percnél többet néz meg a 20 nap Mariupolban című filmből, látni fogja, hogy ez teljes képtelenség.
Nem történelem
A bő másfél órás dokumentumfilm érzelmileg rendkívül megterhelő alkotás. A képeit nézve hirtelen visszaugrottam az időben két évet, amikor teljes sokkban néztem a szomszédban zajló háború hihetetlen képeit, ami olyan hatással volt rám, hogy hosszú heteken át még aludni sem tudtam rendesen. A film legnagyobb erénye, hogy bemutatja, mit tesz egy várossal és annak lakóival, ha egy háború középpontjába kerül, hogyan változnak meg az emberek az állandó életveszély hatására. Ahogy az egyik megszólaló fogalmaz a filmben:
A háború hatására a jó emberek jobbá, a rossz emberek rosszabbá válnak.
Felemelő látni azt a segítő szándékot, ahogy sokan még egy ilyen kétségbeejtő helyzetben is hajlandók tenni másokért, ugyanakkor a film mutat példákat az ellenkezőjére is. A helyzet miatt sokan felhatalmazva érezték magukat a szabad rablásra, és nem élelmiszert loptak – az még érthető is lenne – , hanem olyan eszközöket és tárgyakat, amire egyáltalán nem volt szükségük, főképp egy ilyen helyzetben. Egy szomorú jelenetben egy bolt elkeseredett tulajdonosa számon kéri az egyik tolvajon, hogy miért visz el tőle egy labdát, mihez akar kezdeni vele otthon, miközben bombák hullanak az égből, a tolvaj pedig sértődötten levágja a földre, és anélkül távozik.
Valósággal belénk ivódnak a képek az állandó rettegésben élő emberekről, akik amint meghallják egy elhúzó vadászrepülő zaját vagy egy környéken becsapódó robbanás hangját, önkéntelenül is azonnal összehúzzák magukat.
Fotó: 20 nap Mariupolban/RTL+
A stáb az ideje nagy részét mariupoli kórházakban töltötte, illetve a mentősöket kísérték, így sokkoló képekből nincs hiány. A két hét alatt mindent látott orvosok és ápolók ugyan sok mindent megszoktak, de amikor egy újabb robbanásban sérült gyermek hal meg a kezeik között, az őket is megviseli. Bár az áldozatok arcát diszkréten nem mutatják, a filmben kisbaba, kisgyerek és egy kamaszfiú halálát és haláltusáját is láthatjuk, sokszor az emiatt összeomló szüleikkel egyetemben, és ilyenkor nem könnyű folytatni a filmet. Amikor a kamera hosszan időz el egy négyéves, néhány perce elhunyt gyerek apró zoknis lábain, nehéz nem elfordítani a fejünket. Amikor pedig bombatalálat éri a kórházat, ahol a kismamákat és a gyerekeiket helyezték el, az felér egy sokkterápiával.
A sokkhatáshoz pedig az is hozzájárul, hogy amit a 20 nap Mariupolban bemutat, az nem történelem. Ugyan próbálunk a mindennapjainkban megfeledkezni róla, és a híradásokban is háttérbe szorult, de ez a háború még ma is zajlik, még most is nap mint nap vannak civil áldozatai mindenféle korosztályból, és továbbra sem tudjuk, hogy mikor és hogyan ér véget. Csak azt tudjuk, hogy egyszer biztosan véget fog érni. Ez minden háború sorsa.
A 20 nap Mariupolban március 8-tól látható az RTL+ kínálatában. Hozzá kell tennem: a streaming-szolgáltató szinkronizált verziót vett a kínálatába, a szinkron – és itt nem a szinkront készítők munkájának minőségét kritizálom, egyszerűen egy rögvalóság erejével dolgozó filmet vétek szinkronizálni – pedig ez esetben inkább elvesz a film erejéből és nem hozzátesz. Persze a képei így is magukért beszélnek.
