A Most vagy soha! alkotói sosem titkolták, hogy a március tizenötödikén történt események elmesélésébe kevernek majd egy fiktív szálat is egy osztrákoknak dolgozó titkosrendőr, Farkasch formájában, aki azon ügyködik, hogy megállítsa a márciusi ifjakat. Azt azonban már leplezték, hogy ez a fiktív, a valóságban sosem létezett karakter gyakorlatilag a Most vagy soha! főszereplőjévé vált.
Igen, ott van a filmben Petőfi, ott van Jókai, ott van Vasvári, ott van Szendrey Júlia és a márciusi ifjak, de az alkotóktól a legnagyobb figyelmet egyértelműen Horváth Lajos Ottó karaktere kapta. Ő az, akinek kellően izgalmas háttértörténetet kanyarítottak, ő az, aki bír némi komplexitással, és nem csupán egy a sok kétdimenziós figura közül, ő az, aki izgalmas utat jár be, ráadásul a karaktert pont egy olyan színész alakítja, aki messze az egyik legjobb a gárdában, és még a karakter hiteltelenebb pillanatait is képes hitelessé varázsolni.
Berettyán Nándor és Mosolygó Sára a Most vagy soha! főszerepében (Fotó: Fórum Hungary)
Termisándor – A forradalom napja
A gond csak az, hogy mindez egy olyan filmben történik, ami egy megtörtént eseményen alapul, és ami valósággal tobzódik a történelmünk legendás alakjaiban. Iszonyatos melléfogás és aránytévesztés, hogy amíg a valójában létező embereket a Most vagy soha! képtelen megtölteni élettel, addig a fikciós karakterük esetében sikerül a dolog. Emiatt a március 15-ére készült filmjük nem Petőfi Sándor története lett, hanem egy fiktív, utcai tolvajból és kegyetlen gyilkosból hazaárulóvá avanzsáló gazemberé, aki végül törvényszerűen visszahullik ugyanabba a sárba, ahonnan érkezett. Petőfiről eközben semmit sem tudunk meg, ami legalább feleennyire izgalmas lenne.
Lóth Balázs rendező tényleg úgy használja Horváth Lajos Ottót, mint egy Terminátort. Bár a karakter nyilván emberi és nem gépies, ettől még
- egy T-800-as elhivatottságával akarja megállítani Petőfiéket
- nem ismer lehetetlent és leküzdhetetlen akadályt
- folyton a nyomukban lohol
- és amikor azt hiszed, hogy végre megszabadultál tőle, ő mindig visszatér.
Szendreyből pedig valóban Sarah Connor lett: feleség helyett inkább egyfajta anyafigura, aki védelmezi az ő kicsijét, hiszen rajta múlik a forradalom, így az emberiség (értsd: magyarság) jövője, ezért úgy harcol érte – ezt ebben a filmben nem képletesen, hanem szó szerint kell érteni –, mint egy anyatigris. Nem gondoltam volna, hogy ezt valaha leírhatom, de Szendrey Júlia a szemünk láttára avanzsál akcióhőssé.
Szendrey Júlia szerepében Mosolygó Sára (Fotó: Fórum Hungary)
Petőfi mellékszereplővé degradálódik a saját történetében
A forgatókönyvírók nyilván úgy érezték, hogy már csak az általános iskolában tanultak miatt is mindenkinek van annyi előzetes tudása Petőfiről, hogy nem kell különösebb energiát fektetni a bemutatásába. Tőlük már készen kapjuk a lánglelkű költőt. Csakhogy ezzel az a gond, hogy az általános iskolában tanultak jellemzően ritkán jelentenek igazi érzelmi kötődést.
A készen kapott Petőfit egy-két csavart életrajzi elemmel (például a valósághoz képest itt idő előtt tudja meg, hogy Júlia gyereket vár) próbálják kicsit közelebb hozni hozzánk, de ezek túl apró és túlságosan elnagyolt elemek maradnak ahhoz, hogy igazán hatni tudjanak ránk. A Petőfit játszó Berettyán Nándor emiatt gyakorlatilag karakter nélkül marad, az egyetlen feladata pedig az, hogy elszánt arccal, tüzes tekintettel játssza a nagy népvezért, és alkalomadtán – és ilyen alkalomból NAGYON sok akad, később akár ivós versenyeket is lehet szervezni rá – lángoló lélekkel elszavalja a Nemzeti dalt.
És akkor együtt: Talpra magyar, hí a haza… (Fotó: Fórum Hungary)
Az alkotók valami érthetetlen oknál fogva látványos kalandfilmet akartak forgatni egy olyan eseménysorból, ami a valóságban teljesen nélkülözte az ehhez szükséges elemeket. Furcsa érzés látni, ahogy a történelmünk egy hollywoodi mintájú hazafias fantasyvé változik Rákay Philip, Szente Vajk és Lóth Balázs kezei között, de a film ebben legalább konzekvens. Rögtön az elején megadja az alaphangot, amikor a pesti éjszakában az osztrák katonák pusztán azért püfölnek agyon egy bácsit a nyílt utcán, mert magyarul énekel.
A Most vagy soha! egyszerűsítő világképében az osztrák egyenlő a gonosszal, mivel olyan romlottak, hogy pusztán etnikai alapon is gyűlölik a magyarokat, főleg a tiszta lelkű, szépen, népiesen éneklő bácsikat.
Mértéktartás, elvtársak, mértéktartás!
Míg a forgatókönyv örömmel tobzódik a Petőfiék köré kitalált fiktív cselekményszálban, addig teljesen tanácstalan, amikor a valódi történéseket kellene ábrázolni. A március tizenötödikei fontosabb események bemutatásához ettől még nagyon ragaszkodtak. Furcsa módon a valósághoz ragaszkodásukat egy fiktív főszereplő beemelése egyáltalán nem zavarta, de azzal már nem tudtak volna elszámolni, ha mondjuk kihagyják/lerövidítik a jogi egyetemet vagy Táncsics kiszabadítását. Pedig lett volna értelme a kurtításnak, mivel az események egymás utáni felmondásától a Most vagy soha! iszonyatosan repetitívvé válik. Mert mi történik? A márciusi ifjak megjelennek valahol, felolvassák a tizenkét pontot, Petőfi és/vagy a tömeg elszavalja a Nemzeti dalt, és mennek tovább egy következő helyre, ahová megint többen követik őket, mint amennyien az eggyel korábbi helyen voltak.
Egy hamisítatlan Pilvax pillanat (Fotó: Fórum Hungary)
Mindezt végig kell néznünk a Pilvaxban, a jogi egyetem udvarán, a Nemzeti Múzeumnál, a Landerer-féle nyomdánál, a Helytartótanács épületénél, majd végül Táncsics kiszabadításánál is.
Az alkotók gátlástalanul dobálják be deus ex machinaként a Nemzeti dalt, aminek a Petőfi, illetve a csillogó szemű tömeg általi elszavalása bármilyen szorult helyzetben csodafegyvernek számít.
Tény, hogy egy csomó amerikai filmben is láthatunk olyan pillanatokat, amikor egy hatásos beszéd vagy egy közös ének hatására a tömeg és a hős összekovácsolódik, hogy aztán együtt valami csodás dolgot vigyenek véghez, de ilyen jelenetből egy filmbe egyet vagy maximum kettőt szokás tenni. Nos, a Most vagy sohában nagyjából féltucatnyi alkalommal láthatjuk ezt. Tényleg senki nem vette észre, hogy ez már túl sok? Ezeket a jeleneteket nézve szinte látom magam előtt az alkotókat, ahogy a kamera mellett állva pityeregnek, és sajnos senki nem szólt nekik, hogy nem nekik kellene meghatódniuk, hanem a nézőknek.
Illusztráció töriórához
A történelmi filmek egyik rákfenéje, hogy mi nézők ugyan tudjuk, hogy az általunk nézett szereplők épp történelmi tettet hajtanak végre, de ők nem tudhatják ezt. Abban a pillanatban még biztosan nem. A Most vagy soha! alkotói a film első felében még dicséretesen tartják magukat ehhez, hogy aztán az ebbéli mértéktartásukat a játékidő második felében lazán kidobják az ablakon, az utolsó negyedórában pedig még sáros bakanccsal is rátapossanak a biztonság kedvéért.
Egy könnyesnek szánt, de valójában rém kínos flashback parádéban az ifjak visszaemlékezés-töredékekben hatódnak meg önnön nagyszerűségüktől és történelmi tettüktől.
Kissé dühítő, hogy ugyan Rákayék olykor képesek egy-egy egészen klassz jelenetet is összehozni, ám mivel nem veszik észre, hogy az mennyire jól sikerült, utólag elrontják valamivel. A játékidő nagyjából kétharmadánál Farkasch például kap egy kellően mocskos nagyjelenetet, amiben úgy fest, hogy a karaktere megalázó módon, igazi névtelen senkiként végzi, és pont azok végeznek vele, akikért küzd, ám ezt a meglepően jól sikerült jelenetet később elrontják azzal, hogy Farkasch mégis túléli az egészet, kiherélve a karaktere drámáját.
Horváth Lajos Ottó mint Farkasch (fotó: Fórum Hungary)
Egyébként a Most vagy soha! nemcsak távolról, de egészen közelről is úgy néz ki, mint egy valódi film. Látszik rajta, hogy a filmes szakembereink az utóbbi években a hollywoodi élvonalban tanulnak és fejlődnek. Tisztességesen fényképezett, vágott, lélektelen, de profi Hans Zimmer-kópia kísérőzenével agyonzenélt film ez, látványos jelmezekkel és díszletekkel, bár az utóbbihoz azért hozzá kell tennem, hogy hiába a csilliókból felépített díszletváros, a Most vagy sohát nézve sokszor lesz olyan érzésünk, mintha Pest-Buda összesen két utcából állna.
A Most vagy soha! egy hamisítatlan nemzeti giccsparádé, ami nem tesz sokat azért, hogy a nézőkben valódi érzelmek szülessenek a jeleneteit látva, viszont elvárná, hogy az alapsulis töriórán tanult eseményekre ráismerve, valamint a Tizenkét pontot és a Nemzeti dalt hallva automatikusan beinduljanak a mélymagyar érzelmeink. Akinek elég annyi a boldogsághoz, hogy ezúttal a törióra mellé méregdrága illusztrációt is kap, akár még jól is járhat a Most vagy sohával. Aki azonban igazi filmélményre vágyik, az rossz helyen kopogtat.
A Most vagy soha! már megtekinthető a magyar mozik műsorán.
